A tudományellenességnek halottai vannak, az uszítóinak pedig felelősségük

Mielőtt bárki egy kongói gyilkosság híréből kezdené levezetni az európai ember civilizációs felsőbbrendűségét, érdemes végiggondolnia, hány orvost neveztek gyilkosnak, hány beteget beszéltek le az ellátásról, és hány egészségügyi dolgozót fenyegettek meg ezen a felvilágosult kontinensen a koronavírus-járvány alatt. Az orvos ellen uszító európai és az Ebola elleni védekezést erőszakkal akadályozó kongói között ebben a tekintetben nincs erkölcsi különbség: mindkettő ellenséget csinál abból, aki életeket ment, és mindkettő mások egészségét teszi fel a saját rögeszméire. Attól, hogy valaki a nappalijából terjeszti a hazugságot, és személyesen nem üt meg senkit, még felelőssége van abban, amit az uszításával elér.

A Kongói Demokratikus Köztársaság keleti részén, Butembóban Marie-Célestin Karondwát, a kormányzó UDPS helyi vezetőjét verték agyon, miután egy rádióműsorban az Ebola elleni védekezésről beszélt. Pártjának közlése szerint a környéken élő támadók bántalmazták, elrabolták a holmiját és felgyújtották a házát, ő pedig később belehalt sérüléseibe. Az UDPS a járvánnyal kapcsolatos kiállásával hozta összefüggésbe a támadást, az egészségügyi dolgozók és intézmények elleni erőszak pedig jól dokumentált része a kongói járványnak, és közvetlenül akadályozza a védekezést: az ellátás szétverésével a támadók olyan emberek életét is veszélybe sodorják, akikkel személyesen soha nem találkoznak.

A szeptember 26-i adatok szerint hét tartományban 8067 igazolt megbetegedést és 3901 halálesetet tartottak nyilván. Bár a WHO szeptember 29-én már az új esetek és halálozások számának csökkenéséről is beszámolt, egyes térségekben továbbra is intenzív maradt a terjedés. A mostani járványt okozó Bundibugyo-vírus ellen egyelőre nincs engedélyezett védőoltás vagy célzott gyógyszeres kezelés, ezért különösen fontos a korai felismerés, a megfelelő ellátás és a fertőzési láncok megszakítása. A kezelőközpont megtámadása ilyen körülmények között emberek túlélési esélyeit rombolja, bármilyen mesét adnak is elő hozzá azok, akik végrehajtják vagy helyeslik.

Nyankundéban a biztonságos temetést, a fertőtlenítést és a halottas zsákok használatát is ellenállás fogadta, a kezelőközpontot pedig júliusban megtámadták, miközben azt híresztelték, hogy az odavitt betegeket halálos injekcióval ölik meg. A fertőzött holttest közvetlen érintése a vírus terjedésének egyik útja, a biztonságos temetés pedig ennek megelőzését szolgálja; ezen sem a közösségi tekintély, sem a hagyomány kora, sem a felháborodás hangereje nem változtat, mert aki az egészségügyi dolgozókat teszi meg ellenségnek, az a fertőzés útját egyengeti, és ezért felel akkor is, ha közben a közösség védelmezőjének hazudja magát. Ezt az önfelmentő szerepjátékot Európában is pontosan ismerjük, és az információs társadalomban különösen kevés türelem jár hozzá:

Az oltásellenes hangadó, aki a saját hozzá nem értéséből identitást, közönséget vagy üzletet épít, nem tolhatja át a felelősséget azokra, akiktől a rögeszméit átvette. A tudatlanság nem erkölcsi menlevél, különösen akkor nem, amikor valaki büszkén őrzi, másokra kényszeríti, és emberek életét veszélyezteti vele.

Lisa-Maria Kellermayr osztrák orvosnőt oltásellenesek és járványtagadók halálosan megfenyegették, az interneten és a rendelőjében is zaklatták, aztán 2022-ben öngyilkosságot követett el. Németországban pedig 2021 szeptemberében egy férfi megölt egy húszéves benzinkúti alkalmazottat, mert az a maszkviselési szabály betartását kérte tőle. Ezek az esetek ugyanazon az európai kontinensen történtek, amelynek egyes lakói most Kongóra mutogatva szeretnének bizonyítványt kiállítani a saját józan eszükről, a magyarországi és európai alusisakos megmondóember pedig hiába mossa kezeit azzal, hogy ő csak posztolt, amikor éppen azoknak a hazugságoknak a terjesztéséből csinált magának küldetést, amelyek az orvost gyilkossá, a fenyegetőzőt pedig állítólagos hőssé avatják.

Az Egyesült Államokban Donald Trump kormányzati rangra emelte ezt a világot, amikor az oltásellenes mozgalom egyik legismertebb alakját, Robert F. Kennedy Jr.-t nevezte ki egészségügyi miniszternek. Kennedy menesztette az oltási tanácsadó testület tagjait, és oltásszkeptikusokat is ültetett a helyükre; az AP szeptemberi beszámolója szerint az átalakítás és az azt követő bírósági beavatkozás nyomán megbénult a szövetségi oltási ajánlások kidolgozása. Itt már a tudományellenesség intézményi hatalmáról beszélünk: arról, hogy a szakértelem ellen felépített politikai mozgalom hozzáférést kap ahhoz a rendszerhez, amelynek a lakosságot kell megvédenie.

A nyugati önvizsgálathoz hozzátartozik az a gondolkodásmód is, amely a kulturális különbségre hivatkozva külön elbírálást követel az emberi testnek és életnek okozott károk számára. Amint elfogadjuk, hogy a hagyomány vagy a hit elegendő válasz a bizonyítékokra, ugyanazt a kibúvót kínáljuk fel a saját tudományelleneseinknek is: ők szintén a meggyőződésüket kérik számon a valóságon, és sértésnek tekintik, ha valaki közli velük, hogy mások életével nincs joguk kísérletezni. A kulturális érzékenységnek nevezett hallgatás ott válik erkölcsi csőddé, ahol már az áldozatról sem beszélünk rendesen, nehogy kellemetlen helyzetbe hozzuk a bántalmazását hagyományként védelmezőket.

A női nemi szervek megcsonkítása például ezért tartozik ebbe a történetbe. Egészséges testrészeket sértenek meg vagy távolítanak el, rendszerint kislányokon, minden egészségügyi indok nélkül; a WHO szerint több mint 230 millió ma élő nő és lány esett át ilyen beavatkozáson. A gyakorlat bizonyos afrikai, közel-keleti és ázsiai közösségekben él tovább, és a WHO szerint vallási szent szöveg sem írja elő, noha gyakran vallási kötelességként örökítik tovább. Aki ezt Nyugaton a kulturális különbségek kényelmes fiókjába teszi, majd a határozott bírálatát tartja illetlenségnek, az a megcsonkított gyerek helyett a csonkítást elfogadó közeg nyugalmát védi. A szőnyeg alá söprésen semmit nem szépít, hogy a szőnyegre a tolerancia szót hímezték.

A hagyomány, a közösségi elvárás és a vallási tekintély nem ad felmentést, és az ügyet elintéző magyarázatként sem fogadható el, mert egyik sem válasz arra, milyen jogon fosztanak meg valakit a testi épségétől vagy az életmentő ellátástól. Ha egy szokás fertőzést terjeszt, változtatni kell rajta; ha egy közösség gyerekek megcsonkítását várja el, az elvárást kell felszámolni, és nem a gyerek testén kell megfizettetni a közösség békéjének árát. Ugyanez a mérce érvényes az európai oltásellenesre is: a saját meggyőződése semmiféle jogot nem ad arra, hogy másokat hazugságokkal az ellátás ellen fordítson, vagy üldözendő bűnözőt csináljon az orvosból.

A WHO nyankundei beszámolójában szereplő Divine két családtagját és közösségének további hat tagját veszítette el az Ebola miatt, majd csatlakozott a biztonságos temetéseket végző csoporthoz. Ugyanabban a közegben él, ahol mások az egészségügyi dolgozók ellen fordultak, mégis a segítségnyújtást választotta, ahogyan Karondwa is a megelőzés fontosságáról beszélt a rádióban. Az ő döntésük különösen világosan mutatja, miért nem lehet a környezetre, a hagyományra vagy a félelemre átruházni a személyes felelősséget. Az orvosgyilkosnak a gyilkosságért, az uszítónak az uszításért, a veszélyes hazugság terjesztőjének pedig a saját közreműködéséért kell felelnie; ezen sem Afrika, sem Európa, sem egy gondosan megfogalmazott kulturális mentegetés nem változtat.

Ugar