A zöld forradalom sötét ára: azok az afrikai bányák pusztítják az erdőket, amelyek nélkül nincs klímavédelem
Amikor valaki elektromos autót vesz, napelemeket szereltet fel, vagy csak megveszi az újabb okostelefonját, valószínűleg nem gondol arra, hogy ezeknek az eszközöknek az alapanyagai honnan származnak, és milyen áron. Egy ezen a héten a Nature folyóiratban megjelent tanulmány pontosan erre a kérdésre ad választ – és a válasz kényelmetlen.
A Sheffieldi Egyetem vezette, Cambridge-i kutatókat is bevonó tanulmány megállapította, hogy afrikai bányászat esetén minden egyes hektár aktív bányaterületre 34 hektár környező erdő pusztulása jut. Nem maguk a bányagödrök elnyelik ezt a területet – hanem az azokat kiszolgáló infrastruktúra: az utak, amelyek a bányákhoz vezetnek, a munkások lakótelepei, a köré települt mezőgazdasági területek. „Maguk a bányák csupán a jéghegy csúcsát jelentik" – fogalmazott Dr. Oscar Morton, a tanulmány társvezető szerzője. A valódi pusztítás láthatatlan marad mindaddig, amíg valaki meg nem számolja.
A kutatók 2001 és 2020 között több mint 16.000 bányát elemeztek műholdfelvételek és statisztikai modellek segítségével, és összehasonlították az erdőirtás mértékét a bányászott területeken és a hasonló adottságú, de bányászatmentes területeken. Az eredmény: húsz év alatt 187.000 hektár erdő pusztult el Afrika bányászati tevékenysége következtében – ez nagyjából akkora terület, mint Mauritius teljes szigete.
A legnagyobb pusztítást a kobaltot és rezet kitermelő bányák okozzák – és ezek azok a fémek, amelyek nélkül nincs elektromos autó, nincs megújuló energetikai infrastruktúra, és nincs modern háztartási elektronika. Kobalt nélkül nem töltődik az okostelefon akkumulátora. Réz nélkül nem fut áram a napelemekből a hálózatba. Arany, ezüst és vas szintén fokozott erdőveszteséggel jár – ezek kevésbé „zöld" asszociációt keltenek, de szintén részei a képnek.
David Edwards professzor, a Cambridge-i Egyetem Globális Fabiztonsági Központjának alapító igazgatója elmondta, hogy a kobalt és a réz különösen magas mértékű erdőirtást okoz a telephelyeken kívül, főként a Kongói Demokratikus Köztársaság rendkívül gazdag biodiverzitású esőerdeiben – vagyis pontosan ott, ahol az ökológiai kár a legsúlyosabb és a legkevésbé visszafordítható.
A helyzet abszurditása nehezen fogalmazható meg anélkül, hogy az ember ne érezné azt a sajátos szédülést, amit az összetett rendszerek okoznak: a klímaváltozás ellen harcolunk, és ehhez szükségünk van elektromos autókra és napelemekre, amelyekhez kobalt és réz kell, amelyek kitermeléséhez erdőket vágnak ki, amelyek pusztulása felgyorsítja a klímaváltozást. Ez nem egy ironikus csavar, hanem egy valódi visszacsatolási hurok, amelyet eddig senki nem vett elég komolyan. Afrika rendelkezik a világ legnagyobb készleteivel a zöld technológiákhoz nélkülözhetetlen ásványokból, és e nyersanyagok iránti kereslet 2040-re akár negyvenszeresére is nőhet, miközben a fémérc-kitermelés a kontinensen 1970 óta már így is megnégyszereződött. Ha a szabályozási környezet nem változik, a következő húsz év sokkal több erdőt fog elnyelni, mint az elmúlt húsz.
A tanulmány egyik legsúlyosabb kritikája nem is a bányavállalatoké, hanem a jelenlegi szabályozási rendszeré. A kutatók figyelmeztetnek, hogy a mai környezeti hatásvizsgálatok drasztikusan alábecsülik a bányászat valódi ökológiai lábnyomát, mivel csupán a közvetlen bányaterületet vizsgálják – azt a területet, amelyre a kerítés áll –, és teljesen figyelmen kívül hagyják azt a kapcsolódó infrastruktúrát, amely akár kilométerekkel is túlterjed magán a bányán. Ez olyan, mintha egy autópálya ökológiai hatásvizsgálata csak magát az útpályát mérné, az összes mellette keletkező ipari övezet, logisztikai centrum és lakótelep figyelembevétele nélkül. Chris Bousfield, a tanulmány másik társvezető szerzője „nulla erdőirtást vagy nettó veszteség nélküli ellátási láncokat" sürget a bányászati iparban, és egyértelműen fogalmaz: bár ezek az ásványi anyagok elengedhetetlenek a zöldenergia-átállás előmozdításához, alapvetően fontos, hogy a folyamat ne a kontinens már amúgy is súlyosan megfogyatkozott erdei élőhelyeinek rovására menjen végbe.
A tanulmány nem kínál egyszerű receptet, de az irány egyértelmű: a bányászati engedélyezési eljárásoknak figyelembe kell venniük a közvetett hatásokat is, az ellátási láncokban erdőirtási garanciákat kell bevezetni, és a zöld technológiák gyártóit felelőssé kell tenni azért, hogy alapanyagaik honnan és milyen áron érkeznek. Addig, amíg egy elektromos autó gyártója nem köteles számot adni arról, hogy az akkumulátorában lévő kobalt kitermelése hány hektár kongói esőerdőbe került, a piac önmagától nem fogja megoldani a problémát. A zöld forradalom csak akkor lesz valóban zöld, ha nem csupán az egyik végét nézzük a folyamatnak – azt, ahol a szén-dioxid nem keletkezik –, hanem az egészet, beleértve azt a másik végét is, ahol az erdők eltűnnek.
FORRÁS: Nature