Európa megijedt Kaja Kallastól és elszabotálta a védelmi filozófiát

Kaja Kallas még a múlt héten jelentette be, hogy létrehozna egy magas szintű európai védelmi csoportot, amelyben volt politikai és katonai vezetők, uniós tagállami szakértők, brit és ukrán szereplők gondolkodtak volna azon, hogyan lehetne végre gyorsabban betömni Európa védelmi lyukait. A csoport annak a nagyon egyszerű kérdésnek a megválaszolásával foglakozott volna, amelyet Európa 2022 óta kerülget, mint macska a forró vasalót: ha Oroszország háborút visel, hibrid támadásokat hajt végre, drónokkal, szabotázzsal, propagandával, energiával, migrációval és minden elérhető mocsokkal nyomja a kontinenst, akkor mégis hogyan akarja az EU megvédeni magát, mielőtt a NATO amerikai lába végképp elkezd kihátrálni alóla? A válasz most megszületett: sehogy, de legalább akad, ki megsértődik azon, ha mások akarnak valamit.

Kallas az ír Wicklow-ban tartott informális védelmi miniszteri találkozón arról beszélt, hogy Európának a „legjobb koponyákat” kellene összegyűjtenie, mert az orosz fenyegetés nem csökken, hanem nő, miközben a kontinens továbbra is kínosan lassan reagál. A csoport feladata az lett volna, hogy friss szemmel nézze át az európai védelem hiányosságait, és javaslatokat tegyen arra, hogyan lehet gyorsítani a fegyverkezést, a képességfejlesztést és az Ukrajnával való védelmi együttműködést. A kiszivárgott nevek alapján nem éppen másodvonalbeli európai dísznövényeket gyűjtött volna maga köré: a csoportot várhatóan Anders Fogh Rasmussen volt NATO-főtitkár vezette volna, felmerült Jüri Luik volt észt védelmi miniszter és NATO-nagykövet, valamint Florence Parly volt francia védelmi miniszter neve is.

Aztán jöttek a tagállamok, és megmutatták, hogyan működik az európai stratégiai méltóság, amikor valaki véletlenül cselekedni akar. Több főváros, köztük a beszámolók szerint Róma is, jelezte, hogy ez így nem lesz jó, nem ez a megfelelő út, meg különben is, nehogy már az Európai Külügyi Szolgálat és Kallas elkezdjen külön védelmi gondolkodást szervezni, amikor erre ott vannak a meglévő formátumok, bizottságok, tanácsok, albizottságok, munkacsoportok, stratégiai iránytűk, elnevezésükben egyre harciasabb, működésükben egyre álmosabb intézményi kis szentélyek. A vége az lett, hogy Kallas kénytelen volt elengedni a csoportot, alig néhány nappal azután, hogy bejelentette. Persze lehet azt mondani, hogy ez csak intézményi vita. Kié legyen a hatáskör, ki hívja össze a csoportot, ki ül az asztalfőn, ki kapja a fényt, kinek a neve jelenik meg a brüsszeli háttérbeszélgetésekben, kinek a kis diplomáciai hercegségét sérti, ha az észt nő, aki történetesen nem Moszkvában keresi a világbéke lelki forrását, hirtelen túl erősnek tűnik. Csakhogy ez nem egyszerű brüsszeli tyúkpör, hanem pont az a pillanat, amikor Európa saját maga előtt bukik meg. Miközben Kallas kimondja, hogy Oroszország háborúja egyre brutálisabb, miközben Németország már nyíltan orosz felelősségről beszél a lipcsei drónügyben, miközben hibrid támadások, szabotázsakciók, dezinformációs műveletek és ukrajnai tömegtámadások között élünk, az EU tagállamai azon kezdenek el idegeskedni, hogy ki szervezheti meg a gondolkodást a védelemről.

Ez azért különösen szép, mert az európai vezetők évek óta minden mikrofon előtt elmondják, hogy Európának önállóbb védelmi képességekre van szüksége. Stratégiai autonómia, európai pillér, képességhiányok felszámolása, védelmi ipari bázis, gyors reagálás, közös beszerzés, interoperabilitás, drónvédelem, lőszergyártás, nagy szavak, szépen vasalt mondatok, konferenciakártyára nyomtatva kifejezetten jól mutatnak. Aztán amikor valaki tényleg összehívna néhány embert, akiknek legalább van fogalmuk arról, mi az a háború, mi az a NATO, mi az a hadsereg, és mi az, hogy Ukrajna nem power pointon védekezik, hanem vérrel, akkor hirtelen kiderül, hogy ez „nem megfelelő út”. Hát persze, Európában a megfelelő út gyakran az, amelyik sehova sem vezet, de legalább nem sérti senki protokolláris érzékenységét, és akkor csodálkoznak, hogy az AfD menetel. A történetben Kallas személye sem mellékes. Ő nem az a típusú európai politikus, akit Moszkvában könnyű lenne félreérteni, megvenni, puhítani vagy becsomagolni valami „a békéhez párbeszéd kell” típusú diplomáciai celofánba. Észtországból jön, pontosan tudja, mit jelent az orosz fenyegetés, nem kell neki külön történelmi érzékenyítő tréning arról, hogy a Kreml nem békepartner, hanem birodalmi ragadozó, és talán éppen ezért zavar sokakat. Oroszország támad. Ukrajnát fegyverezni, Európának védekeznie kell, az amerikai garancia pedig nem örök törvény, hanem politikai helyzet, amelyet Trump minden nap tovább szűkít. A hivatalos magyarázat persze nem ez lesz. Nem fogják azt mondani, hogy jaj, Kaja túl látható lett, túl kemény lett, túl gyors lett, túl kelet-európai lett, túl kevéssé hajlandó úgy tenni, mintha Putyin pusztán félreértett biztonságpolitikai filozófus volna néhány millió tonna tüzérségi lőszerrel. Azt fogják mondani, hogy duplikáció lett volna, egyeztetni kell, meg kell őrizni az intézményi egyensúlyt, a tagállamoknak saját prerogatíváik vannak, a védelmi politika érzékeny terület. Csupa olyan mondat, amelyből Európa az elmúlt években komplett védelmi doktrínát épített: szépen hangzik, csak közben az orosz drón nem olvassa el.

A legnagyobb szégyen mégsem az, hogy Kallas kapott egy politikai pofont, mert Brüsszelben pofonból van elég, legfeljebb másnap munkareggelinek hívják. A szégyen az, hogy Európa ezzel saját maga alatt vágja a fát abban a pillanatban, amikor minden katonai és hírszerzési jelzés arról szól, hogy gyorsítani kellene, nem lassítani. A kérdés, amelyre a Kallas-féle csoport választ keresett volna, továbbra is itt van: hogyan lehet gyorsabban megerősíteni Európa védelmét? Kallas legalább megpróbált volna összerakni egy olyan kört, amelyben nem a leglassabb tagállami reflex, nem a francia-német intézményi féltékenység, nem az olasz sértettség és nem a brüsszeli belső bürokratikus fék dönti el, hogyan beszélünk a védelemről, és ezért bukott el. Nem azért, mert rossz ötlet volt, hanem mert túl sokaknak volt kellemetlenül jó. Oroszország közben természetesen nem mond le semmiről. Nem szünetelteti a háborút, amíg Európa eldönti, melyik munkacsoportban tárgyalja a munkacsoportok összehangolását. Nem várja meg, amíg a tagállamok lelkileg feldolgozzák, hogy az észteknek esetleg igazuk volt. Nem tart protokollszünetet, mert Kallas körül brüsszeli hatásköri vihar támadt. Moszkva támad, tesztel, rombol, gyújtogat, manipulál, és közben pontosan látja, hogy Európa még mindig képes saját védekezési reflexeit is intézményi féltékenységbe fojtani, ezért lett ez az ügy több mint Kaja Kallas személyes veresége. A valódi vereség Európáé, amelynek megint sikerült bebizonyítania, hogy a veszélyt felismeri, a választ megfogalmazza, majd amikor tenni kellene valamit, önmaga elé áll, és ünnepélyesen közli: állj, előbb nézzük meg, ki jogosult aggódni.

Ugar