Hiába új a kormány — a szolgálatok még mindig az Orbán-rezsimet védik

Van egy adósság, amelyet a magyar állam 1990 óta görget maga előtt, és amelyet most, harminchat évvel később talán törleszthetne — ha volna hozzá akarat. A rendszerváltáskor ugyanis elmaradt a szocialista állambiztonsági múlttal való valódi, nyilvános szembenézés: sosem tárták fel átfogóan, kik, milyen utasításra és milyen módszerekkel szolgálták ki az előző rendszer politikai érdekeit a megfigyelésekkel, a beszervezésekkel, a titkosszolgálati műveletekkel. Panyi Szabolcs oknyomozó újságíró — maga is a politikai célú megfigyelések visszatérő célpontja — most épp ebből a párhuzamból indítja legutóbbi írását, mert szerinte a történelem ismétlődni készül: az új kormány ígér ugyan feltárást, de a szolgálatok egyelőre nem segítik.

A friss apropó személyes és beszédes. Az Alkotmányvédelmi Hivatal (AH) immár az új, Tisza-kormány által kinevezett vezetése is elutasította, hogy Panyi a TASZ segítségével indított perében betekinthessen a róla készült megfigyelési anyagokba — vagyis a hatalomváltás ellenére sem enged a szorítás. Panyi szerint ez csalódás, amely azt jelzi, hogy a változás szele még nem érte el a titkosszolgálatokat. Sőt, kormányzati forrásai szerint a szervezeteken belül — akárcsak 1990-ben — működésbe lépett a „betyárbecsület": a szolgálatok és egykori vagy jelenlegi embereik önvédelmi reflexe. Vagyis ígérjen bármit a kormány, korántsem biztos, hogy odabent mindenki érdekelt a teljes feltárásban.

Panyi ezért úgy döntött, nem vár tovább. Július 31-én levélben fordult az AH-hoz és az Információs Hivatalhoz (IH), és „információs jóvátételt" kért: tudni akarja, kik figyelték meg, kinek a parancsára, kik működtek közre, milyen eszközökkel és milyen indokkal. Az AH-tól a Pegasus-kémszoftverrel gyűjtött, minősített adatokba való betekintést kéri — rámutatva, hogy hiába figyelték meg hónapokon át egy teljesen megalapozatlan „amerikai kémkedés" gyanújával, semmilyen eljárás nem indult ellene, ami önmagában bizonyítja, hogy a megfigyelés valódi célja nem a nemzetbiztonság, hanem a forrásai megfélemlítése és a tényfeltáró munkája ellehetetlenítése volt. Az IH-nak küldött, részletesebb levélben pedig azt állítja, hogy a hivatal 2025 óta, majd a 2026-os kampányban is titkosszolgálati eszközökkel — fizetett, magát újságírói forrásnak kiadó ügynökkel és telepített lehallgatókészülékekkel — gyűjtött róla információt, épp azok miatt az oknyomozásai miatt, amelyek magas rangú kormányzati vezetők Oroszországgal való összejátszását firtatták. Az ügyet egy kiszivárogtatott, megvágott hangfelvétel tetőzte be — a Szijjártó–Lavrov-szálhoz kapcsolódóan, a Mandinerben közölve —, amely miatt Panyinak végül el kellett hagynia Magyarországot. Mindkét levélben az adatok minősítésének feloldását és a felelősök megnevezését kéri; a cikk zárásaként pedig közli, hogy az augusztus 6-i határidőig egyik hivataltól sem érkezett válasz, ezért a nyilvánosság bevonásával, további polgári és szükség esetén büntetőeljárásokkal folytatja az igazságkeresést.

Idáig Panyi története. Innentől viszont már közös ügyünkről van szó — és a tétet nem lehet eléggé hangsúlyozni. Mert nem lehet úgy rendszerváltásról beszélni, hogy ezeket a kérdéseket nem tisztázzuk, és ezek valójában nem is kérdések, hanem kötelezően megoldandó problémák. Panyi ügye messze túlmutat a saját megfigyelésén: annak a próbája, hogy az új kormány képes és hajlandó-e valóban szembenézni az előző rendszer visszaéléseivel, vagy a „betyárbecsület" reflexe most is elnyeli a feltárás igényét, ahogy 1990-ben elnyelte.

És épp itt húzódik egy nyugtalanító, technikai különbség a két korszak között. Harminchat éve a múlt eltüntetéséhez papírokat, dokumentumokat kellett tonnaszám elégetni — épp ezért nem is sikerült maradéktalanul, a hamu alól előkerültek a nyomok. Ma viszont elég egy delete gomb. Sőt: egy adatvesztést utólag rá lehet fogni egy „random kibertámadásra", és onnantól aligha marad dokumentálható, bizonyítható visszaút. Vagyis ha most nem történik meg gyorsan a feltárás, a bizonyítékok nem évtizedek alatt sárgulnak meg egy irattárban, hanem egyetlen kattintással, nyomtalanul eltűnhetnek. Az idő ebben az ügyben nem semleges tényező — az idő a mulasztók szövetségese. Fontos azt is látni, hogy a Pegasus-ügy soha nem volt egyszerű korrupciós botrány. A lényege az volt, hogy a magyar titkosszolgálatok magyar újságírókat, üzletembereket és ellenzéki szereplőket figyeltek meg egy izraeli katonai kémszoftverrel — nem valós nemzetbiztonsági fenyegetés miatt, hanem azért, hogy a kormánypárt hatalmon maradását segítsék. És ennek a logikának egyenes folytatása volt a 2026 tavaszán kirobbant botrány is: a „Gundalf" fedőnevű fiatal tiszás önkéntes és az őt „Henry" néven megkörnyékező, titkosszolgálati hátterű csoport ügye, amelynek célja a választás előtt a legnagyobb ellenzéki párt, a Tisza informatikai rendszerének a bedöntése és lejáratása volt. Ahogy a Direkt36 és az Átlátszó tényfeltárása megvilágította: egy állami, illetve az Orbán-rezsimhez köthető magán-titkosszolgálati apparátust vetettek be politikai ellenfelek ellen — kompromittáló, olykor szexuális tartalommal való zsarolás módszereivel is. Ez már nem korrupció volt, hanem az állam titkos eszközeinek nyílt pártpolitikai bevetése; igazi orosz módi, a szó legpontosabb értelmében.

Épp ezért volna itt az ideje végre megtudni, mi történt, kivel történt, és kik a felelősök. Ez utóbbi persze a legkényesebb kérdés, és óvatosan kell fogalmazni, mert a felelősségi lánc bonyolult. A törvény szerint a titkos információgyűjtést az igazságügyi miniszternek kellett engedélyeznie, ami a Pegasus-időszakban Trócsányi Lászlót, majd Varga Juditot jelentette; a botrány kirobbanásakor azonban Varga a felelősséget a helyettesére, a később a Schadl-ügyben korrupcióért elítélt Völner Pál államtitkárra hárította, mondván, hogy „az engedélyek ki vannak szervezve aláírásra az államtitkár úrnak". A TASZ évekig tartó perében megszerzett adatok pedig azt mutatták, hogy ez az egész miniszteri engedélyezési rendszer a feltételezettnél is formálisabb, gyakorlatilag üres kontroll volt. Vagyis a felelősség nem egyetlen aláíráson múlik, hanem egy egész, politikai megrendelésre működtetett gépezeten, amelynek a szálai a legmagasabb szintekig futnak.

A tanulság mindebből egyetlen mondatba sűríthető. Panyi Szabolcs nem a levegőbe beszél: dokumentumokkal, perekkel és egy fél évtizednyi, a saját bőrén megtapasztalt üldöztetéssel a háta mögött kér számon valamit, ami mindannyiunk közös ügye. És ez az a pont, ahol a felelősség már nem csak a hivataloké. Mert miközben a hatalomból kikerült, forráshiánnyal küzdő egykori kormánypárt egyre több újságírót szív fel a független médiából — jó helyre kerülnek, nem is őket bántjuk —, a maradóknak egyre nehezebb lesz kikényszeríteni az átláthatóságot, egyre nehezebb lesz megismertetni velünk az elmúlt tizenhat év valóságát. Épp ezért valahol mindannyiunk kötelessége, hogy Panyit ne hagyjuk magára ebben a küzdelemben, mert ha most nem tudjuk meg, mi történt, akkor — a delete gomb és a betyárbecsület korában — talán soha többé nem lesz rá esély.

Panyi Szabolcs teljes írása, benne az AH-nak és az IH-nak küldött levelek szövegével, itt olvasható: