Irán megszabta az árat: hat feltétel a Hormuzi-szoros újranyitásáért

Van egy pillanat minden alkudozásban, amikor a gyengébbnek hitt fél hirtelen felismeri, hogy valójában az egész asztalon rajta tartja a kezét. Irán most épp ilyen pillanatban van. Miközben a világ energiaárai a Hormuzi-szoros bénultsága miatt emelkednek, Teherán szombaton nyilvánosságra hozott egy hosszú követeléslistát arról, mit kell az Egyesült Államoknak teljesítenie ahhoz, hogy a szoros újra megnyíljon — és ez a lista messze túlmutat egy tengeri útvonal ügyén. Nézzük meg, mit kér Irán, miért most, és mit árul el mindez az erőviszonyokról.

A követeléseket Mohammad Baqer Zolgadr, Irán Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanácsának a titkára — egyben a Forradalmi Gárda parancsnoka — hozta nyilvánosságra az állami média közvetítésével. Az üzenet lényege egyetlen tőmondatban összefoglalható:

„Amíg az Egyesült Államok viselkedése nem javul, a Hormuzi-szoros nem nyílik meg."

A „viselkedés javulása" alatt Zolgadr hat konkrét feltételt sorolt fel. Először is Washingtonnak fel kell oldania az Iránnal szemben bevezetett tengeri blokádot. Másodszor meg kell szüntetnie az összes szankciót. Harmadszor fel kell oldania a befagyasztott iráni vagyonok zárolását. Negyedszer háborús kártérítést kell fizetnie azért a kárért, amelyet Teherán szerint „két rákényszerített háború" okozott. Ötödször véget kell vetnie az Irán és regionális szövetségesei — a libanoni, palesztin, jemeni és iraki erők — elleni katonai műveleteknek, valamint az Iránt érő fenyegetéseknek. És hatodszor ki kell vonnia az Iszlám Köztársaság köré telepített amerikai katonai erőket a régióból. Ahogy Zolgadr fogalmazott: „Ezek az iráni nép követelései." És hogy a hangnem se legyen félreérthető, hozzátette, hogy a Nemzetbiztonsági Tanács „soha nem hátrál meg" — sem katonailag, sem a tárgyalóasztalnál.

Hogy megértsük, mekkora tétje van ennek, érdemes felidézni, mi is a Hormuzi-szoros. Ez a szűk tengeri átjáró Irán és az Arab-félsziget között a világ egyik legfontosabb energiafolyosója — a globális olajszállítás jelentős része itt halad át. Amikor ez az átjáró bezárul, azt az egész világ megérzi a benzinkútnál és a rezsiszámlán, és épp ez adja Irán alkupozíciójának az erejét. Teherán ugyanis nem véletlenül kötötte a hat, jóval tágabb politikai követelését a szoros újranyitásához. A szakértők rámutatnak: ezek a feltételek messze túlmutatnak a hajózás technikai kérdésén — katonai jelenlétet, gazdasági korlátozásokat, regionális konfliktusokat és befagyasztott pénzeket érintenek. Korábban ezek a kérdések Irán Washingtonnal folytatott, hosszabb távú rendezéséről szóló tárgyalásain szerepeltek, beleértve az atomprogram körüli aggályokat is. Azzal, hogy most mindezt a szoros újranyitásához köti, Irán lényegében túszul ejtette a világ egyik legfontosabb kereskedelmi útvonalát, hogy a saját, sokkal szélesebb politikai céljait érje el vele. A szoros nem az ügy — a szoros a nyomásgyakorlás eszköze, és hogy idáig jutottunk, annak is megvan a maga előtörténete. Idén júniusban Pakisztán közvetítésével létrejött egy 14 pontos keretmegállapodás — az úgynevezett Iszlámábádi Memorandum —, amely tűzszünetet és a szoros újranyitását irányozta elő. Ez a megállapodás azonban gyorsan szertefoszlott: az amerikai fél újraindította a katonai műveleteket, mire Irán július 14-én ismét lezárta a szorost, és fokozta megtorló csapásait. Vagyis a mostani követeléslista részben annak a memorandumnak a felrúgásáért követel elszámolást — a szankciók megszüntetésének ütemterve és a kártérítési terv ugyanis eleve szerepelt a júniusi megállapodásban mint a végleges alku része.

Iránnak ez a lépése ráadásul épp abban a pillanatban hűtötte le a reményeket, amikor Washington optimista volt. Scott Bessent amerikai pénzügyminiszter még a héten azt mondta a CNBC-nek, hogy a szoros szabad hajózással való megnyitásáról szóló megállapodás akár szerdára tető alá kerülhet, és Trump elnök, valamint Marco Rubio külügyminiszter is közeli megegyezést sejtetett. Aztán jött Zolgadr listája — és a megállapodás, amelyben a Fehér Ház bízott, egy csapásra veszélybe került, és itt válik a helyzet igazán fondorlatossá. Irán ugyanis kettébontotta a kérdést. Egyfelől Teherán és Omán között valóban zajlanak a tárgyalások a szoros jövőbeli kezeléséről — és mindkét fél optimista jelzéseket adott arról, hogy egy hajózási megállapodás közel van. Másfelől viszont Irán gondosan ügyel arra, hogy ezt élesen elválassza a szoros tényleges újranyitásától.

Ahogy Sardar Mohbi, a Forradalmi Gárda szóvivője fogalmazott:

„A Hormuzi-szoros újranyitása az Iszlám Köztársaság sajátos mechanizmusának és feltételeinek van alárendelve, és semmi köze az Irán és Omán közötti tárgyalásokhoz."

Abbász Araghcsi iráni külügyminiszter pedig vasárnap még tovább élezte a helyzetet: közölte, hogy jelenleg egyáltalán nincsenek folyamatban tárgyalások Teherán és Washington között, és hogy „a hajózási útvonalak megváltoztatása a Hormuzi-szorosban technikai és jogi kérdés, ami nem jelenti azt, hogy a szoros újranyílt volna".

Fordítsuk le, mi zajlik itt. Irán ügyesen szétválasztja a technikai kérdést (miként hajózzanak a szoroson, amiről Ománnal alkudozik) a politikai kérdéstől (mikor nyílik meg valójában a szoros, amit Washington viselkedéséhez köt). Így egyszerre tud tárgyalókésznek látszani Ománnal szemben, és hajthatatlannak Amerikával szemben — miközben a világ olajcsapját a saját kezében tartja. És hogy a helyzet még veszélyesebb legyen, a háttérben a katonai eszkaláció is folytatódik. Ugyanezen a napon az Egyesült Arab Emírségek közölte, hogy az egyik hajóját iráni rakéta vette célba — Jemenben pedig az ország hadserege az Irán által támogatott húszi lázadókra mért csapást. A régió tehát nem lecsendesül, hanem tovább forr, miközben a diplomácia a szoros körül köröz.

De van a történetnek egy tágabb tanulsága is. Irán azzal, hogy a világ olajcsapját politikai zsarolás eszközévé teszi, ugyanazt a logikát alkalmazza, mint amit Oroszország a gázzal és a gabonával: egy létfontosságú erőforrás fölötti kontrollt fegyverként fordítja a világ ellen, hogy politikai engedményeket csikarjon ki. Ez az energiazsarolás korának egyik meghatározó mintája — és minél inkább függ a világ néhány szűk átjárótól és néhány kiszámíthatatlan rezsimtől, annál sebezhetőbbé válik. A kérdés az, meddig hagyja a világ, hogy néhány kilométernyi tengerszoros a globális gazdaság túsza legyen — és mikor kezd el végre komolyan gondolkodni azon, hogyan tehetné magát függetlenné az ilyen fojtópontoktól.

Ugar

Kapcsolódó: