Kerkeznek az útszélén melózó anyját — hétfőn hajrá, Ukrajna!

Kerkez Milos és az apja is felkerült a Mirotvorec nevű ukrán oldal „Ukrajna ellenségeit” gyűjtő adatbázisába, amely provokátorként listázza őket, és az orosz agresszió támogatását rója fel nekik. A bejegyzés az oldal minősítése, de az odáig vezető történetet nem az adatbázis szerkesztői találták ki: a magyar válogatott játékosa a pályán szolgáltatta a képet, az apja pedig hozzátette az orosz zenei aláfestést. Megdolgoztak a felháborodásért, ezt igazán elismerhetjük, ahogy azt is, hogy a magyar ultrákat a kurva anyjukba elküldő olvasói levelünk újabb, fájdalmasan pontos megerősítést kapott.

A történet a Puskás Arénában kezdődött, ahol a szurkolók egy része kifütyülte az ukrán himnuszt.

A meccs végén aztán a pályán is elszabadultak az indulatok. Szoboszlai Viktor Cihankovval került összetűzésbe, Kerkez pedig bekapcsolódott a balhéba, és az ukrán játékos mezét markolva rángatta ellenfelét. Erről a jelenetről készült képet az apja Instagram-sztoriban tette közzé, az AK-47 és Noggano Russian Paradise, vagyis „Orosz paradicsom” című számával fűszerezve. Az AK-47 név különösen ízléses választás ehhez a családi büszkeséghez: a fegyverről elnevezett előadó szolgáltatja a zenét ahhoz, ahogy a fiú egy olyan ország játékosával keménykedik, amelyet az orosz hadsereg naponta támad. Az apuka Putyin-szopó gesztusától azért fordul fel az ember gyomra, mert az „orosz paradicsom” az ukránok számára szétlőtt lakóházakat, meggyilkolt családtagokat, megszállást és tömegsírokat jelent. Egy ukrán játékos megrángatásának képét ezzel a számmal ünnepelni aljas provokáció, amelyhez nagyon is valóságos halottak adják a hátteret, aki pedig ezt viccesnek találja, annak a humorérzékéből éppen az emberség hiányzik; aki pedig sportszenvedélyként próbálja eladni, az a futballal takarja el a saját erkölcsi nyomorát.

És közben a foci sem megy: a Nemzetek Ligája első két fordulójában nulla rúgott gólt és nulla győzelmet sikerült összehozni, az ukránok elleni hazai vereséget Belfastban egy gól nélküli döntetlen követte, de a nagypofa, a mezrángatás és a családi orosz paradicsom viszont rendelkezésre áll, mintha a kapu helyett már csak arra maradna erő, hogy belerúgjunk azokba, akiknek a háború miatt még a hazai mérkőzés sem rendezhető meg hazai pályán.

Ezért hétfőn, az október 5-i nagyszombati Ukrajna–Magyarország mérkőzésen én az ukránoknak szurkolok, és azt szeretném, ha minden tisztességes magyar drukker elgondolkodna ugyanezen. Kerkeznek, a nagyarcú, copfszerelő Szoboszlainak és ennek a körülöttük felépült önelégült futballvilágnak akkora vereségre volna szüksége, amelyből a lelátón is megéreznek valamit. A futballpályán kapott pofon talán végre áttörné azt a kényelmes bizonyosságot, hogy címeres mezben bármilyen undorító viselkedéshez jár a nemzeti felmentés, mert amit műveltek, azzal a magyarokat gyalázzátok, és ehhez nekem magyarként nem kötelességem tapsolni. Kerkez, Szoboszlai, az ukrán himnuszt kifütyülő csürhe és a „Russian Paradise”-szal ünneplő apuka: menjetek a kurva anyátokba; a többit pedig hétfőn intézzék el az ukránok a pályán. Hajrá, Ukrajna!

Ugar