A klímaváltozás kegyetlensége:azok halnak bele, akik a legkevésbé okozták

Van egy szám, amely önmagában is riasztó: 2050-re az éghajlatváltozás okozta hőmérséklet-változások becslések szerint évi 430.000 többlethalálesetet okoznak majd világszerte, de ez a szám még mindig csak a felszín,a mélyben viszont ott lapul az egyenlőteln eloszlás és az ebből fakadó problémák súlyos erkölcsi és mindennapi problémák. A Chicagói Egyetemen működő Climate Impact Lab július 26-án közzétett jelentése ugyanis egy kegyetlen aránytalanságra mutat rá: ebből a 430 ezer halálesetből tízszer annyi jut a szegény országokra, mint a gazdagokra - van, akinek lesz lehetősége bekapcsolni a légkondit, és van, aki meghal, a kettő közti különbség pedig nem a hőségen múlik – hanem a pénzen.

A jelentés egy fogalmat vezet be, amely tökéletesen összefoglalja a problémát: a „halálozási-hűtési csapda" (mortality-cooling trap). Ez az emelkedő hőség és az áramhiány halálos kombinációja. Ott, ahol egyszerre van egyre elviselhetetlenebb hőség és cserébe nincs megbízható, megfizethető villamos energia, az emberek gyakorlatilag védtelenül maradnak – nincs mivel hűteniük magukat. A jelentés 18 országot azonosít, összesen 676 millió ember otthonát, ahol ez a csapda a legsúlyosabb. Ezeken a területeken 2050-re évi mintegy 377.000 ember halálát vetítik előre – kizárólag a hőség miatt, szinte semmilyen enyhülési lehetőség nélkül. A legérintettebbek a Szaharától délre eső észak-afrikai országok – Niger, Mali, Burkina Faso, Csád –, valamint Dél-Ázsia egyes részei: Pakisztán, Banglades, Nepál, Mianmar. És hogy érzékeljük, mekkora a szakadék, a jelentés egy döbbenetes összehasonlítást tesz. Az alacsony jövedelmű országokban a felmelegedés miatti áramfogyasztás-növekedés olyan csekély lesz, hogy fejenként épp csak egyetlen LED-izzó négy hónapos működtetésére lenne elég. Ennyi az „alkalmazkodás", ami ezeknek az embereknek jut: egyetlen villanykörte, négy hónapra.

A jelentés legbeszédesebb példája két ország szembeállítása, mert megmutatja, hogy nem a földrajz, hanem a gazdagság dönt élet és halál között.

Az Öböl-menti államok – Bahrein, Kuvait, az Egyesült Arab Emírségek, Szaúd-Arábia – ugyanolyan brutális hőséggel küzdenek, mint a Szaharától délre fekvő Afrika. Ugyanaz a nap süt rájuk, ugyanolyan elviselhetetlen a levegő, a különbség az, hogy a gazdag öbölállamok rengeteg villamos energiát fogyasztanak hűtésre, és ez a fogyasztás tovább fog nőni. Niger viszont? A várható egy főre jutó áramfogyasztás-növekedése Szaúd-Arábiáénak mindössze egykilencede lesz, a következmény pedig konkrét és halálos: Niger közösségei 2050-re évi 27.000-rel több életet fognak elveszíteni a felmelegedés miatt, mint gazdagabb szomszédjuk.

A jelentés erkölcsi magját Michael Greenstone, a kutatócsoport társalapítója, a Chicagói Egyetem közgazdászprofesszora egyetlen mondatban foglalta össze. Azt mondta: a légkondicionálás életmentő, és a klímaváltozás kétségtelenül a hűtőberendezések terjedéséhez vezet majd a ma gazdag országokban – de a világ túl sok országában az emberek egyszerűen nem lesznek képesek ugyanígy reagálni. Az eredmény pedig, ahogy fogalmazott,

„a klímaváltozás egyik nagy kegyetlensége: rengeteg haláleset lesz épp azokban az országokban, amelyek a legkevésbé járultak hozzá a klímaváltozáshoz".

Ezt a mondatot érdemes megállni és átgondolni, mert ez a klímaválság legmélyebb igazságtalansága. Azok az országok, amelyek évszázadok óta a legtöbb szén-dioxidot bocsátották ki – a gazdag ipari nemzetek – rendelkeznek a forrásokkal, hogy megvédjék magukat a következményektől. Azok pedig, amelyek szinte semmit nem tettek a felmelegedésért – Niger, Csád, Mali, ahol a szén-dioxid-kibocsátás töredéke a nyugatinak –, védtelenül halnak bele. És mielőtt bárki azt gondolná, hogy ez egy távoli, afrikai és ázsiai ügy, amelyhez nekünk semmi közünk, érdemes látni a saját küszöbünket is. A jelentés ugyanis egy olyan nyáron látott napvilágot, amelyet már halálos hőség sújtott szerte Európában: a június végi hőhullám alatt becslések szerint 20.000 hőség okozta halálesetet jegyeztek fel a kontinensen. Nem Nigerben, hanem Európában. Vagyis a hőség öl minket is – csak minket (egyelőre) jobban véd a légkondi, az egészségügy, az infrastruktúra. De a különbség fokozati, nem elvi. Ahogy melegszik a bolygó, úgy jön egyre közelebb a veszély a mi ablakunkhoz is. És nálunk, ebben a régióban – ahol az energiaárak amúgy is az egekben vannak, ahol sokan nem engedhetik meg maguknak a klímát, ahol az idős, szegény emberek a leginkább kiszolgáltatottak – a „hűtési csapda" enyhébb változata már ma is jelen van. Aki nyáron nem tudja hűteni a lakását, mert nem futja a villanyszámlára, az itt, Erdélyben vagy Magyarországon is veszélyben van.

És van ennek a történetnek egy olyan következménye is, amelyet érdemes végiggondolni, mert minket, európaiakat közvetlenül érint. Azok az emberek ugyanis, akiknek a szülőföldjén nem jut légkondi, nem fognak tétlenül belehalni a hőségbe – útra kelnek. Európa felé, a jobb élet reményében, ahogy az mindig is történt, amikor egy régió lakhatatlanná vált. És Európa előbb-utóbb kénytelen lesz befogadni őket – nem is elsősorban humanitárius okból, hanem puszta önérdekből: a saját demográfiai válsága, az elöregedő társadalmai és a munkaerőhiánya miatt. A kontinens fogyó, öregedő népessége nélkülük nem tudja majd fenntartani a gazdaságát. Csakhogy itt zárul be egy keserű kör: ha ezt a folyamatot nem kezelik okosan és időben, akkor a klímamenekültek millióinak megérkezése a bérek leszorításához, a szociális rendszerek túlterheléséhez és a gazdaság meggyengüléséhez is vezethet – aminek a végén épp olyan európai tömegek jelenhetnek meg, akiknek maguknak sem lesz már pénzük légkondira. Vagyis a szegény országok „hűtési csapdája" hosszú távon nem áll meg a határainknál. Ha hagyjuk, hogy máshol elmélyüljön a nyomor, annak a hullámai ide is elérnek – és a végén a mi legszegényebbjeink is ugyanabban a csapdában találhatják magukat. A klíma igazságtalansága globális; a következményei elől egyetlen kerítés sem véd meg.

A jelentés nem a kétségbeesésről szól, hanem a cselekvésről – és ez a fontos. A kutatók amellett érvelnek, hogy a kibocsátáscsökkentés (vagyis a probléma gyökerének kezelése) mellett a kormányoknak gyakorlati alkalmazkodási intézkedésekbe is be kell fektetniük: hőségriasztó rendszerekbe, szélesebb egészségügyi hozzáférésbe, célzott szociális programokba, városi árnyékolásba, passzív hűtésű építészetbe, és mindenekelőtt: az energiaszakadék bezárásába, hogy a legszegényebbeknek is jusson áram a túléléshez. Ashwin Rode kutató szerint a tanulmány épp azért értékes, mert megmutatja, hol a legnagyobb a baj, és hol lehet a legtöbb életet megmenteni – így a kormányok oda irányíthatják a forrásokat, ahol a legtöbbet érnek. Ez a jelentés lényege: nem vádirat, hanem térkép.

Két dolgot érdemes kiemelni:

Az első: ez a jelentés a klímaválság igazi arcát mutatja meg, amely nem egy absztrakt „a jövő nemzedékei" probléma, hanem egy nagyon is konkrét, itt és most zajló egyenlőtlenség. A felmelegedés nem demokratikus, nem egyformán sújt mindenkit. A gazdag bekapcsolja a klímát, a szegény meghal – és tízszeres a különbség. Aki tehát a klímavédelmet luxusnak vagy a gazdagok hóbortjának állítja be, az pontosan fordítva látja a valóságot: a klímaváltozás a szegényeket öli, tömegével, és épp a védekezés – az energia, a hűtés, az alkalmazkodás – az, ami pénzbe kerül.

A második, és ez a tágabb tanulság: ez felelősség kérdése. A gazdag világ, amely a kibocsátás nagy részéért felel, nem moshatja kezeit azzal, hogy „mi majd alkalmazkodunk", mert az alkalmazkodás képessége maga is egyenlőtlenül oszlik el – és ha a felelősök csak a saját légkondijukat kapcsolják be, miközben hagyják meghalni azokat, akik a bajt nem okozták, az nem alkalmazkodás, hanem a felelősség alóli kibújás. A 430 ezer halott nagy része megelőzhető – de csak akkor, ha a világ fejlett része nemcsak a saját kényelmét nézi, hanem oda is elviszi az áramot, ahol a hőség öl.

Egyelőre annyi biztos, hogy a szám adott: évi 430 ezer, tízszeres szakadékkal a szegények kárára. A kérdés, mint mindig, nem az, hogy tudjuk-e, mi a baj – hanem hogy hajlandók vagyunk-e tenni ellene. Mert a hőhullámok jönnek, az már csak rajtunk múlik, ki marad védtelenül vele szemben.

Ugar