Berlin végre fegyvert ad a titkosszolgálatok kezébe

Németországban most valami olyasmi történik, ami néhány éve még meglehetősen nehezen lett volna elképzelhető: a kormány lényegében azt mondja, hogy a német államnak nem elég többé tudnia arról, hogy ki támadja, hanem bizonyos esetekben lehetőséget is kell kapnia arra, hogy visszatámadjon. Végre, tehetnénk hozzá, ha nem a töketlen Európa egyik legtöketlenebb államáról beszélnénk, aki már nagyon régóta ebbe az irányba kellett volna elinduljon és most, hogy késésben van, továbbra sem rohan, csak bejelent.

A berlini kormány szerdán elfogadta azt a törvénytervezetet, amely jelentősen kibővítené a német hírszerző szolgálatok, elsősorban a külföldi hírszerzésért felelős Bundesnachrichtendienst (BND) és a belföldi alkotmányvédelem, a Bundesamt für Verfassungsschutz (BfV) jogosítványait. A változtatások mögött egyre kevésbé lehet nem észrevenni Oroszországot: a német kormány szerint az országot naponta érik külföldről érkező kibertámadások, szabotázsakciók, dezinformációs műveletek és más, a klasszikus háború és a béke közötti szürke zónában zajló támadások.

A tervezet azonban ennél jóval tovább megy annál, mint hogy a német szolgálatoknak több embert, több számítógépet vagy több pénzt adjanak. A BND és a BfV bizonyos körülmények között hozzáférhetne digitális eszközökhöz, behatolhatna informatikai rendszerekbe, nagyobb lehetőséget kapna a kommunikációs adatok elemzésére, mesterséges intelligenciát használhatna a hatalmas mennyiségű adat feldolgozására, és aktív műveleteket is indíthatna külföldi szereplők ellen. A javaslat egyik legérdekesebb része éppen az úgynevezett „hack-back”: ha egy külföldi szereplő német rendszereket támad, a szolgálatok bizonyos esetekben megpróbálhatnák magát a támadó infrastruktúrát semlegesíteni.

Ez már egészen más világ, mint az a Németország, amely a második világháború és a náci diktatúra tapasztalata miatt évtizedeken keresztül szinte reflexszerűen gyanakvással tekintett minden olyan állami szervre, amely túl sok megfigyelési és titkos műveleti jogosítványt kapott. A német állam biztonsági intézményeinek történelmi terhe nem puszta lábjegyzet: a Gestapo és később az NDK Stasija miatt a megfigyelési állam veszélye a mai német jogrendben is nagyon erősen be van építve a gondolkodásba. Most azonban egyre többen jutnak arra a következtetésre Berlinben, hogy az a világ, amelyben a német szolgálatoknak minden mozdulatukhoz külön jogi bilincs kell, miközben az ellenfeleiknek semmilyen ilyen korlátjuk nincs, egyszerűen nem működik többé. A német belügyminiszter, Alexander Dobrindt a reformot lényegében biztonságpolitikai fordulatként írta le, miközben a kormány egyik fontos érve az, hogy Németország túlságosan rá van utalva más országok hírszerzési képességeire. Nina Warken, Friedrich Merz kancellár kabinetfőnöke szerint Németországnak saját maga számára is olyan képességeket kell kialakítania, amelyekkel szövetségesei már rendelkeznek.

Berlin rájött, hogy a hibrid háború nem filmszínház

Az orosz hadviselés egyik legfontosabb sajátossága éppen az, hogy Moszkva a Nyugattal szembeni konfliktusát nem kizárólag katonai eszközökkel vívja. A szabotázs, a kibertámadás, a politikai befolyásolás, a dezinformáció, a kritikus infrastruktúrák felderítése, a GPS-zavarás, a kémkedés és a különféle fedett műveletek ugyanannak a konfliktusnak különböző eszközei. A német parlament korábbi elemzései is egyre nyíltabban beszélnek arról, hogy a külföldi államok által végzett dezinformáció célja nem egyszerűen az, hogy valaki elhiggye, hogy egy hazugság igaz. A Bundestag által idézett kormányzati meghatározás szerint a hibrid fenyegetésként értelmezett dezinformáció célja többek között a társadalom demokratikus intézményekbe vetett bizalmának aláásása, a politikai akaratképzés befolyásolása és a társadalmi kohézió gyengítése. Vagyis amikor valaki egy közösségi médiás kampánnyal eléri, hogy az emberek tömegei kezdjenek el kételkedni a választások tisztaságában, a szövetségi rendszerben, az Ukrajnának nyújtott támogatásban vagy akár abban, hogy egyáltalán létezik-e még valamiféle közös valóság, az Berlin szemében nem feltétlenül egyszerű politikai propaganda. Bizonyos esetekben ez nemzetbiztonsági műveletként értelmezhető.

Németország ezért már júniusban létrehozta a hibrid fenyegetések elleni közös koordinációs központot, a GAZ Hybridet, amelyben a BfV, a BND, a kiberbiztonsági hatóságok, a drónfenyegetések elleni szervek és más biztonsági intézmények működnek együtt. A cél éppen az, hogy ne külön-külön kezeljék a kibertámadást, a dezinformációt, a szabotázst és a kritikus infrastruktúra elleni műveleteket, hanem egyetlen fenyegetési rendszer részeként próbálják megérteni őket. Ez már önmagában jelezte, hogy Berlin gondolkodása kezd megváltozni, korábban ugyanis egy kibertámadás nagyjából a kiberbiztonsági hivatal dolga volt, egy kémkedési ügy a hírszerzésé, egy dezinformációs kampány pedig leginkább a politikusok kommunikációs problémája. A hibrid háborúban azonban ezek a kategóriák összecsúsznak, lévén ugyanaz a külföldi szereplő előbb információt gyűjt, aztán megszervez egy kiberműveletet, közben manipulálja a közvéleményt, végül pedig fizikai szabotázst hajt végre.

A tervezett reform egyik legkeményebb része éppen az, hogy a német hírszerzésnek bizonyos esetekben nem csupán információgyűjtési, hanem aktív beavatkozási lehetőségei is lennének, de a német kormány szerint a változtatásokat megfelelő ellenőrzési mechanizmusok mellett kell végrehajtani, és a tervezet éppen ezért új, független ellenőrzési rendszert is előirányoz. A civiljogi szervezetek és az ellenzék azonban attól tartanak, hogy a szolgálatok hatáskörének ilyen mértékű kiterjesztése hosszú távon könnyen olyan képességeket hozhat létre, amelyek fölött később már nehéz lesz valóban hatékony ellenőrzést gyakorolni. Ez a vita Németországban különösen érzékeny, ott ugyanis pontosan tudják, mi történik akkor, amikor egy állam azt mondja, hogy „most csak a veszélyes embereket figyeljük meg”, majd néhány évvel később már politikai ellenfelek, újságírók, aktivisták és hétköznapi állampolgárok is bekerülnek a megfigyelési rendszerbe. Csakhogy a másik oldalon ott van Putyin Oroszországa, és ezzel az a probléma, hogy Moszkva nem várja meg, amíg Berlin végigvitázza az adatvédelmi aggályokat.

A németek tehát lassan eljutottak oda, ahová Kelet-Európa több országa már évekkel korábban: a hibrid háború nem metafora. Nem azért nevezik háborúnak, mert jól hangzik egy konferencián, hanem azért, mert a másik oldal ténylegesen pénzt, embereket, technológiát és állami kapacitást fektet abba, hogy kárt okozzon. És ez talán az egyik legfontosabb jele annak, hogy Európában valami alapvetően megváltozott. Berlin már nem abból indul ki, hogy a háború akkor kezdődik, amikor valaki tankokat küld át a határon. A háború egy része már jóval korábban megérkezik: egy szerverre, egy repülőtérre, egy vasúti hálózatra, egy közösségi médiás kampányba, egy dezinformációs műveletbe, vagy éppen egy olyan drón formájában, amelyet valaki robbanóanyaggal pakol meg, majd elindít egy németországi célpont felé.

Ugar