Habemus chaos: bukott a Mureșan-kormány

Hát, így: Kelemen Hunor megmondta, és úgy is lett, a Mureșan-kormány elbukott a parlamenti szavazáson, mindössze 182 támogató voksot kapott a szükséges 233 helyett. Ez a PNL–USR–RMDSZ 170 fős táborához képest tizenkét szavazatnyi többlet, úgyhogy ezúton is gratulálunk az ismeretlen hozzájárulóknak, bár a titkos szavazás miatt még azt sem tudhatjuk biztosan, hogy a saját táborból mindenki odatette-e a magáét. A végeredmény mindenesetre annyira messze maradt a többségtől, hogy ezen már fölösleges összeesküvés-elméleteket gyártani: a kormányalakításhoz hiányzó ötvenegy képviselőt és szenátort nem lehetett a függöny mögött felejteni.

A függöny ezúttal szó szerint értendő, mert a román parlamentben a kormány beiktatásáról golyókkal szavaznak. A képviselők és a szenátorok együttes ülésén minden szavazó kap egy fehér és egy fekete golyót, amelyeket a kíváncsi tekintetektől eltakart helyen kell elhelyeznie a két urnában. Aki támogatja a kormányt, a fehéret a fehérbe, a feketét a feketébe dobja; aki ellene szavaz, megfordítja a sorrendet. Mureșant tehát a szó parlamenti és hétköznapi értelmében egyaránt kigolyózták, ráadásul a 182 igen még Adrian Veștea korábbi, szintén elégtelen 189 szavazatától is elmaradt.

A tizenöt ellenszavazat és a nulla érvénytelen voks mellett az volt igazán beszédes, hogy a PSD és az AUR nem vett részt a szavazásban. A kormány megbuktatásához így még nemet sem kellett mondaniuk, elég volt gondoskodni arról, hogy a szükséges többség ne álljon össze; az AUR kivonulása pedig a frakciófegyelemnek azt a különösen biztos változatát jelentette, amelyben a képviselő még véletlenül sem tévesztheti össze a pártutasítást a saját belátásával. A Șoșoacă-féle SOS és a PACE parlamenti csoportja ugyancsak előre jelezte, hogy nem támogatja a kabinetet, Șoșoacă pedig személyesen is gondoskodott a megfelelő fogadtatásról: kifújolta Mureșant, amikor megérkezett a parlamentbe. Ugyanaz a Șoșoacă, aki nemrég az orosz propagandatévében magyarázta, hogy Oroszország demokratikusabb az Európai Uniónál, és volna mit tanulnunk tőle. Úgy látszik, a putyini demokrácia iránti rajongásnak Bukarestben is megvan a maga sajátos parlamenti hangja.

Ilie Bolojan kifütyülését különösen szomorú volt nézni, már csak azért is, mert hírszerkesztőként az ember memóriája sajnos hosszabb annál, mint amennyit ez a politikai osztály kényelmesnek találna. Emlékszem, hogyan kapaszkodtak belé a 2024-es elnökválasztási botrány után: vállalja el a PNL vezetését, segítsen kimenteni a pártot a hitelességi válságból, Iohannis lemondása után legyen ideiglenes államfő, aztán üljön be a miniszterelnöki székbe, és valahogy tegye rendbe azt, amit előtte oly sokan, oly kitartóan szétvertek. Most pedig ugyanannak a politikai világnak a padsoraiból kapja a füttyöt, amelyik addig igényelte a szolgálatait, amíg valakinek el kellett vinnie a felelősséget a rendrakásért. A mór és a mehetne már...

Önkéntelenül is Traian Băsescu kommunizmust elítélő parlamenti beszéde jutott eszembe, amely 2006. december 18-án váltott ki hasonló rikácsolást a nagy nemzeti hazafiakból. Vadim Tudor és társasága akkor sem érvekkel igyekezett megvédeni a múltat, hanem azzal, hogy lehetőleg senki más ne jusson szóhoz. Húsz évvel később ugyanaz a politikai kultúra köszön vissza: a reform addig elfogadható, amíg általánosságban beszélünk róla, de amint hozzányúlna a bejáratott hatalmi viszonyokhoz, előkerül a fütty, az ordítás és a nemzet féltése. A Mureșan-kormánnyal lehetett volna vitatkozni, a programját lehetett volna bírálni, és bizonyára lett volna mit számon kérni rajta, de ettől a PSD és az AUR hatalmi összjátéka még nem válik vállalható alternatívává.

A következő felvonáshoz aligha kell különösebb jóstehetség: az eddigi államfői nyilatkozatokból és a parlamenti erőviszonyokból én arra számítok, hogy Nicușor Dan előbb-utóbb Sorin Grindeanut jelöli miniszterelnöknek, akinek aztán, láss csodát, már sikerülhet többséget találnia. Akár az AUR segítségével is, hiszen a román politikában rendszerint csak addig kibékíthetetlenek az ellentétek, amíg el nem kezdik kiosztani a tisztségeket. Az államfő közben a válság lezárásáról és a megegyezés szükségességéről beszél, az előrehozott választásoktól viszont következetesen elzárkózik; a szavazás előtti napon is azt hangsúlyozta, hogy azok meghosszabbítanák a bizonytalanságot. A bizonytalanság viszont elfogadható akkor, ha ugyanazok alkudoznak tovább, akik hónapok óta nem képesek működő kormányt összehozni, de veszélyessé válik, amint a választókat is megkérdeznénk.

Simion előrehozott választásokat követelő fellépésében éppen ezért volt egy kellemetlenül jogos mozzanat: a parlamenti pártok szívesen hivatkoznak a népre, csak attól ódzkodnak feltűnően, hogy ismét elé álljanak. Mi továbbra sem az a blog vagyunk, amelyik elalél az AUR elnökétől, de attól még a kérdésre válaszolni kellene. Ha ez a parlament képtelen többséget adni egy kormánynak, és a sorozatos jelölésekből csak újabb hatalmi bábszínházak születnek, akkor mégis meddig kell úgy tennünk, mintha a választók újbóli megkérdezése volna a demokráciát fenyegető legnagyobb veszély?

Az alkotmányos lehetőség mindenesetre megnyílt, bár a szabályt érdemes pontosan idézni. A hatvan napot az első kormánybeiktatási kérelemtől kell számítani, és ezenfelül legalább két ilyen kérelem parlamenti elutasítása szükséges; Veștea és Mureșan elbukásával ez a feltétel is teljesült. Az államfő a házelnökökkel és a parlamenti csoportok vezetőivel folytatott konzultáció után feloszlathatja a parlamentet, az alkotmány azonban erre lehetőséget ad, nem kötelezi rá. Nicușor Dan éppen ebbe kapaszkodik: hiába telt el az idő, hiába buknak a jelöltek, a feloszlatás nem következik be automatikusan, és a döntést nem veszi ki a kezéből egy újabb sikertelen szavazás sem. Mielőtt az elemzői magyarázatok sokasága elfedné a legegyszerűbb politikai érdeket, érdemes arra is gondolni, hogy az államfő a saját pozícióját féltheti. Egy előrehozott választáson megerősödő AUR nemcsak a kormányalakításba szólhatna bele nagyobb súllyal, hanem megfelelő parlamenti szövetségesekkel az elnök felfüggesztését is napirendre vehetné. Ehhez az alkotmány súlyos megsértésére hivatkozó eljárás, alkotmánybírósági konzultáció és parlamenti többség kell, az elmozdításról pedig végül népszavazás döntene, vagyis Simion egy jó választási eredménytől még nem kapná kézhez Cotroceni kulcsát, de a politikai fenyegetés azonban attól még világos, és az is, mennyire rosszul jönne Nicușor Dannak, ha egy ilyen helyzetben éppen azoktól a nyugatos választóktól kellene ismét védelmet kérnie, akik most joggal érzik úgy, hogy az elnökük cserbenhagyta őket.

Ha tehát nem lesz előrehozott választás, marad a parlamenti számtan újabb fordulója, immár vélhetően Grindeanu körül. Neki is össze kellene szednie a 233 szavazatot, és ha a PNL meg az USR nem áll mögé, akkor vagy a liberálisokból kell leszakítani egy megfelelően együttműködő társaságot, vagy az AUR segítségét kell igénybe venni - leginkább mindkettőre szüksége lesz. Hogy ezt kisebbségi kormány külső támogatásának nevezik majd, vagy nyílt koalícióvá rendezik, azon lehet kommunikációs szakembereket dolgoztatni, a politikai tartalmon azonban alig változtat: a szélsőjobb befolyást kapna a kormányban, a PSD pedig ismét bebizonyítaná, hogy a hatalom megtartásához bármilyen ideológiai távolságot képes áthidalni.

Ebben a forgatókönyvben a MAGA-világ európai álma is felismerhető. A Trump-adminisztráció 2025-ös nemzetbiztonsági stratégiája kifejezetten az európai politikai iránnyal szembeni ellenállás támogatásáról beszél, és reménykeltő fejleményként kezeli az általa hazafiasnak nevezett pártok erősödését. Ennek nagyon is világos a politikai értelme: egy belső konfliktusokkal elfoglalt, nacionalista kormányokra szabdalt Európa gyengébb tárgyalópartner, az államaival pedig külön-külön könnyebb alkudozni, mint egy közösen fellépő unióval. Egy PSD–AUR-egyezség ebbe a képbe akkor is szépen beleillene, ha Bukarestben természetesen minden szereplő kizárólag a nemzet megmentéséről beszélne.

És akkor megérkeztünk az RMDSZ-hez, amelyről időről időre sikerül elhitetni, hogy a román politika különösen megbízható, nyugatos, jogállami szereplője. Mi, erdélyi magyarok, akik több mint három évtizede figyeljük ennek a politikai monopóliumnak a működését, azért ismerünk néhány árnyalatot, amely rendszerint lemarad a bukaresti portrékról. Most például azt az egészen sajátos mutatványt nézhettük végig, ahogy a Szövetség egyszerre hirdetett elvi határt a szélsőjobbal szemben, és jelölt minisztereket egy olyan kormányba, amely mögül látványosan hiányoztak a beiktatáshoz szükséges szavazatok.

Kelemen Hunor előzetesen világossá tette, hogy az RMDSZ nem akar az AUR vagy más szélsőséges pártok szavazataira épülő többség része lenni. Rendben, csak akkor tessék elmagyarázni, honnan kellett volna előkerülnie a hiányzó támogatásnak, miután a PSD bejelentette, hogy nem szavazza meg Mureșant. Vagy abban bíztak, hogy kellően sok szociáldemokrata képviselő megszegi a pártutasítást, vagy olyan voksoknak is be kellett volna érkezniük, amelyek forrásától Hunorék előzőleg ünnepélyesen elhatárolódtak. A titkos szavazás ebben persze kényelmes körülmény: a golyón nincs pártjelvény, így a megfelelő végeredmény után könnyebb lett volna nagyon határozottan nem érdeklődni a részletek iránt.

Tegyük fel, hogy Mureșan mégis átmegy, és a parlamenti számtanból világosan látszik, hogy ehhez a szélsőjobbról is érkeznie kellett támogatásnak. Cseke Attila akkor visszaadja a miniszteri megbízatását, Tánczos Barna követi példáját, a Szövetség pedig ellenzékbe vonul, mert az elvek fontosabbak a tárcáknál? Az RMDSZ eddigi működését ismerve én inkább arra számítanék, hogy kapunk egy hosszú magyarázatot a felelősségről, a rendkívüli helyzetről és arról, miért kell a magyar közösség érdekében éppen az ellenkezőjét megtenni annak, amit előzőleg megígértek. A kérdés ezért akkor is érvényes, ha a kormány most elbukott: pontosan meddig tartott volna az elvi határ, ha a túlsó oldalról megérkeznek a hiányzó szavazatok?

Ugyanezért nem volna különösebben meglepő, ha egy Grindeanu-jelölés után azt kezdenék el kisakkozni, hogyan lehet az erdélyi magyarsággal elfogadtatni az AUR közelségét. Természetesen kényszerhelyzet volna, természetesen a közösség védelmében mennének be, és természetesen azért kellene együtt kormányozni a magyarellenesekkel, hogy legyen, aki fékezi őket. A szükséges mondatokat már szinte hallani lehet, ahogyan annak idején Orbán Simionnak tett gesztusára is sikerült elegendő magyarázatot találni, pedig azért politikai számonkérés járt volna, mégpedig olyan, amely Tusványoson is emlékezteti a magyar miniszterelnököt arra, hogy az erdélyi magyarok nem díszletnek vannak az ő nemzetközi játszmáihoz.

Most azt fogjuk megtudni, hogy az RMDSZ szélsőjobbal szembeni elvei mennyit érnek akkor, amikor valóban választani kell közöttük és a kormányzati részvétel között. Addig pedig érdemes megjegyezni minden most elhangzó fogadkozást, mert ha egyszer előáll a megfelelő hatalmi ajánlat, még szükségünk lesz rájuk, amikor megpróbálják elmagyarázni, hogy a tegnap elfogadhatatlan partnere mára az erdélyi magyarság érdekében vállalt történelmi szükségszerűség lett.

És akkor most lássuk, mit lép az államfő...

Karczag Anna