Kína törvénybe iktatta, hogy a világ az ő belügye

Kína megerősítette jogát arra, hogy egy új, július 1-jén hatályba lépő etnikai egységtörvény alapján határain túl is eljárjon személyek ellen – egy magas rangú tisztviselő szerdán „jogi alapot nélkülözőnek" minősítette az intézkedéssel szemben megfogalmazott külföldi bírálatokat, ami nagyjából annyit jelent, hogy az autokráciák jól bevált kézlegyintésével söpörte le az asztalról mindazok aggályait, akik nem szeretnének kínai joghatóság alá kerülni pusztán azért, mert valahol kimondják: Tajvan nem Kína. A bejelentés fokozta a tajvani aggodalmakat és a nemzetközi emberi jogi szervezetek félelmeit, melyek szerint a törvény a transznacionális elnyomás újabb eszközévé válhat – és akinek ez az aggodalma meglepőnek tűnik, az valószínűleg nem figyelte az elmúlt évtizedet.

Hu Vejlie igazságügyi miniszterhelyettes egy szerdai pekingi sajtótájékoztatón kijelentette, hogy az etnikai egység előmozdításáról és fejlesztéséről szóló törvény területenkívüliségi rendelkezése „jogos, törvényes, szükséges és megvalósítható", és elutasította, hogy a passzust „hosszú karú joghatóságként" jellemezzék. Hu elmondta, hogy a törvény „az országon kívülről érkező, etnikai ügyeket érintő jogellenes cselekményeket" célozza meg, és „hatékonyan megvédi Kína szuverenitását, biztonságát és fejlődési érdekeit" – a „szuverenitásvédelem" egyébként az autokrata kézikönyvek egyik legkedveltebb kifejezése, amelyet az összes önkényuralmi rendszer szeret elővenni, de amelynek konkrét tartalmát sohasem szokták részletezni, mert ha megpróbálnák, kiderülne, hogy a jelenlegi jogrendszer tökéletesen alkalmas mindenféle valódi sérelmet kezelni, csak akkor nem lehetne hatalomépítésre használni. Hu hozzátette, hogy a rendelkezés „nem érinti Kína és más országok közötti normális népi kapcsolatokat, tudományos vitákat, gazdasági és kereskedelmi együttműködést", ami kifejezetten érdekesnek tűnik annak fényében, hogy a norvég hírszerzés (PST) 2026-os éves jelentése szerint Kína „szisztematikusan" használja ki a közös kutatási és fejlesztési projekteket saját katonai és biztonsági kapacitásainak növelésére, olyan törvényekkel, melyek szerint a Nyugaton tanuló, kutató kínaiak KÖTELEZŐEN jelentéseket kell tenniük, amikor hazatérnek csereprogramjaikról, és kötelezően minimum megfigyeléseket kell végezniük az adott nyugati intézményben.

A törvény 63. cikke kimondja, hogy a „Kínai Népköztársaságon kívüli szervezetek és magánszemélyek", akik aláássák az etnikai egységet, vagy „etnikai megosztottságot szítanak", jogi felelősségre vonhatók – a törvényt Kína Országos Népi Gyűlése 2026. március 12-én fogadta el, 2756 igen szavazattal, ami ugyan lenyűgöző konszenzusnak tűnik, ám nehéz nem észrevenni, hogy az Országos Népi Gyűlésben nemmel szavazni körülbelül olyan életesélyekkel kecsegtet, mint Moszkvában ablak mellé ülni.

Tajvani tisztviselők és tudósok figyelmeztetnek, hogy a törvény újabb jogi alapot adhat Pekingnek ahhoz, hogy szeparatistának minősített tajvani személyekkel szemben fellépjen, Tajvan szárazföldi ügyekkel foglalkozó tanácsa arra hívta fel a figyelmet, hogy a törvény homályos megfogalmazása lehetővé teheti a hatóságok számára a vádak „önkényes" alkalmazását, Chen Shih-min, a Nemzeti Tajvani Egyetem politológiaprofesszora szerint a törvény felszíni célja – az etnikai egység előmozdítása – elfedi valódi szándékát: felelősségre vonni azokat, akiket „megosztást keltőnek" tekintenek.

Az aggodalmak azonban Tajvanon túlra is kiterjednek: egy japán parlamenti képviselő arra figyelmeztetett, hogy akár a Tajvan iránti szolidaritás kinyilvánítása vagy Kína kisebbségi politikájának bírálata is bűncselekménynek minősülhet a törvény alapján – mi, magyarok ezt a figyelmeztetést különösen komolyan vehetjük, hiszen kínai rendőrök már vontak kérdőre tiltakozó magyar állampolgárokat Budapesten, a Tibetet Segítő Társaság elnöükétpedig tíz rendőr nyomta fel a falra, hogy annyi időre se zavarhassa meg Hszi Csin-ping elnök elvtársat, amíg annak autója elsuhant előttük. Nyolc ENSZ-emberjogi szakértő levélben fordult áprilisban a kínai kormányhoz, amelyben arra figyelmeztettek, hogy a 63. cikk „a határokon átnyúló elnyomás kockázatait idézheti elő."

Érdemes megjegyezni, hogy Kína ebben a műfajban nem egyedül alkotja a klasszikusokat: a szakértők már régen megfigyelték, hogy az autokráciák egymástól tanulnak, és az orosz módszereket számos jobboldali populista lemásolta – például a külföldi ügynökökre vonatkozó, stigmatizáló törvénykezést Oroszországon kívül Grúzia is bevezette, Magyarországon pedig Viktor Orbán próbálkozott vele. Putyin 2012-ben alkotta meg a maga „külföldi ügynök"-törvényét, amely azóta fokozatosan bővült, és ma már minden orosz vagy külföldi személyre vagy szervezetre vonatkozik, amely bármilyen külföldi befolyás alatt állónak minősíthető, és politikai tevékenységet folytat – a politikai tevékenység fogalma pedig olyan tágan értelmezett, hogy magában foglalja a közvélemény-kutatásokat és a kormánypolitikáról alkotott vélemény kinyilvánítását is. Az Európai Emberi Jogi Bíróság egyébként kimondta, hogy az orosz törvény alapjogi jogsértéseket valósít meg, és „egy totalitárius rezsim ismérveit" viseli magán – ami egy olyan rangos intézménytől, mint az EJEB, meglehetősen határozott fogalmazásnak számít. Az RSF adatai szerint Oroszország 44 hónap alatt közel 70 újságírót vett célba távollétében hozott ítéletekkel, amelyek átlagosan nyolcéves börtönbüntetést jelentenek – és mindez olyan embereket sújt, akik fizikailag már rég elhagyták Oroszországot.

A kínai törvény azt kodifikálja, amit a kritikusok Hszi Csin-ping elnök kínai nemzetiségi politikájának asszimilacionista fordulatként írnak le: a jogszabály kötelezővé teszi a mandarinnyelv-oktatást óvoda előtti kortól, előírja a vallási csoportoknak, hogy kövessék „a vallás sinizálásának irányát", és minden szervezetet kötelez arra, hogy előmozdítsa „a kínai nemzet erős közösségtudatát" – a Human Rights Watch szerint mindez „széles jogi keretet biztosít a meglévő elnyomás igazolásához és a kisebbségi népességek kényszeres asszimilációjához", a Jamestown Foundation pedig megjegyezte, hogy az extraterritoriális rendelkezések „belföldi jogszabályi alapot teremtenek a transznacionális elnyomáshoz, amelynek célja a diaszpóraközösségek megfélemlítése." Hogy mindez miért is különösen releváns most, azt talán leginkább azzal lehet érzékeltetni, hogy a Freedom House dokumentációja szerint 2014 és 2022 között globálisan legalább 854 közvetlen, fizikai transznacionális elnyomási incidenst rögzítettek – és ez még a jogi eszközöket nem is számolja bele. Az újabb kínai törvény ezt a számot felfelé fogja korrigálni, immár teljesen legálisan.

Felhasznált források: Jurist, Global China Daily