Moszkva tesztelni fogja a NATO 5. cikkelyét

Az európaiaknak lassan érdemes hozzászokniuk ahhoz a gondolathoz, hogy az Oroszország és a NATO közötti háború nem feltétlenül úgy kezdődne, ahogy azt a hidegháborús filmekből elképzelnénk, vagyis hogy egyik reggel megszólalnak a légvédelmi szirénák, a tankok pedig átgurulnak a határon. Sokkal valószínűbb, hogy előbb valami egészen mást látunk: felrobban egy vasútvonal, kigyullad egy erőmű, megsérül egy gázvezeték, eltűnik az áram, lebénul egy repülőtér, drón jelenik meg egy katonai objektum fölött, valaki hamis ukrán bizonyítékokat gyárt egy támadáshoz, majd Moszkva közli, hogy Oroszországnak természetesen semmi köze az egészhez, de joga van megelőzően beavatkozni abba, amihez semmi köze, és az európai hasznos idióták tömegében még támogatókat is találna a kognitív disszonanciára épülő narratívája.

Most pedig amerikai hírszerzési figyelmeztetés érkezett arról, hogy Oroszország ilyen hibrid műveleteket készíthet elő a Baltikum és Lengyelország ellen, miközben Washingtonban már azt sem zárják ki, hogy Moszkva egy korlátozott NATO-incidenssel próbálná ki, mennyire működik a szövetség kollektív védelme. A Bloomberg értesülése szerint a CIA európai szövetségeseit figyelmeztette az orosz biztonsági és hírszerző szolgálatok lehetséges terveire, amelyek között kritikus infrastruktúra elleni szabotázs és úgynevezett hamis zászlós művelet is szerepelhet. A hír önmagában is súlyos, de igazán akkor válik érthetővé, ha az elmúlt hónapok eseményei mellé tesszük, mert itt már nem arról van szó, hogy valamelyik nyugati hírszerző szolgálat a jövőbe nézett, és ott meglátott valami rémisztőt, hanem arról, hogy egyre több olyan konkrét európai incidens történik, amely pontosan beleillik abba a módszertanba, amelyet az orosz hibrid hadviselésről szóló elemzések évek óta leírnak.

A hibrid hadviselés egyik nagy előnye Moszkva számára éppen az, hogy a támadó félnek nem feltétlenül kell nyíltan háborút indítania. Ha egy NATO-tagállamban felrobban egy vasúti pálya, annak még nem feltétlenül kell katonai támadásnak minősülnie; ha valaki megrongál egy elektromos vezetéket, lehet azt mondani, hogy baleset történt; ha egy drón átrepül egy katonai létesítmény fölött, lehet vitatkozni arról, ki küldte; ha pedig egy ukrán jelzéseket viselő eszközzel hajtanak végre szabotázst, azonnal megjelenhet a történetben az a politikai méreg, amelyre Moszkvának szüksége van. Ki támadott? Ukrajna? Oroszország? Egy ukrán szélsőséges csoport? Valaki, aki ukránnak akar látszani? Mire a nyomozók eljutnak a válaszig, a Kreml már telekiabálhatja Európát azzal, hogy Ukrajna háborút akar a NATO-val. Pontosan ezért különösen veszélyesek a hamis zászlós műveletek: nem pusztán fizikai kárt okoznak, hanem politikai reakciót akarnak kiváltani. A cél nem feltétlenül az, hogy egy erőművet teljesen tönkretegyenek, hanem az, hogy bizonytalanságot keltsenek, megijesszék a lakosságot, konfliktust szítsanak az érintett országok között, és végül elérjék azt, hogy a NATO politikailag kezdjen el saját maga ellen dolgozni.

A Reuters augusztus 10-i beszámolója szerint Lengyelország és a három balti állam, Észtország, Lettország és Litvánia már konkrétan erősíti a kritikus infrastruktúra védelmét, mert a hírszerzési információk alapján attól tartanak, hogy Oroszország akár ukrán drónokat is felhasználhatna egy ilyen provokációhoz. Litvánia katonai erőket vezényelt stratégiai energetikai létesítmények védelmére, Lettország pedig többek között a Daugava folyó egyik kulcsfontosságú gátjánál és az Incukalns föld alatti gáztárolónál növelte a biztonságot. Lengyelországban az Orlen és a Gaz-System is felülvizsgálta az infrastruktúra védelmét és ellátási útvonalait.

És akkor jön a NATO 2029-es dátuma

Az európai katonai és hírszerzési szolgálatok évek óta próbálják meghatározni, mikorra lehet Oroszország képes arra, hogy egy NATO-tagállam ellen hagyományos katonai támadást indítson. A német katonai vezetés által emlegetett 2029-es időpont az utóbbi időszakban egyre gyakrabban került elő. Christian Freuding német vezérkari főnök júniusban arról beszélt a Politicónak, hogy a 2029-es dátum nem valamiféle kizárólagos német becslés, hanem a NATO hírszerző szerveinek közös értékelésére épül. Ez nem azt jelenti, hogy a NATO szerint Oroszország 2029-ben biztosan megtámadja valamelyik tagállamot, hanem azt, hogy addigra Moszkva katonai képességei olyan szintre kerülhetnek, amely lehetővé tenné egy ilyen támadás megkísérlését.

Itt válik igazán érdekesé az új amerikai figyelmeztetés, mert a hibrid hadviselésnek éppen az lehet a funkciója, hogy ne kelljen megvárni 2029-et. Ugyanis ha Moszkva képes lenne egy NATO-tagállamot korlátozott művelettel, szabotázzsal, provokációval vagy egy rövid, nehezen értelmezhető katonai akcióval tesztelni, akkor a Kreml már jóval korábban választ kaphatna arra a kulcsfontosságú kérdésre, hogy mit jelent valójában a NATO 5. cikkelye - és számára ez a lényeg.

A NATO már 2025 januárjában elindította a Baltic Sentry műveletet a Balti-tenger kritikus infrastruktúrájának, különösen a tenger alatti kábelek és más létfontosságú létesítmények védelmére. Az elmúlt években pedig egyre több olyan incidens történt a térségben, amelyben kábelek, hajók, GPS-rendszerek vagy más kritikus infrastruktúrák kerültek veszélybe. A lengyel biztonsági szervek közben már régóta dokumentálják az orosz és belarusz hírszerző hálózatok aktivitását, az Európai Unióban pedig egyre több olyan ügy került elő, amelyben orosz szolgálatok közvetítőként bűnözőket, szélsőségeseket vagy egyszerűen pénzért dolgozó helyi embereket használtak fel. Mindez pedig egy fontos változást mutat az orosz hadviselésben: Moszkvának nem feltétlenül kell orosz katonát küldenie ahhoz, hogy Európában kárt okozzon. Elég lehet egy ember, aki pénzért felgyújt valamit, egy hacker, aki betör egy rendszerbe, egy hajó, amely „véletlenül” rossz helyen engedi le a horgonyát, egy drón, amelyről nem lehet elsőre megmondani, ki küldte, vagy egy hamis dokumentum, amelyet valaki gondosan úgy készített el, hogy egy ukrán művelet bizonyítékának tűnjön. A modern orosz hibrid hadviselés egyik legfontosabb erőssége éppen ez: a tagadhatóság, Európa számára most már nem az a kérdés, hogy „tényleg megtámadnak-e minket?” valamikor a jövőben, hanem az, hogy felismerjük-e végre, hogy támadás alatt állunk.

A háború Ukrajnában továbbra is a leglátványosabb része annak a konfliktusnak, amely Oroszország és a Nyugat között zajlik, de Európa többi része közben egyre inkább egy olyan szürke zónába kerül, ahol a háború és a béke között már nincs éles vonal. Lehet, hogy nincs rakétacsapás, mégis leáll a vasút. Lehet, hogy nincs invázió, mégis kigyullad egy infrastruktúra. Lehet, hogy nincs hadüzenet, mégis megpróbálják manipulálni egy NATO-tagállam közvéleményét, mert ha egy orosz művelet végén az történik, hogy nem Moszkva kerül politikai és katonai nyomás alá, hanem Varsó, Vilnius, Riga, Tallinn és Berlin kezd egymással vitatkozni arról, hogy ki a hibás, akkor a Kremlnek már akkor is sikerült valamit elérnie, ha egyetlen tankot sem küldött át a határon.

Ez a kognitív hadviselés lényege, és Európa még odáig sem jutott el, hogy felfogja: ebben már régóta Moszkva célpontjai vagyunk.

Ugar