NATO 3.0: Amerika már nem akarja egyedül őrizni Európát

Van egy mondat, amelyet Európában egyre gyakrabban hallani, és amely néhány éve még meglehetősen kellemetlenül hangzott volna egy NATO-tanácskozáson: Európának végre saját magát kell megvédenie. Washington ezt most már nem egyszerűen diplomáciai célzásként mondja, hanem stratégiai koncepciót épít köré. Ennek neve lett a „NATO 3.0”, amelyet az amerikai védelmi politika egyik meghatározó alakja, Elbridge Colby februárban mutatott be a NATO védelmi minisztereinek. A lényege meglehetősen egyszerű: Európa vegye át a hagyományos, konvencionális védelem elsődleges felelősségét, az Egyesült Államok pedig továbbra is része maradjon az európai biztonsági rendszernek, de kisebb katonai terhet vállaljon a kontinensen, miközben nukleáris elrettentő képessége továbbra is az európai védelem egyik legfontosabb pillére marad.

Papíron ez akár még jól is hangozhat. Végre Európa is költ a saját védelmére, végre nem Washingtonnak kell minden európai biztonsági problémára elővennie a pénztárcáját és a katonai térképeit, miközben a kontinens egy része évtizedeken keresztül meglehetősen kényelmesen elvolt azzal a tudattal, hogy ha egyszer tényleg baj lesz, majd csak jönnek az amerikaiak, csakhogy a történetnek van egy másik oldala is: NATO 3.0 nem egyszerűen arról szól, hogy Európa többet fizet, hanem arról is, hogy Amerika kevesebbet vállal, és ez már egészen más képet vetít elénk.

Colby februári beszédében meglehetősen világosan fogalmazott: az új NATO-modellben

az európai szövetségeseknek kell elsődleges felelősséget vállalniuk Európa konvencionális védelméért.

A washingtoni álláspont szerint a korábbi rendszer, amelyben az Egyesült Államok biztosította a NATO európai védelméhez szükséges csúcskategóriás katonai képességek döntő részét, miközben az európai országok jóval kevesebbet költöttek, már nem fenntartható - és ebben, valljuk be, van némi igazság. Európa hosszú évtizdeken keresztül valóban hozzászoktatta magát ahhoz, hogy a katonai erő jelentős részét Washington biztosítja, miközben számos európai ország úgy gondolta, hogy a GDP néhány százalékának elköltése valamilyen kellemetlen történelmi emlék, amelyet jobb lassan elfelejteni. A hidegháború után a kontinens jelentős része békeosztalékként kezelte azt a pénzt, amelyet korábban hadseregre költött, viszont a történelemnek van egy rossz szokása: időnként visszajön. Oroszország ukrajnai háborúja pedig meglehetősen látványosan megmutatta, hogy Európa katonai kapacitásai milyen messzire kerültek attól, amire egy komoly háború esetén szükség lenne. Lőszerből nincs elég, légvédelemből nincs elég, a nagy hatótávolságú csapásmérő képességek korlátozottak, és az európai hadseregek jelentős része hosszú éveken keresztül inkább a költségvetési táblázatokban létezett, mintsem a harctéren használható kapacitásként.

Washington most azt mondja: rendben, akkor ideje felnőni!

A NATO hágai csúcstalálkozóján a szövetségesek 2035-ig vállalták, hogy GDP-jük 5 százalékát védelmi és kapcsolódó biztonsági kiadásokra fordítják, ezen belül 3,5 százalékot kifejezetten a katonai képességekre. Ez nem aprópénz, és az európai országok számára valóban történelmi léptékű fordulatot jelent. Mark Rutte NATO-főtitkár ezt már úgy fogalmazza meg, hogy NATO 3.0 egy erősebb Európát jelent egy erősebb NATO-n belül, miközben az Egyesült Államok továbbra is jelen marad, beleértve a nukleáris elrettentést és a konvencionális katonai képességek egy részét is. Rutte szerint azonban Európának egyre nagyobb felelősséget kell vállalnia saját hagyományos védelméért, hogy Washington közben más stratégiai térségekre, például Ázsiára tudjon összpontosítani.

És itt jutunk el az egész történet legkényelmetlenebb kérdéséhez: mi történik akkor,

ha az amerikai stratégiai prioritások és az európai prioritások már nem ugyanazok?

Mert eddig az volt a NATO egyik hallgatólagos alapfeltevése, hogy ha Európát veszély fenyegeti, Amerika számára ez azonnal elsődleges stratégiai ügy. Most viszont Washington egyre nyíltabban beszél arról, hogy több hadszíntérrel és több globális kihívással kell egyszerre foglalkoznia, miközben Kína és az indo-csendes-óceáni térség stratégiai jelentősége folyamatosan nő. Rutte maga is elismeri ezt a logikát: ha Európa többet vállal saját hagyományos védelméből, az Egyesült Államok fokozatosan több erőforrást tud más prioritásokra átcsoportosítani. Vagyis a NATO 3.0 egyik kimondatlan mondata valójában ez: Amerikára szüksége van Európának, de Amerikának már nem csak Európára van szüksége - ez pedig óriási különbség!

A Pentagon ráadásul már nem csak elméleti szinten beszél a változásról. Az Európai Parlament friss háttéranyaga szerint Washington felülvizsgálja európai katonai jelenlétét és támaszpontjait, miközben az amerikai hozzájárulás „rightsize”-olásáról is szó van. Ugyanez az anyag arra figyelmeztet, hogy Washington azt várja az európai szövetségesektől: 2027-re vegyék át a NATO európai konvencionális védelmének elsődleges felelősségét. A lengyel Keleti Tanulmányok Központja pedig ennél is egyértelműbben fogalmaz: szerintük a NATO 3.0 már nem pusztán a terhek megosztásáról szól, hanem azok áthelyezéséről. A koncepció egy kisebb amerikai katonai szereppel működő NATO-t feltételez, amelyben az európai országoknak kell gyorsan felépíteniük azokat a képességeket, amelyeket eddig jelentős részben az Egyesült Államok biztosított.

Itt már tényleg nem az a kérdés, hogy Európának kell-e többet költenie a védelemre. Kell! A kérdés az, hogy képes-e elég gyorsan felépíteni azt a katonai erőt, amelyet Amerika esetleg gyorsabban kezd el kivonni, mint ahogy Európa pótolni tudja, mert egy hadsereget nem úgy építenek, mint egy kerti fészert. Nem lehet hétfőn eldönteni, hogy kellene még néhány száz vadászgép, kedden megrendelni őket, szerdán pedig háborúba indulni velük. Ugyanez vonatkozik a légvédelemre, a lőszerkészletekre, a katonai szállítókapacitásokra, a műholdas felderítésre, a légi utántöltésre, a parancsnoki rendszerekre és mindarra a rengeteg kevésbé látványos képességre, amely nélkül egy modern hadsereg nagyjából olyan, mint egy luxusautó motor nélkül. Ezért a NATO 3.0 valódi tesztje nem az lesz, hogy hány százalékot írnak bele a költségvetésekbe, hanem az, hogy ebből a pénzből mikor lesz tényleges katonai képesség. És van még egy kellemetlenebb kérdés: mi történik,

ha Oroszország nem várja meg, amíg Európa befejezi a saját újrafegyverzését?

Mert Moszkvának nem kell feltétlenül teljes körű háborút indítania a NATO ellen ahhoz, hogy próbára tegye a szövetség politikai akaratát. Elég lehet egy korlátozott konfliktus, egy balti válság, egy határincidens, egy hibrid támadássorozat vagy olyan helyzet, amelyben néhány nap alatt kellene eldönteni, hogy a NATO valóban úgy működik-e, ahogy a papíron leírták. Mindez lehetne egy erősebb NATO és egy erősebb Európa kezdete, de csak akkor, ha Európa valóban képes lesz arra, amit most Washington követel tőle. Ha nem, akkor a NATO 3.0 nem az erősebb Európa története lesz, hanem egy kellemetlen átmeneti időszaké, amikor Amerika már kevesebbet vállal, Európa pedig még nem képes annyit vállalni, amennyire szükség lenne.

És egy katonai szövetségben ez az a néhány év, amelyet a történelem nagyon könnyen kihasználhat.

Felhasznált források: NATO, Public Now, Euronews, Europarl. Europa, OSW, NATO INT