„Nyuszi voltam" – a NER egyik első oligarchája mesél arról, hogyan zabálta fel a rendszer saját magát

Ritka pillanat, amikor valaki a nemzeti együttműködés rendszerének (NER) belső gépezetéből ül be egy kamera elé, és nem sértődött vádbeszédet mond, hanem – helyenként önironikusan, helyenként kínosan kitérőzve – elmeséli, hogyan működött a rendszer belülről. A Válasz Podcastban Bódis András és Stumpf András vendége Kuna Tibor volt: az az ember, aki a 2010-es évek közepén a kormányzati kommunikációs pénzek egyik fő haszonélvezője volt, felkerült a 100 leggazdagabb magyar listájára, majd 2018-ban egyetlen tollvonással kipottyant a rendszerből, és évekre Spanyolországba költözött. Most tér vissza – „féllábbal" – a magyar médiapiacra, és először beszél nyilvánosan a történetéről.

A beszélgetés apropója, hogy Kuna üzletileg újra megveti a lábát Magyarországon. Hogy pontosan mit vásárol meg, azt egyelőre titok fedi – állítása szerint a szerződések még nincsenek aláírva, ezért köti a titoktartás –, de heteken, talán napokon belül kiderül. Annyit elárul, hogy a médiapiac egy meghatározott szegmense érdekli, és hogy őt mindig az izgatta, milyen kommunikációs technikák maradnak kihasználatlanul, pedig szükség lenne rájuk. A lényeget viszont rögtön az elején leszögezi, és a végén meg is ismétli: sem a politikával, sem a kormányzati kommunikációval nem akar foglalkozni. Ezzel együtt a műsor egyfajta pletykacáfolat is. A városban ugyanis az terjedt, hogy Kuna benne volt a Tisza kampányában, és most, a Fidesz bukása után „tér haza jutalmul". Ezt határozottan tagadja: szerinte az egyetlen kapcsolódás annyi, hogy amikor Magyar Péter feltűnt, néhány idős, nagyra becsült ismerőse kikérte a véleményét, ő pedig – politológusként és kommunikációs szakemberként – megjósolta, hogy Magyar le fogja váltani a Fidesz „diktatorikus rendszerét".

Az indoklása szakmailag is érdekes: szerinte Magyar egyetlen hibát nem követett el, amit mindenki más elkövetett – nem hajolt le a néhány százaléknyi baloldali szavazatért, hanem egyszerre ütött jobbra Orbánra és balra Gyurcsányra. Simicska mint az utolsó fék A beszélgetés egyik legvitatottabb állítása, hogy Kuna szerint a magyar demokrácia „mélypontja", a fordulat éve 2014 volt – konkrétan Simicska Lajos eltűnése a képletből. A két Stumpf-Bódis kérdező itt keményen megszorítja: hogyan lehet egy „pénzügyi kotróembert", aki épp az állami pénzek párthoz csatornázásának rendszerét építette ki, a demokrácia védőbástyájának beállítani? Ráadásul Kuna maga is dolgozott Simicska Közgépjének. Kuna válasza árnyaltabb, mint amit a kérdés sugall. Nem azt állítja, hogy Simicska makulátlan lett volna – a közbeszerzések működését maga is „vállalhatatlannak" nevezi –, hanem azt, hogy Simicska volt az utolsó, aki valódi ellensúlyt, féket jelentett a miniszterelnökkel szemben. Az érvelése a hatalom természetéről szól: aki hatalomban van, óhatatlanul bezárja maga körül a köröket, egyre torzabb képet kap a világról – Kuna itt Ceaușescu arcát idézi fel, amikor először kifütyülik, és őszintén nem érti, mi történik.

2014 előtt, mondja, volt egy informális munkamegosztás: Simicska a gazdasággal foglalkozott, a miniszterelnök pedig kormányzott. Utána viszont Orbán maga is „gazdasági emberré" vált – ahogy az egyik kérdező pontosít: nem a gazdaság, hanem a pénz kezdte jobban érdekelni, mint a kormányzás. A kérdezők végig nem hagyják annyiban: emlékeztetik, hogy 2010–14 között nemcsak Simicska volt fék, hanem működő ellenzék, független sajtó (akkor még az Index is az volt), a KESMA előtti médiavilág. Kuna ezt el is fogadja – ő is elismeri, hogy nem egyedül Simicska tartotta egyensúlyban a rendszert.

Az óriásplakát mint tökéletes lopásgép

A műsor egyik legtanulságosabb szakasza arról szól, miért terjedt el annyira az óriásplakát Magyarországon. Kuna szerint két „groteszk" házasságából született ez a „bükfa": egyfelől egy olyan direkt politikai kommunikációs irány, amely abból indul ki, hogy az emberek buták, ezért három szónál többet nem szabad mondani nekik – erre az óriásplakát ideális. Másfelől viszont a tulajdonos cégek szempontja: a plakátból lehet a legkönnyebben, legolcsóbban pénzt kivenni, mert nincs mögötte stúdió, kamera, szerkesztőség, csak egy kihelyezett felület.

Kuna itt egy meglepően radikális saját véleményt is előad: szerinte minden kültéri reklámot be kellene tiltani, mert az az állampolgárral szembeni tiszteletlenség – aki tévét kapcsol vagy újságot nyit, „szerződést köt" a reklámra, de aki az utcán megy, azzal senki nem kötött ilyet. Fontos önjellemzés, hogy Kuna végig elkülöníti magát a plakátvilágtól. Azt állítja, ő mindig „közszolgálati kommunikációval" foglalkozott – vagyis nem a párt hatalmon maradását segítő üzenetekkel, hanem olyan kampányokkal, amelyek a köz érdekét szolgálják (csapvízivásra buzdítás, uniós fejlesztési pénzek kommunikációja stb.). Egyetlen kék plakátot sem rakott ki, mondja, és épp ez volt a konfliktusai forrása.

A kérdezők azért finoman jelzik: ez a saját szemszög, „minden szentnek maga felé hajlik a keze". A „G nap", amit túlélt Kuna kommunikációs karrierje egy 2008-ban alapított ügynökséggel indult, először a felsőoktatási marketingben ért el látványos eredményeket, majd – egy tanulmányon keresztül, amelyet eljuttatott Simicskáékhoz – bekerült az állami kommunikáció világába. Az igazán pikáns rész az, hogy amikor 2014-ben kitört a háború („G nap") Simicska és Orbán között, Kuna, noha „Simicska emberének" tartották, nem a süllyesztőben végezte, hanem átevickélt a következő korszakba. Magyarázata szerint ez azért volt, mert a munkája jó volt, nem volt vele mit kezdeni, és a szakterülete (állami cégek kommunikációja) nem volt a Simicska-Orbán-tengely fő tétje. Ide sorolja azt a rendszert is, amelyben három kommunikációs cég „versenyzett" a kormányzati megbízásokért: az egyik Balásy Gyula, a másik a Csetényi–Kriskó páros (Habony Árpád köreihez sorolva), a harmadik pedig ő maga – akiről az terjedt, hogy Seszták Miklós embere, noha szerinte csak „ott volt", amikor Seszták a felelős miniszter lett.

„Ott is aratok, ahol nem vetettem" – és a 27 milliárd

A kérdezők itt szegezik neki a leginkább kényes mondatot: Kuna egy karizmatikus gyülekezetben tartott beszédében állítólag arról beszélt, hogy „a jó Isten azt akarta, ott is arasson, ahol nem vetett" – amit sokan úgy értelmeztek, mint annak beismerését, hogy olyan helyről is kapott pénzt, ahol nem dolgozott. Kuna ezt hevesen cáfolja: szerinte az újságíró kiszakította a mondatot a bibliai kontextusból, és az egész nem üzleti, hanem hitbeli kijelentés volt. Ugyanakkor elismeri, hogy ezt a beszédet nem tartalmi okból, hanem azért bánja, mert nem lett volna szabad elmondania – „az utolsó padban lett volna a helyem".

A kérdezők nem engedik el a lényeget: 2018-ban ott volt a 100 leggazdagabb magyar listáján, nagyjából 27 milliárdos vagyonnal. Kuna itt azzal védekezik, hogy ezek cégértékek voltak, nem tényleges, hazavihető milliárdok, és hogy abban a pillanatban, amikor kiesett a rendszerből, a cég értéke gyakorlatilag elpárolgott. A kérdezők visszakérdeznek arra, amit ők tartanak a valódi problémának: nem az-e a lényeg, hogy Kuna gyakorlatilag kizárólag állami megrendelésből élt, valódi piaci verseny nélkül, fideszes kapcsolati háttérrel – és ez épp az oligarcha definíciója. Kuna részben elfogadja, de ragaszkodik hozzá, hogy az ő szegmensében a három cég közt volt valódi, kemény verseny, és a rendszer akkor romlott el végleg, amikor 2018-tól egyszereplőssé tették.

Az áfacsalás, a nyúlpóz és az acéldrót

A műsor talán legemberibb és legsúlyosabb része a bukás mechanizmusáról szól. Kuna ellen egy nagy, sok tucat vádlottas áfacsalási ügyben indult eljárás (a hírhedt figurák közt Berki Krisztiánnal), amelyben – noha eleinte magabiztosan, ügyvédjével „boldogan" ment be, mert úgy vélte, a vád nevetséges, és amúgy is jóval több pénzt „parkoltatott" túlfizetésként az adóhatóságnál – végül mindent beismert. Az indoklás megrázó: a családi múltja. A nagyapja 1956-os forradalmár volt, halálra ítélték, végül kilenc évet ült Kádár börtönében, a család pedig kitaszítottságban, szegénységben, folyamatos megaláztatásban élt. Innen ered Kuna „nyúl-filozófiája", amit egy KGB-s viccel foglal össze: „apám is nyúl volt, anyám is nyúl volt, én is nyúl vagyok" – vagyis ha az embernek családja van, és a hatalom érte jön, jobb mindent beismerni. Kuna itt egy megdöbbentő jelenetet is elmesél: az egyik tárgyaláson a bíró a felszólalások nyomán arra jutott, hogy nem tudja elítélni – egy filmbe illő jelenetben a törvényszolgák egy kocsin tolták be a rengeteg iratot, a bíró pedig keresgélés után felmutatta a mentő dokumentumot. Mégis elítélték: a bírót lecserélték, és az új bíró, akinek Kuna már csak be sem mondta a védekezését („fenntartom, viszontlátásra"), simán elmarasztalta. A tanulság, amit levon: a hatalom mindenkinek egy „acéldrótot" tekert a nyaka köré, amit meg lehet húzni, ha az illető nem viselkedik jól.

A védelmi pénz és a rendőrautó

A beszélgetés talán legsúlyosabb konkrétuma, hogy amikor Kuna körül „kitört a balhé", üzenetet kapott – nem közvetlenül egy hatalmi tényezőtől, hanem egy kolléga közvetítésével, aki „belülről vágta a székét" –, hogy ha nem akar nagyobb bajt, akkor a cégében maradt pénzből rendeljen meg előre hirdetési tartalmat a Mediaworkstől. Ez majdnem kétmilliárd forintnyi „védelmi pénz" volt, amit átutalt, és amit gyakorlatilag sosem tudott lehívni. A kérdezők itt is a lényegre tapintanak: egy elő nem követett bűn beismerése után még vissza is kellett osztani a szerzeményből. A félelem légkörét további történetek illusztrálják: egy 2022-es, 702 napig tartó adóvizsgálat, amelynek a végén a beígért 70 millió helyett 70 ezer forintos hiányt állapítottak meg; illetve egy 2021-es hajnali jelenet, amikor rendőrautó jelent meg a magyarországi címén – állítólag azért, hogy egy ügyben, amelyben ő maga a sértett, tanúként hallgassák ki, noha ezt a bejelentett ügyvédje miatt meg sem tehették volna. Kuna szerint mindez a megszégyenítést, a féltésben tartást szolgálta.

A műsor visszatérő motívuma a félelem. Kuna szerint az egész rendszer mozgatórugója a félelem volt – mindenkit sakkban lehetett tartani valamivel. Elmeséli, hogy Spanyolországban élve döbbent rá, mennyire zsigeri a magyarokban a suttogás: a barátai kávézás közben is halkra fogták a hangjukat, „pedig nem is titkok". Ezért volt szerinte zseniális Magyar Péter első üzenete – a „ne féljetek" –, mert pontosan azt mondta ki, amire a félő embernek szüksége van. Kuna azt állítja, másfél éve biztosra vette a nagy Tisza-győzelmet, méghozzá nem közvélemény-kutatásokból (amelyeket szakmai okból nem szeret), hanem a Fidesz kampányának mozgásából. A metafora, amivel él: olyan, mintha valaki lefedné az eredményjelzőt egy meccsen, és pusztán a csapat játékából megmondaná az állást.

Szerinte egy magabiztos kormánypárt nem így kampányol – a vehemencia, a gyűlölködő üzenetek, a miniszterelnök „bevetése" mind pánikot, illetve a hübrisz-szindrómát jelezték. Ha ő lett volna a Tisza tanácsadója, mondja, csak annyit üzent volna: dőljetek hátra, ezek maguktól leépítik magukat.

Mennyi maradt, és mi az önkritika?

A kérdezők a végén sem engedik el a nagy képet: Kuna karrierje a fideszes Fidelitas-múltból indult, majd jöttek a milliárdok, és bár volt mögötte munka, legalább annyira kellett hozzá a pártháttér. Kuna vagyoni helyzetéről szűkszavú: tagadja a villát és a luxust, azt mondja, egy Countrymannel jár, a legnagyobb „gyűjteménye" egy doboznyi dominó, de elismeri, hogy „jó módban" élnek. A saját felelősségéről óvatosan, de mond önkritikát is: a munkáit vállalja (a Szerencsejáték Zrt. kommunikációjára például szakmai díjakat is nyertek), de elismeri, hogy a rendszer látható visszásságait „jeleznie kellett volna" – csak épp, teszi hozzá, a „nyusziságánál" fogva biztosan nem jelezte. A kudarcot elsősorban nem is erkölcsi, hanem működési hibaként fogalmazza meg: az országból az adottságaival és az uniós pénzekkel sokkal többet lehetett volna kihozni, csak „kormányozni kellett volna a kormányzóknak".

Zárásként Kuna nyomatékosítja, hogy ez az interjú nem bejelentkezés semmilyen pozícióra, hanem épp kijelentkezés a pletykákból: sem a politikával, sem a kormányzati kommunikációval nem akar foglalkozni. Olaszországba költözik, ahol – mint mondja – a következő könyvén dolgozik, miközben, saját megfogalmazása szerint, szurkol az országnak, „mert ennél sokkal jobbra érdemes".