Ötödik éve gyilkolnak, mégis visszaengedték őket – az oroszok diadalmenete a velencei biennálén

Caolan Robertsonról már írtunk: ő az a fiatal riporter, aki a herszoni dokumentumfilmjében bemutatta az orosz megszállók "humán szafari" nevű gyilkosságait – azt, ahogy a ruszkik drónokkal vadásznak a földjüket művelő ukrán parasztokra. Most egy másik, kevésbé véres, de talán ugyanolyan alattomos frontra ment: a velencei biennáléra, a művészvilág "olimpiájára", ahol a háború ötödik évében az Oroszországi Föderáció ugyanúgy jelen lehetett, mint bármely más civilizált ország.

Mert erről van szó. Négy évnyi háború, ukrán városok bombázása, civilek tömeges gyilkolása után Oroszországot nem tiltották ki a világ egyik legrangosabb kulturális eseményéről, Robertson pedig fogta magát, és elment megnézni a saját szemével, mi folyik az orosz pavilonban.

Az első, amit Robertson rögzít, hogy ez nem úgy néz ki, mint egy művészeti kiállítás. A pavilonban feszültség van, a beszélgetések elhalnak, amikor közelebb ér. A sarokban egy orosz zászlós kitűzőt viselő férfi áll, körülötte öltönyös, fülhallgatós biztonságiak – az a fajta védelem, amit egy képzőművészeti tárlaton nem szokás látni.

A férfi nem is művész - Alekszej Paramonov, Oroszország olaszországi nagykövete – egy magas rangú Kreml-tisztviselő, aki nyilvánosan terjesztette a Kreml háborús narratíváit, és "ruszofóbiának" bélyegezte az Ukrajnának nyújtott európai támogatást. És abban a pillanatban, ahogy megjelenik a pavilonban, az egész már nem is művészeti kiállítás többé (nem is volt az), hanem diplomácia, puha hatalom. A biztonságiak elzárják Robertsont, nincs interjú, nincs kérdés - ő mégis kivárja a pillanatot, és felteszi a lényegretörő kérdést:

"Az országuk 30 civilt ölt meg Ukrajnában az elmúlt 24 órában. Miért használják a művészetet a bűneik fehérre mosására?"

A választ meg is kapjuk: azonnal kidobják. A jelenet pár óra alatt vírusként terjed – mert először történt meg, hogy valaki egy magas rangú orosz állami képviselőt szemtől szemben szembesített, a pavilonon belül. És itt jön Robertson jellegzetes, provokatív gesztusa. Visszament a pavilonhoz – ezúttal egy "trófeával": egy lebombázott kórház 3D-ben kinyomtatott makettjével, amelyet egy héttel korábban nyomtatott ki Harkivban. Ez volt szerinte az egyetlen díj, amit az oroszok megérdemelnek a biennálén - a nemzetközi humanitárius jog megsértéséért járó elismerés.

A makettet néhány másodpercre letette a pavilon elé – mire valami furcsa történt. Egy férfi felkapta, beszaladt vele, és úgy tett, mintha mi sem történt volna. Amikor Robertson utána szaladt és megkérdezte, mit csinál, a férfi tökéletes angolsággal közölte, hogy nem beszél angolul, és fogalma sincs, miről van szó. Robertson gyanút fogott, és a szállodájában lefuttatott egy fordított képkeresést az arcáról. Az eredmény: a férfi harminc éve Moszkvában él, vízumügyintézéssel foglalkozik, tucatnyi feloszlatott brit, szicíliai és moszkvai cég fűződik a nevéhez, és több cikk is arra utal, hogy oroszoknak segít vízumhoz jutni. A pavilon delegációja pedig tele van EU által szankcionált emberekkel – és úgy tűnik, épp ez a férfi lehet a kulcs ahhoz, hogyan jutottak be egyáltalán Velencébe. Robertson közzétette a riportot, mire Olaszország legnagyobb, kétszáz éves napilapja is elkezdett nyomozni a férfi után.

Aztán jön a történet nyugtalanító része: Robertson követve érzi magát. Ugyanaz a nő, aki "ártatlan szelfiket" készít a közelében, fél órával korábban az orosz pavilon ajtajában állt. A barátját, aki segített visszaszerezni a trófeát, szintén követik. És nemcsak ő érzi ezt: Kate McGolrick, a velencei művészvilág régi szereplője, aki nyíltan felszólalt az orosz invázió ellen, elmondja, hogy ő sem az első, akit megfigyeltek a pavilon körül – más művészeket korábban is megfélemlítettek.

McGolrick mondja el a legfontosabbat is: a pavilont a gyanújuk szerint Leonyid Mihelson oligarcha, Putyin barátja, a Novatek gáztulajdonosa szponzorálja – egy ember, aki közvetlenül érintett a háborús termelésben. És leírja azt a bizarr jelenetet, amikor egy magát a Ria Novosztyi római tudósítójaként bemutató férfi közölte vele, hogy nagyon tiszteli munkásságát és közelről követi azt. Nem közvetlen fenyegetés – nem is lehet vele rendőrséghez fordulni –, épp ez benne a módszer. Ahogy McGolrick mondja: taszító, és teljesen idegen mindattól, ami Velence.

Az igazi lelepleződés egy dosszié, amelyet Robertson a Molfar Intézettől kap – egy szervezettől, amely épp az orosz befolyási hálózatok feltárására szakosodott. Eszerint a pavilon minden egyes fellépője valamilyen módon kötődik a Kremlhez: van, aki egy FSZB-tábornok lánya, aki történetesen az egyik legnagyobb orosz fegyvergyártóhoz kapcsolódik; van, aki jövendő FSZB-tiszteknek fellépő intézményekhez; mások a megszállt Krímben léptek fel, vagy éveken át ismételték a Kreml háborús szólamait. A fél társaság neve ott szerepel az EU-szankciós listáin - és köszönik szépen, egész jól érzik magukat Velencében.

És ekkor áll össze a kép: az oroszok a biennálét, ezt a várost trójai falónak használják, hogy becsempésszék az állami ügynökeiket, és a mi eszközeinken – a művészeten – keresztül a saját eszméiket. Az egész eseményt arra a szép, papíron nemes elvre alapozzák, hogy "a művészetnek semmi köze a politikához". Csakhogy Oroszország szándéka épp az ellenkezője: a művészetet használja arra, hogy becsempéssze a politikáját.

Egyetlen kérdésre senki nem akar válaszolni: ki engedte vissza az oroszokat? És egy név bukkan fel újra meg újra – Pietrangelo Buttafuoco, a biennálé elnöke, egy jobboldali figura, aki kiharcolta Oroszország visszatérését. Aztán kiszivárgott e-mailek jelentek meg, amelyek szerint közvetlenül egyeztetett az orosz pavilon szervezőivel vízumokról, logisztikáról, és arról, hogyan kerüljék meg az EU-szankciókat. Robertson egész nap keresi – hiába. Az elnök a saját fesztiválja megnyitóján úgy bujkál, mint egy hidegháborús szökevény; sem az irodája, sem a sajtósai nem érhetők el. A biennálé elnöke láthatatlanabb, mint maguk az orosz oligarchák.

Buttafuoco helyett viszont felbukkant valaki más: Matteo Salvini, Olaszország miniszterelnök-helyettese, az ország egyik leghangosabb és legoroszpártibb politikusa. Egyenesen az orosz pavilonhoz ment, dicsérte Oroszország visszatérését, és azt hangoztatta, hogy a művészetnek mentesnek kell lennie a bojkottoktól. Huszonöt percet töltött bent, előadásokat nézett, miközben maguk az orosz szervezők fogadták. És Robertson pontosan megérti, hogy ez az a pillanat, amit Oroszország a legjobban akart, mert ez soha nem arról szólt, hányan látogatják a pavilont – a sajtónap után már be sem engedték a közönséget - ez a narratíváról szólt: egy magas rangú európai politikus besétál az orosz pavilonba, miközben forognak a kamerák. Oroszországnak nem tömeg kellett. hanem legitimáció. És pontosan azt kapta.

Ez a film valójában nem egy velencei pavilonról szól, hanem arról, milyen gyorsan felejt a világ. Ahogy Robertson összefoglalja: a tekintélyuralmi hatalom nem mindig egyenruhában tér vissza. Néha estélyibe öltözve érkezik, a megnyitóra. A minta viszont ismerős, és épp ez benne a rémisztő. 2014-ben, a Krím annektálása után Európa fel volt háborodva – aztán lassan minden visszatért a normális kerékvágásba: a koncertek, az operák, a vörös szőnyegek. Jött 2022, sokk, felháborodás, izoláció. És most, lassan, újra ugyanez zajlik: orosz hírességek a nagy kulturális eseményeken, orosz fellépések az európai színpadokon, orosz befolyás, amely a művészeten, a zenén, a divaton át szivárog vissza az elit terekbe. Egy ukrán megszólaló pontosan fogalmaz a filmben: az orosz kultúra, az orosz művészet ugyanúgy a propaganda része, mint a sport. Amikor az emberek azt kérdezik tőle, "még mindig háború van Ukrajnában?", az részben épp ezért van – mert ahogy az oroszok visszatérnek a színpadokra, úgy kezdi a világ elfelejteni a háborút. A normalizáció maga a fegyver.

És itt zárul be a kör azzal, amit Robertson nyolc héttel korábban, még Kijevben hallott, amikor leült interjúzni Ukrajna elnökével: hogy Oroszország fegyverként használja a kultúrát. Olyan platformként, amely lassan újra normálisnak mutatja Oroszországot a külvilág felé. Kijevben ez még figyelmeztetésnek hangzott, Velencében hirtelen minden értelmet nyert. Mi, akik a béke kényelméből néztük ezt a biennálét, tanulhatunk ettől a fiatal riportertől valamit. Hogy a felháborodás önmagában kevés. Hogy a normalizáció ellen csak úgy lehet küzdeni, ha valaki – akár egyetlen kamerával és egy 3D-nyomtatott kórházmakettel – oda megy, és felteszi a kérdést, amit senki más nem mer: miért használjátok a művészetet a gyilkosságaitok fehérre mosására? Mert amíg valaki felteszi ezt a kérdést, addig a világ nem felejt egészen.

Ugar