Rozsdás tankerek és orosz kémhajók nyomában a brit flotta

Van a hibrid háborúnak egy arca, amelyet ritkán fényképeznek le, mert nincs rajta látványos lángoszlop, és épp ezért a legkönnyebb elnézni fölötte: a tengeri. Ez a háború nem a szárazföldön zajlik és nem a levegőben, hanem a hullámok alatt meg a hajózási útvonalakon, csendben, ahogy az igazán kellemetlen dolgok szoktak — és most éppen erről érdemes beszélni, mert a brit királyi haditengerészet olyasmit mondott ki nyíltan, amit hónapok óta sejteni lehetett. Arra figyelmeztettek ugyanis, hogy az orosz aktivitás a Brit-szigetek körüli vizeken érezhetően megélénkült, és hogy csak júliusban huszonegy napot töltöttek azzal, hogy Moszkva hajói után kajtassanak; a számok pedig nem valami véletlenszerű bóklászásról árulkodnak, hanem egy módszeres, hónapról hónapra intenzívebb orosz jelenlétről, közvetlenül Nagy-Britannia partjainál.

A haditengerészet közlése szerint az orosz tevékenység megfigyelésére indított bevetések júliusban huszonöt százalékkal nőttek az előző évhez képest — pontosabban 2026 első hét hónapjában emelkedett ennyivel a szám a tavalyi azonos időszakhoz mérten —, miközben az orosz hadihajók újra meg újra áthaladtak a Doveri-szoroson és az Északi-tengeren, a britek pedig összesen huszonegy napot töltöttek azzal, hogy fregattokat és tengeralattjárókat kövessenek. A művelethez négy hajót vetettek be, a HMS Somersetet, a HMS Tyne-t, a HMS Merseyt és a HMS Severnt, a támogatásukra pedig Wildcat helikopterek és Merlin tengeralattjáró-vadász repülőgépek is felszálltak. De hogy mit is figyeltek ilyen kitartóan, abban rejlik a történet igazi magja — és itt válik a dolog egyszerre komikussá és baljóssá. A brit hajók elsősorban két orosz fregattot követtek, a Nyeusztrasimijt és az Admiral Grigorovicsot, amelyeknek az a fényes feladatuk, hogy az úgynevezett árnyékflotta tankereit kísérgessék: azokat az elöregedett, gyakran átláthatatlan tulajdonú, ki tudja, milyen zászló alatt bóklászó hajókat, amelyeket Oroszország a saját olajára kivetett nemzetközi szankciók megkerülésére használ, hogy titokban eljuttassa a nyersolaját a világpiacra, és ezzel finanszírozza az Ukrajna elleni háborúját. Amikor tehát ezeket a tankereket orosz hadihajók kísérik el a brit vizek mellett, az egyszerre demonstráció és fuvarozási művelet — Moszkva megmutatja, hogy kész katonai erővel is védeni a szankciókerülő olajszállítmányait —, már amennyiben védelemnek nevezhető az, hogy egy modern fregatt bébiszitterkedik egy úszó olajoshordó fölött.

A konkrét esetek szépen kirajzolják ennek a macska-egér játéknak a koreográfiáját. A HMS Severnt júliusban kétszer is riasztották: először az Admiral Grigorovics fregattot követte, amint az az Ushant-sziget felől kelet felé, Dover irányába hajózott, majd egy háromnapos bevetésen, július 23. és 26. között, a HMS Merseytől vette át a Nyeusztrasimij megfigyelését az Északi-tengeren, miközben az orosz fregatt épp a Vulkan nevű árnyékflotta-tankert kísérte a Balti-tengerről a Doveri-szoroson át Ushant felé. A HMS Tyne pedig azt kapta feladatul, hogy figyelje ugyanezt a Nyeusztrasimijt, amint az július 20-án éles lőgyakorlatot tartott a brit és a francia felségvizeken éppen csak kívül — vagyis közvetlenül a szomszéd kerítésénél mutogatta a tűzerejét —, a brit hajó pedig öt tengeri mérföldre húzódva figyelte, ahogy az orosz fregatt elpufogtat vagy húsz lövést a százmilliméteres főlöveggel meg a harmincmilliméteres ütegével. Fenyegetésnek fenyegetés, csak épp abból a fajtából, amelyet egy kamasz produkál, amikor pontosan tudja, hogy nézik. Eközben egy másik hajó, a HMS Somerset fregatt az Észak-Atlanti-óceánon vett részt az orosz tevékenység megfigyelésében, egy négy hónapos bevetés keretében, amely tengeralattjárókat kutatott, és amely a brit nukleáris elrettentő erő védelmét is szolgálta; a hajó tegnapelőtt, augusztus 7-én tért haza, miután több mint huszonnégyezer tengeri mérföldet tett meg az óceánon.

És itt jön a brit stratégia leginkább elegáns része, amelyet a védelmi minisztérium nem is rejtett véka alá: azzal, hogy Oroszország a hadihajóit az árnyékflotta dajkálására vezényli, gyakorlatilag a saját, értékes hadműveleti kapacitását éli fel arra, hogy egy rakás rozsdás tankert őrizzen, vagyis a szankciókerülésnek ára van, méghozzá borsos, mert minden fregatt, amely egy rozzant olajszállítót pesztrál a La Manche-on, épp annyival kevésbé áll rendelkezésre bármi másra. A britek tehát nemcsak megfigyelik, hanem gazdaságilag is fárasztják az orosz flottát, arra kényszerítve, hogy amúgy is szűkös erőforrásait a csempészáru őrzésére pazarolja — és ez a szemlélet illeszkedik a szélesebb brit fellépésbe is, hiszen Nagy-Britannia élen jár az árnyékflotta elleni harcban: eddig már több mint ötszáz hajót szankcionált, az orosz olaj- és gázbevételek pedig 2025-ben éves szinten huszonnégy százalékkal csökkentek. Ahogy a brit kormány fogalmazott, az árnyékflotta megzavarásával a szövetségesek közvetlenül azokat az erőforrásokat apasztják, amelyek Oroszország ukrajnai agresszióját táplálják — ez pedig az a nyelv és az a tempó, amelyet az ember szívesen látna néhány kontinentális fővárosban is, de erről majd a végén.

Ennek a megélénkült orosz tengeri hisztériának egyébként van egy egészen konkrét kiváltó eseménye. Júniusban brit tengerészgyalogosok elfoglalták a szankciók alá eső Smyrtos nevű árnyékflotta-tankert a La Manche csatornán, és mivel ez volt az első alkalom, hogy brit katonák közvetlenül felszálltak egy árnyékflotta-hajó fedélzetére, a lépés komoly eszkalációt jelentett a szankciók érvényesítésében; a mostani, feltűnően aktív orosz kísérőtevékenység pedig részben épp erre a brit határozottságra adott válasz lehet, hiszen Moszkva üzenete nagyjából annyi, hogy mostantól katonai fedezettel viszi az olaját, és aki hozzá mer nyúlni, az egy fregattal találja szemben magát. Fontos azonban látni, hogy mindez nem egyszeri kilengés, hanem egy hosszabb trend csúcsa: a brit védelmi minisztérium éves jelentése szerint a királyi haditengerészet hajóit száztizenhat alkalommal „aktiválták" a 2026 márciusáig tartó évben, hogy közelről kövessenek hatvanegy orosz hadihajót és huszonnyolc kereskedelmi hajót a brit vizek körül, ami harminc százalékos növekedés az orosz tengeri aktivitásban mindössze két év alatt.

És itt, ennél a pontnál hal el végleg a mosoly, mert a dolog nem merül ki a tankerek bébiszittelésben. A jelentés ugyanis külön kiemelte, hogy a britek műveleteket folytattak a Jantar nevű orosz kémhajó elriasztására is, amelyet 2025 novemberében a skót partok mentén, a víz alatti kábelek közelében észleltek — a tenger alatti adat- és energiakábelek pedig Európa kritikus infrastruktúrájának egyik legérzékenyebb pontját jelentik, pontosan azt a fajta célpontot, amelyet egy hibrid hadviselést folytató ellenfél a legszívesebben térképez fel, hogy adott pillanatban, ha úgy hozza a kedve, elvághassa. A balti-tengeri kábelszakadások sora az elmúlt hónapokban épp azt mutatta meg, hogy ez már rég nem elméleti aggodalom.

Ha pedig kicsit hátrébb lépünk, jól látszik, hogy a brit vizeken zajló macska-egér játék ugyanannak a fokozódó orosz nyomásnak a tengeri arca, amelyet a szárazföldön a drónok, a levegőben a légtérsértések, a kibertérben pedig a hekkertámadások képviselnek: mindez egyetlen, összefüggő kép része, hiszen Oroszország módszeresen, egyszerre több fronton feszegeti a határokat, a balti légtértől a román égbolton át egészen a La Manche-ig. Az árnyékflotta ebben különösen árulkodó, mert egyszerre gazdasági eszköz a szankciók megkerülésére és a háború finanszírozására, és egyszerre biztonsági fenyegetés a kísérő hadihajóival, a kémhajóival és a kábelek türelmes feltérképezésével. A britek legalább csinálnak valamit — ötszáz szankcionált hajó, egy elfoglalt tanker, huszonegy nap a vízen —, a kérdés csak az, hogy a Nyugat többi része képes lesz-e végre elég gyorsan és elég összehangoltan cselekedni ahhoz, hogy az valóban fájjon Moszkvának, mert amíg a britek egy tankert csáklyáznak a La Manche-on, addig van Európában egy-két kormány, amelyik konokul a másik irányba evez: Budapest például épp azon dolgozik évek óta, hogy minél több orosz olaj és gáz folyjon be, vagyis hogy ugyanaz a bevétel, amelyet a britek nagy nehezen huszonnégy százalékkal apasztottak, máshol szépen visszapótlódjon. Az árnyékflotta és a barátságos vétó így valójában ugyanannak a pénzáramnak a két vége: az egyik a tengeren csempészi az olajat, kikapcsolt jeladóval, hamis papírokkal, a másik a szárazföldön, számla ellenében, teljesen legálisan tölti fel a Kreml kasszáját — az egyiket egy fregatt üldözi a hullámokon, a másikat egy koccintás pecsételi meg Moszkvában. És épp ez az igazán kellemetlen ebben a képben: hiába bukja rozsdás tankereit a La Manche-on az orosz flotta, ha közben a legjobb fedezékét nem is a fregattjai adják, hanem azok az európai szövetségesei, akik a saját uniójuk szankcióit fúrják meg belülről. A britek a tünetet üldözik a vízen, becsületesen és kitartóan — a kórokozó egy része viszont nem a tengeren úszik, hanem Brüsszelben ül, és nemet mond.

Ugar

Kapcsolódó: