Ruszkik, haza – kivéve, ha oligarchák! Magyar Péter a viktori úton?

Az Európai Unió szeptember 22-én újabb három évvel meghosszabbította a közel háromezer orosz személyt és szervezetet érintő szankciókat, két igencsak ismert milliárdos azonban közben eltűnt a listáról: Aliser Uszmanov és Mihail Fridman. Vitalie Cojocari arra hívja fel a figyelmet, hogy mindkét törlés mögött különös diplomáciai alku húzódik.

Uszmanov eltávolítását Franciaország szorgalmazta, miközben Azerbajdzsánban két francia állampolgárt tartottak fogva; Uszmanov szeptember 22-én lekerült a listáról, a franciák pedig másnap kegyelmet kaptak Ilham Alijev azeri elnöktől. Fridman esetében Luxemburg támogatta a törlést, miközben az orosz milliárdos a befagyasztott vagyona miatt mintegy 16 milliárd dolláros kártérítési követeléssel lépett fel Luxemburggal szemben. A kompromisszum végül átment: Uszmanov és Fridman szabadult a vagyonbefagyasztástól és az uniós beutazási tilalomtól, a többiek szankcióit pedig három évre meghosszabbították.

Julija Navalnaja és Alekszej Navalnij szervezetének munkatársai nem sok diplomáciai vattát használtak a történet értékeléséhez. Mint írták, ezek szerint Európában nem feltétlenül az számít, hogy valaki támogatta-e a háborút, Putyin barátja-e vagy szembeszállt vele, hanem sokkal inkább az, hogy mennyi pénze van:

„Ha gazdag vagy, van néhány jachtod és kapcsolataid, úgy tűnik, a szankciókat komolyabb nehézségek nélkül fel lehet oldani.”

Ezt azoknak az oroszoknak a helyzetével állították szembe, akik politikai üldöztetés, a mozgósítás vagy egyszerűen a háború elutasítása miatt menekültek el Oroszországból, Európában azonban vízumproblémákba, banki korlátozásokba és más akadályokba ütköznek.

A történetnek azonban van egy magyar szála is, ráadásul nem mai. Az Orbán-kormány már korábban is megpróbált orosz üzletembereket leszedetni az uniós szankciós listáról, és ma már azt is tudjuk, hogyan működött legalább az egyik ilyen ügy. A 2026 márciusában nyilvánosságra került Szijjártó–Lavrov-beszélgetések egyikében az orosz külügyminiszter 2024 augusztusában azért hívta fel Szijjártó Pétert, hogy – a korábban megbeszélteknek megfelelően – segítsen eltávolítani a szankciós listáról Uszmanov húgát, Gulbahor Iszmailovát. Szijjártó erre közölte, hogy Szlovákiával közösen benyújtják a törlési javaslatot, és „mindent megteszünk, hogy levegyük onnan”. Iszmailova később valóban lekerült.

Április 12-ével azonban elvileg nemcsak egy kormány bukott meg, hanem a magyar külpolitika irányának is változnia kellett volna. Magyar Péter a kampány utolsó napján arról beszélt, hogy Magyarország helye Európában „volt, van és lesz”, és azzal támadta Orbán Viktort, hogy 37 évvel az orosz csapatok kivonásának követelése után orosz ügynököket engedett be az országba. A tömeg válasza erre már akkor is az volt: „Ruszkik, haza!” Ugyanez a rigmus zúgott a Tisza választási győzelmének estéjén is, amikor Magyar arról beszélt, hogy Magyarország ismét európai ország akar lenni, amely „nem vazallusa senkinek”.

Fridman ügyében azonban a magyar álláspont nem változott: a szeptemberi szankciós tárgyalásokról szóló beszámolók szerint Szlovákia és Luxemburg mellett már a Magyar Péter vezette Magyarország is azok között az országok között volt, amelyek Mihail Fridman levételét támogatták az uniós szankciós listáról.

A politikai folytonosság nehezen hagyható figyelmen kívül, a kérdés viszont nem az, hogy Magyar Péter átvette-e Szijjártó telefonját, és Lavrov ugyanazon a számon hívja-e tovább Budapestet, hanem ennél sokkal egyszerűbb, és éppen ezért kellemetlenebb: miért tartotta elfogadhatónak az új magyar kormány Aliser Uszmanov és Mihail Fridman szankcióinak eltörlését és hozzájárulni egy olyan kompromisszumhoz, amelynek eredményeként két dollármilliárdos orosz üzletember éppen ellenkező irányba indult: vissza Európába, és folyton a Facebook-on lógó miniszterelnök miért nem tájékoztatta erről a magyar közvéleményt? 

Ugar