Trump az USA területévé nyilvánítaná a Hormuzi-szorost

Van egy pont, amikor a hatalmi retorika átlép a komolyból a groteszkbe — és Donald Trump pénteken pontosan ezt a pontot lépte át, de legalább nem először. Egy New York állambeli rendőrakadémián, republikánus jelöltekért kampányolva, nevetve bejelentette: „hamarosan" az „Egyesült Államok területének" fogja nyilvánítani a Hormuzi-szorost. Egy nemzetközi tengerszorost, amely két másik szuverén ország — Irán és Omán — partjai között húzódik, több ezer kilométerre Amerikától. A kijelentés önmagában is abszurd, de a mögötte húzódó valóság — egy hatodik hónapjába lépő, kilátástalan háború és egy megbénult világgazdasági ütőér — minden, csak nem vicces.

Kezdjük a szó szerinti idézettel, mert érdemes a maga valójában ízlelgetni. „Miután befejeztük Irán legyőzését — amelyet súlyos vereségek érnek —, hamarosan az Egyesült Államok területének fogom nyilvánítani a Hormuzi-szorost" — mondta Trump a Garden City-i David S. Mack Kiképző és Hírszerzési Központban, harsány taps közepette. Majd hozzátette: „Blokád van érvényben. Egyetlen hajó sem kelhet át, hacsak mi nem akarjuk." A blokádot „megállíthatatlannak" és „acélfalnak" nevezte, az egészet pedig „nagy szolgálatként" tálalta — „nemcsak magunknak, hanem az egész világnak". A Fox Newsnak még a beszéd előtt adott interjújában ennél is tovább ment: azt állította, hogy az USA „teljes mértékben" ellenőrzi és „magáénak tudja" a szorost. Ez a héten már a második ilyen kijelentése volt — néhány nappal korábban azt mondta, Washington immár „birtokolja" a víziutat, és fontolgatja, hogy meg is tartja.

A kijelentés után a Wall Street Journal riportere szerint egy magas rangú fehér házi tisztségviselő sietve közölte: Trump „viccelt", amikor a szoros annektálásáról beszélt, és a lépést nem is egyeztette a tanácsadóival. Vagyis maga az elnöki adminisztráció kényszerült arra, hogy hátraarcot intsen, és tréfaként állítsa be azt, amit az elnök egy hivatalos rendezvényen, teljes komolysággal — no jó, nevetgélve — bejelentett. Ez a mozzanat önmagában is sokat elárul a jelenlegi amerikai külpolitika természetéről: az elnök a világ egyik legérzékenyebb geopolitikai pontjáról tesz felelőtlen, jogilag értelmezhetetlen kijelentéseket egy kampánygyűlésen, majd a stábjának kell utólag „lefordítania", hogy ezt most komolyan kell-e venni. A baj csak az, hogy egy ilyen kijelentés — vicc ide vagy oda — valós következményekkel jár egy amúgy is felajzott konfliktusban.

Egy nemzetközi tengerszorost nem lehet egyszerűen „amerikai területté" nyilvánítani. Trump nem is részletezte, milyen jogi alapon tarthatna igényt az USA erre a víziútra — nyilván azért nem, mert semmilyen ilyen alap nem létezik. A Hormuzi-szoros Irán és Omán felségvizei között húzódik, a rajta való áthaladást pedig a nemzetközi tengerjog (mindenekelőtt az ENSZ tengerjogi egyezménye) szabályozza, amely épp az ilyen stratégiai szorosokban garantálja a szabad átkelést minden nemzet hajói számára. Egy tengerszoros „annektálása" a nemzetközi jog egyik legdurvább megsértése lenne — nagyjából annak felelne meg, mintha valaki a Föld légterének egy darabját nyilvánítaná a magántulajdonának. Irán reakciója épp erre a képtelenségre tapintott rá, méghozzá költői eleganciával. Kázem Garibabadi külügyminiszter-helyettes az X-en így válaszolt: a Hormuzi-szoros

„nem foglalható el egy tweettel, sem egy repülőgép-hordozóval, sem egy parancs kiadásával, sem egy kampánybeszéddel".

Teherán központi katonai parancsnoksága pedig „alaptalan hazugságoknak és koholmányoknak" nevezte Trump állításait, leszögezve:

„a Hormuzi-szoros zárva marad, és mindaddig nem nyílik meg újra, amíg Irán feltételeit el nem fogadják"

— vagyis a szankciók feloldását és a befagyasztott iráni eszközök visszaszolgáltatását.

Most nézzük meg, mi az igazság Trump „acélfal" és „teljes ellenőrzés" retorikája mögött — mert a számok kijózanítóak. A CNN által idézett Kpler-adatok szerint a február 28-án kitört háború kezdete óta eltelt 166 napban mindössze mintegy 3371 hajó kelt át a szoroson — ez a háború előtti forgalomnak nagyjából 20 százaléka. A hajóforgalom ezen a héten napi nyolc járműre esett vissza, szemben a konfliktus előtti napi 130-140 hajóval. Vagyis a „teljes ellenőrzés" valójában teljes bénultságot jelent. A szoros nem amerikai fennhatóság alatt „nyílik és zárul", ahogy Trump sugallja, hanem egyszerűen működésképtelen: egy patthelyzet, amelyben az amerikai blokád és az iráni ellenblokád kioltja egymást, a világ egyik legfontosabb energiafolyosója pedig gyakorlatilag elzáródott. És ez nem elvont statisztika — épp szombaton az Egyesült Arab Emírségek ítélt el egy újabb „ellenséges iráni támadást" egy hajó ellen, amely az Abu-dzabi Nemzeti Olajtársasághoz (ADNOC) köthető. A „acélfal" mögött tehát nem rend van, hanem lövöldözés.

Trump beszédének volt egy hazai, kifejezetten defenzív rétege is, amely elárulja, miért ez a nagy hangerő. Az elnök ugyanis arra kérte az amerikaiakat, hogy fogadják el az emelkedett üzemanyagárakat — az amerikai benzin gallononként már 4 dollár körül jár — mint az iráni atomfegyver megakadályozásáért fizetett árat.

„Azért, hogy egy kicsit többet fizessen a benzinjéért, csak emlékezzen arra: ezt azért teszi, hogy egy rendkívül gonosz ország ne juthasson nukleáris fegyverhez"

— mondta.

„Soha nem fogok bocsánatot kérni. Helyesen cselekedtem."

Ez a védekező hang nem véletlen. A háború az Egyesült Államokban rendkívül népszerűtlen: egy júliusi Quinnipiac-felmérés szerint az amerikai szavazók 60 százaléka ellenzi az Irán elleni katonai fellépést, ráadásul a megjegyzések egy nappal azután hangzottak el, hogy JD Vance alelnök maga is elismerte a magas energiaárak miatti belpolitikai nyomást. A novemberi félidős választások közelednek, a Kongresszus republikánus többsége forog kockán — és a benzinár, amelyet minden amerikai a saját pénztárcáján érez, épp a legrosszabbkor szökött a magasba. Trump „acélfal"-retorikája így legalább annyira szól a hazai választóknak, mint Teheránnak: a bénultságot győzelemként, a fájdalmas benzinárat hazafias áldozatként igyekszik eladni.

A retorika mögött közben valós, veszélyes eszkaláció zajlik. Scott Bessent pénzügyminiszter bejelentette, hogy az USA olyan gazdasági intézkedéseket vet be Teherán ellen, amelyekhez hasonlót a világ még „soha nem látott" — akár már a következő héten. A június 17-én aláírt előzetes békemegállapodás a múlt hónapban összeomlott, miután Irán tüzet nyitott kereskedelmi hajókra; július 8. és 24. között a két fél nyílt katonai csapásokat is váltott, Teherán jordániai, bahreini és kuvaiti, általa amerikainak nevezett célpontokat lőtt. A Nemzetközi Energiaügynökség pedig arra figyelmeztet, hogy a globális olajkínálat idén napi 4,3 millió hordóval csökkenhet — még az egy hónappal korábbi, amúgy is súlyos becslésnél is rosszabbra.

Ugar

Kapcsolódó: