Trump elbaszta, így hát Európa megnyitja a tartalékait

Trumpnak sikerült: az iráni háborúval megroppantott üzemanyagpiac és a közelgő amerikai félidős választások szorításában rávette partnereit, hogy nyúljanak hozzá a stratégiai készleteikhez. Emmanuel Macron pénteken bejelentette, hogy a G7 országai négy hónap alatt akár százmillió hordónyi dízelt és nyersolajat bocsátanak a piacra, elsőbbséget adva a gázolajnak. Az amerikai elnök pedig máris diadaljelentést tett közzé arról, hogy Európa hatalmas mennyiséget enged ki a felhalmozott dízelkészletéből. A közös intézkedésből így lett egyetlen mozdulattal Trump személyes győzelme: ő háborúzik, mi meg a tél előtt kinyitjuk a biztonsági tartalékokat.

Az amerikai elnöknek most kurvára szüksége van valamilyen eredményre, mert az iráni háború és a kereskedelmi konfliktusai az amerikaiak pénztárcáján is nyomot hagytak, a drágulás pedig a novemberi választások előtt politikai teherré vált. A dízel gallononkénti ára rekordmagasságba emelkedett, miközben Trump támogatottsága gyenge; a benzinkút számlálója láthatóan kevésbé fogékony a MAGA-propagandára, mint a nagygyűlések közönsége. A debil elnök most azzal büszkélkedhet, hogy az európai készletek felszabadításával sikerült enyhítenie azon a bajon, amelynek előidézésében a saját politikájának kizárólagos szerepe volt. A nyomásgyakorlás mögött ráadásul ott állt az amerikai dízelexport korlátozásának fenyegetése. Washington csütörtökön arra figyelmeztette Európát, hogy saját érdekében működjön együtt az üzemanyag-ellátás ügyében, miközben lebegtette, hogy elzárhatja az amerikai szállításokat. Az Oxford Economics idézett becslése szerint ez negyven–ötven százalékkal is megemelhetné az európai dízelárakat, Franciaországban pedig jóval három euró fölé lökhetné a literenkénti árat. Macron a megállapodás bejelentésekor külön hangsúlyozta, hogy a résztvevők vállalták az exporttilalmak elkerülését, és Trump ebben világosan fogalmazott. Szép pillanat, amikor a szövetséges együttműködés egyik eredményeként már annak is örülni kell, hogy Amerika megígéri: nem gyújtja ránk a házat.

Hogy miért vagyunk ennyire hülyék, annak elemzése valóban megtöltene egy könyvtárat, de a kiszolgáltatottságunknak nagyon is konkrét szerkezete van. Európa az orosz olajtermékek elleni embargó, majd az iráni háború okozta közel-keleti ellátási zavarok nyomán egyre inkább ráutalt az amerikai dízelre. Trump ezt a függést használta fel arra, hogy hozzáférést követeljen az európai tartalékokhoz. A készletek felszabadítása persze az európai drágulást is enyhítheti, csakhogy ettől még látnunk kell, milyen kibaszott veszélyes helyzetbe kerültünk: az egyik nagy szállítónk politikai fenyegetéssel szabja meg, mikor nyúljunk a saját biztonsági készleteinkhez. Közben Trump megtalálta az üzemanyag-drágulás kényelmesebb felelősét is: az ukránokat, akik szerinte túl lelkesen támadják az orosz finomítókat. Szeptemberben már felszólította Zelenszkijt, hogy hagyjon fel ezekkel a csapásokkal, most pedig ismét az orosz dízeltermelést érő támadásokat okolta az ellátási problémákért. Az ukrán hadsereg egyik eszköze az agresszor gazdasági és üzemanyag-ellátási hátterének gyengítésére Washington szemében így kellemetlen piaci zavarrá változik. A megtámadott ország fogja vissza magát, mert az amerikai elnöknek rosszul jön a drága tankolás — ennél világosabban nehéz volna megmutatni, hol állnak az ukrán életek Trump politikai fontossági sorrendjében.

És itt érkezik a párhuzamos orosz hír: Alekszandr Novak miniszterelnök-helyettes pénteken közölte, hogy Moszkva részlegesen feloldhatja a dízelexport korlátozását, ha a termelés meghaladja a hazai keresletet. A tilalmat ugyan ezen a héten október 31-ig meghosszabbították, de most már megjelent a visszavonás lehetősége is. Novak közben elismerte, hogy az ukrán dróntámadások miatt az energetikai infrastruktúra helyzete továbbra is feszült, bár állítása szerint a védelmi intézkedések csökkentették a károkat, és gyorsították a javításokat. Putyin előző nap egészen más feltételt szabott: azt mondta, Oroszország addig nem fog a belső piacáról dízelt biztosítani a világpiacnak, amíg fel nem oldják a Moszkva elleni szankciókat. Vagyis az agresszor az üzemanyaghiányt is alkualapként használja, miközben az amerikai elnök éppen az agresszor finomítóit támadó Ukrajnát akarja lefékezni. Ehhez nem kell bizonyítatlan háttéralkut hozzákölteni az orosz–amerikai tárgyalásokhoz, mert a nyilvános álláspontok önmagukban is elég rondán összeillenek. Európa készleteket szabadít fel, Ukrajnát önkorlátozásra szólítják, Moszkva pedig szankciós engedményeket követel a dízelért. Trump mindezt saját sikereként adja el az amerikai választóknak, akiknek azt ígérte, hogy mindenkit térdre kényszerít majd Amerika előtt. Egyelőre azt látjuk, hogy a szövetségeseit fenyegeti, a megtámadott országot fegyelmezi, az oroszoknak pedig újabb lehetőséget kínál arra, hogy a háború következményeiből is politikai hasznot húzzanak. Az „America First” ebben a történetben egyre inkább azt jelenti, hogy először mindenki más fizessen Trump elbaszott politikájáért, hogy aztán ő hazamehessen győzelmet hirdetni.

Ugar