Ukrajnában szopja le egymást a francia szélsőjobb és szélsőbal

Marine Le Pen még fél évet adna Ukrajna pénzügyi támogatásának, Jean-Luc Mélenchon kiléptetné Franciaországot a NATO-ból, és újranyitná az orosz megszállás sújtotta ukrán területek hovatartozásának kérdését. Egy novemberi felmérés szerint ők ketten jutnának be a francia elnökválasztás második fordulójába. A kampányban bizonyára bőven lesz mondanivalójuk arról, milyen veszélyes volna a másik győzelme. Kijivben mindkettőjük győzelmétől van mit tartani.

A Toluna Harris Interactive november 3. és 5. között végzett felmérése szerint Le Pen a mezőnytől függően 34–36 százalékkal nyerné az első fordulót, Mélenchon pedig mind az öt vizsgált változatban 18–19 százalékkal jutna tovább, hogy aztán a második fordulóban simán kikapjon. Emmanuel Macronnak lejár a második mandátuma, az egykor köré szerveződött politikai közép meggyengült, és a szélsőjobbnak még arra is van tartalék jelöltje, ha Le Pen tartja magát ahhoz, amit a saját büntetőügyéről mondott. A fellebbviteli bíróság ugyanis az európai parlamenti pénzek elsikkasztása miatt indult ügyben úgy enyhítette az eltiltását, hogy az a választásig lejár, a végrehajtandó szabadságvesztést viszont elektronikus nyomkövetővel töltheti le. Le Pen azt mondta, bokapereccel nem indul, ebben az esetben Jordan Bardella léphet a helyére, a párt pedig közölte, hogy a program marad.

Le Pen szerint a francia államháztartás olyan állapotban van, hogy az ukrán katonák kiképzésére és felszerelésére még jutna, a pénzügyi támogatásra viszont legfeljebb fél évig futná, utána, mint mondta, becsületből közölni kell Zelenszkijjel az igazat. A francia nyugdíjak indexálására sincs egy euró, magyarázta, és innen már csak azt volna érdekes megtudni, melyik francia nyugdíjas jár jobban attól, hogy Le Pen az Oroszország elleni szankciókat is feloldaná. Mert ezt is kéri, holott a szankciók feloldásával elsősorban annak az államnak könnyítene a helyzetén, amely miatt egyáltalán ukrán katonákat kell kiképezni.

Mélenchonnál egészen más a magyarázat. Ő a francia önállóságot félti a NATO-tól, ezért pártja először a szövetség integrált parancsnokságából vonulna ki, majd magából a NATO-ból is, közben pedig szorosabb együttműködést keresne Kínával. A Le Bourget-i nagygyűlésén már az ukrán önrendelkezésre is sort kerített, és azt javasolta, kérdezzék meg a részben orosz megszállás alatt álló délkelet-ukrajnai területek lakóit, melyik országhoz akarnak tartozni. Heorhij Tihij ukrán külügyi szóvivő emlékeztette őt, hogy az ukránok 1991-ben az ország egész területén szavazhattak a függetlenségről, Jean-Noël Barrot francia külügyminiszter pedig a Kreml szóvivőjének nevezte Mélenchont. A gyakorlati kérdés ettől még ott marad: ha egyszer összeállítják a névjegyzéket, abba fölveszik azokat is, akiknek az orosz hadsereg elől kellett elmenekülniük, vagy a megszálló előbb eldöntheti, ki marad a városban, Párizs pedig utána megkérdezi a maradékot? Az ilyen kérdéseknél érdemes felidézni, milyen jól tudtak együtt dolgozni a nácik és a kommunisták, amikor éppen Lengyelország felszámolása került napirendre. Hitler és Sztálin rendszere éveken át egymást mutogatta elrettentő példaként, aztán 1939 augusztusában a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos jegyzőkönyvében mégis sikerült megegyezniük arról, melyiküknek mi jut Kelet-Európából. Szeptember elsején nyugatról támadtak a németek, tizenhetedikén keletről a szovjetek, 1940 tavaszán pedig az NKVD a szovjet pártvezetés döntése alapján közel huszonkétezer lengyel állampolgárt gyilkolt meg a katyńi mészárlás során. A lengyeleknek az ideológiai különbségből annyi jutott, hogy attól függően, az ország melyik részén éltek, más egyenruhában érkeztek értük.

A mai francia jelöltek ugyanúgy külön programmal, - nem ritkán egymást állítva be elrettentő példaként! - indulnak egymás ellen, és éppen ez teszi érdekessé, hogy Ukrajna ügyében milyen közel jutnak egymáshoz. Le Pen a francia adófizetőre hivatkozva gyengítené a megtámadott ország védekezését, Mélenchon az önrendelkezésre hivatkozva tenné újra alku tárgyává azokat a határokat, amelyeket Oroszország erővel próbál átírni. Giorgia Meloni közben, akit rendszeresen egy mondatban emlegetnek Le Pennel, kormányon is kitartott Kijev támogatása mellett, így a francia szélsőjobbnak is volna módja más politikát folytatni. Le Pen azonban nem ezt választotta.

Francia kampányból európai ügy

A Kiel Világgazdasági Intézet Euronews által idézett adatai szerint Franciaország a teljes körű invázió kezdete óta mintegy 27 milliárd eurónyi támogatást vállalt Ukrajnának, amelyből 7,9 milliárd a közvetlen francia segítség, nagyjából 19 milliárd pedig az uniós mechanizmusokon keresztül vállalt rész. Elie Tenenbaum francia biztonságpolitikai kutató szerint az igazi veszteség az volna, ha Párizs a közös európai támogatást is akadályozni kezdené, miközben Franciaország a britekkel együtt vezeti azt az országcsoportot, amely a fegyvernyugvás utáni ukrán biztonsági garanciákon dolgozik. Egy francia fordulat így azt is érintené, miből védekezik ma Ukrajna, és azt is, ki állna mellé, ha Oroszország egy tűzszünet után újra támadna.

A következő, 2028–2034-es uniós költségvetésben a Bizottság százmilliárd eurós tartalékot javasolt Ukrajnának, a közel kétezermilliárdos keret elfogadásához pedig a tagállamok egyhangú döntése és az Európai Parlament jóváhagyása szükséges. Az ír elnökség és Macron ezért még az idén politikai megállapodást szeretne, Le Pen viszont antidemokratikusnak nevezte a sietséget, és közben évi ötmilliárd euróban szabná meg Franciaország nettó befizetését a mostani nagyjából nyolcmilliárd helyett. A különbözetet majd kipótolják a többiek, gondolhatja, a francia gazdáknak pedig azért még járjon, ami jár, elvégre az ország a közös agrárpolitika legnagyobb kedvezményezettje. A francia nemzetgyűlés már elutasította a párt javaslatát a 2027-es befizetés egyoldalú csökkentésére, a hétéves keret ügye azonban nyitva áll, és ha az alku átnyúlik a választás utánra, az új francia vezetés feltételeihez igazodhat.

Az orosz gazdaság elleni uniós szankciók meghosszabbításánál is elég egyetlen tagállam ellenkezése. Ezt a lehetőséget Orbán Viktor éveken át demonstrálta, úgyhogy Brüsszelben pontosan tudják, mivel járna, ha ezúttal Franciaország kormányát kellene minden egyes alkalommal rábeszélni arra, hogy hagyja jóvá a hosszabbítást. Tavasszal a franciák a saját elnökükről szavaznak, az ukránoknak közben végig kell hallgatniuk, ahogy az egyik esélyes jelölt az ő támogatásukból takarékoskodik, a másik az ő határaikon gyakorolja az önrendelkezést, és mindkettő olyan büszkén beszél Franciaország szuverenitásáról, mintha tisztában lenne azzal, miről beszél.

Karczag Anna