Vége az autonómiának? Grindeanu beolvasztaná a magyar megyéket, az RMDSZ tapsol neki

Van egy mondat, amelyet Sorin Grindeanu csütörtökön mondott a parlamentben, és amelyet érdemes jól megjegyezni, mert megmutatja, mit ér a szavak politikája ebben az országban. A PSD elnöke bejelentette: ha újra miniszterelnök lesz, keresztülviszi a közigazgatási reformot, ami a kistelepülések összevonását jelenti — a 3000-4000 lakos alatti községekét —, és a szociáldemokraták egy ilyen projektet támogatnának is, meg is szavaznának. „Ha miniszterelnök leszek, megcsinálom" — mondta, és nincs okunk kételkedni benne, hogy komolyan gondolja. Ami viszont ennél is árulkodóbb: ugyanezekben a napokban az RMDSZ — Cseke Attila és Kelemen Hunor hangján — jelezte, hogy egy Grindeanu-kabinetet akár támogatna is. És itt kezd a dolog kifejezetten büdös lenni.

Nézzük először tárgyilagosan, miről van szó, mert Grindeanunak ebben az egy dologban igaza van. Románia jelenleg 2862 községből és 216 városból áll — és ezek közül nagyjából 2400 községnek kevesebb mint 5000 lakosa van, 120 városnak pedig 10.000 alatti a népessége. Ez egy abszurdan szétaprózott, drága, lassú, alig működő közigazgatási szerkezet, tele törpehivatalokkal, amelyek mindegyike külön apparátust, külön polgármestert, külön költségvetést emészt fel. Hogy ezen változtatni kell, azt évek óta minden párt mondogatja — és Grindeanu maga is kimondta a lényeget:

„Minden párt beszélt róla, de senki, beleértve a PSD-t is, nem csinálta meg."

Közben — ravaszul — a bolojani „reformot" is leszólta, mondván, hogy az csak arról szólt, „hogyan rúgjunk ki embereket", és hogy az, mint Bolojan összes „nagy reformja", kudarc volt. A valódi reform szerinte a comasare, az összevonás, feltéve, hogy közben megmaradnak a közszolgáltatások. Ez utóbbi, mármint hogy a szolgáltatások színvonala ne romoljon, valóban a kulcskérdés, és tegyük hozzá becsületesen: ebben Grindeanunak megint csak van némi igaza — egy jól végrehajtott összevonás elvben tényleg racionálisabb államot eredményezhet.

Csakhogy emlékeztessük olvasóinkat és a magyar közvéleményt egy fontos dologra: a román politikai gondolkodásban a „közigazgatási reform" fogalma nem áll meg a falvak összevonásánál. Ez a fogalom mindig is együtt járt a megyék összevonásával, a regionalizációval — Grindeanu ezt most nem mondta ki fekete-fehéren, de ahogy a román mondja, se subînțelege, azaz magától értetődik. Aki ismeri a román közéletet, tudja, mit jelent ez számunkra: azt a rémes forgatókönyvet, amelyben Hargita, Kovászna és a jelentős magyar lakosságú Maros megyéket — azaz a Székelyföldet — beolvasztják egy nagyobb, román többségű szupermegyébe, ahol az erdélyi magyarság egy csapásra elveszíti a helyi többségét. És ez nem valami vadonatúj rémkép: régóta visszatérő terv, amely most újra a napirend közelébe került, egy idei INSCOP-felmérés szerint pedig a  románok többsége is támogatja a közigazgatási reformot, úgyhogy a politikának van mire hivatkoznia.

Érdemes tudni, hogy Románia közigazgatási térképe lényegében máig egy 1968-ban, a Ceaușescu-rendszer által kialakított megyeszerkezetet őriz: 41 megye és Bukarest, miközben a fejlesztési régiók már ma is nyolc nagyobb térséget alkotnak. A Szabad Európa Rádió román szolgálatának márciusi elemzése szerint a közigazgatási reform 1989 óta folyamatosan napirenden van, de az ország politikai elitje három és fél évtized alatt sem tudta végigvinni. A regionális átszervezés gondolata tehát nem valami tegnap reggel kitalált költségvetési trükk, hanem régi román politikai projekt. 2011-ben például Traian Băsescu és a PDL kormányzati köre egy olyan modellt akart, amelyben a 41 megye helyett nyolc nagy régió jött volna létre, mindegyik több mai megyét olvasztva össze. Az RMDSZ ezzel szemben akkor egy 16 régiós modellben gondolkodott, amelyben Hargita, Kovászna és Maros egy különálló régiót alkotott volna. Vagyis már akkor is pontosan ugyanaz volt a tét, amely ma ismét előkerül: mi történik a magyar többségű megyékkel, ha Románia egyszer tényleg nekimegy a közigazgatási térképnek?

És itt jön a történet igazi csattanója, mert az RMDSZ számára sosem volt közömbös az erre adott válasz — egészen mostanáig. 2013-ban Kelemen Hunor még nyíltan figyelmeztetett arra, hogy Hargita és Kovászna magyar lakossága tiltakozni fog, ha egy regionalizáció során román többségű megyékhez csatolják őket, és ezzel pedig felhígul a térség etnikai aránya. 2024 őszén, amikor az USR tett le egy tervet, amely a megyék számát nyolcra csökkentette volna, Kelemen még keményebben beszélt: szerinte a megyehatárok újrarajzolása hosszú távon tragikus következményekkel járhat, és kijelentette, hogy ha az RMDSZ a parlamenti többség része lesz, akkor meg kell győznie a koalíciós partnereit egy ilyen törvény elutasításáról. 2025 januárjában pedig már úgy fogalmazott: az RMDSZ nem támogat olyan közigazgatási-területi reformot, amely megváltoztatja az etnikai arányokat, ha az nem járul hozzá a polgárok életszínvonalának emelkedéséhez. Ez volt talán az első elmozdulás a korábbi szigorúan elutasító magatartáshoz képest, alig nüansznyi, és akkor kevesen is vették észre, talán még kevesebben tulajdonítottak neki jelentőséget, de 2026 augusztusában már ott tartunk, hogy a végrehajtást megígérő Grindeanut támogatja a Szövetség. 

És ugyanaz a Kelemen Hunor, aki tegnap még a megyehatárok átrajzolásának tragikus veszélyeiről szónokolt, ma már olyan politikai konstrukcióban gondolkodik, amelyben Sorin Grindeanu miniszterelnökségét is támogatná. Már májusban arról beszélt, hogy az RMDSZ első számú opciója a koalíció újraépítése, és ezt Grindeanuval is közölte; augusztusban pedig már arról filozofált, hogy a politikában „a méret a lényeg", vagyis a parlamenti mandátumok száma, Cseke Attila pedig a minap kerek perec kijelentette: az RMDSZ támogatna egy Grindeanu-kabinetet. Ugyanaz a Kelemen, aki nem is olyan rég azt mondta, „nem száll ki a csónakból" — most megmutatja, mit jelent ez a gyakorlatban: azt, hogy a Szövetség beülne egy olyan kormányba, amelyet épp a comasare bajnoka vezetne.

Álljunk meg ennél egy pillanatra, és ízlelgessük a képmutatás teljes ízét. Az a párt, amely három évtizede a helyi magyar önkormányzatiságot, a magyar polgármestereket, a magyar többségű községek autonómiáját teszi meg a létezése értelmévé, most kacsingat egy olyan miniszterelnök-jelölt felé, akinek a fő projektje épp ezeknek a kis magyar közigazgatási egységeknek a felszámolása. És miért? Nem az erdélyi magyarság érdekéért, az bizonyos. Hanem azért, amiért az RMDSZ mindig is a kormányban akar lenni: a pozíciókért, a pénzért, a hatalomért, a hozzáférésért.

Mert itt van a dolog veleje, a fogalom, amelyet az RMDSZ három évtizede a szájában hordoz, mint valami talizmánt: az autonómia. A Szövetség minden választási plakátján, minden ünnepi beszédében ott a székelyföldi területi autonómia ígérete — az a nagy cél, amelyért állítólag érdemes kitartani, koalícióról koalícióra, kormányról kormányra. Csakhogy a regionalizáció épp ennek az ígéretnek a temetője, mert ha Hargita, Kovászna és Maros egyszer eltűnik egy nagyobb, román többségű szupermegyében, akkor nemcsak a jelenlegi megyehatárok tűnnek el, hanem magának a területi autonómiának a fizikai alapja is: nem marad összefüggő, magyar többségű közigazgatási egység, amelyre az autonómiát fel lehetne építeni. Vagyis aki ma egy regionalizációt beharangozó miniszterelnök mögé áll be, az valójában azt az egyetlen ügyet árulja el, amellyel pont a saját létezését igazolja.

Ezt az árulást az RMDSZ nem először követné el — csak most végérvényesebben. Eddig legalább a szavak szintjén tartotta a frontot: Kelemen tiltakozott, figyelmeztetett, tragédiát emlegetett, most viszont, amikor a méret és a mandátumszám matematikája azt súgja, hogy egy Grindeanu-kabinet a kényelmes út a hatalomba, a tiltakozás egyszeriben elhalkul. A kérdés, amelyet az RMDSZ-nek fel kellene tennie magának — és amelyet a választóinak fel kellene tenniük az RMDSZ-nek —, egyszerű: mit kér, és mit kap cserébe? Mert ha Grindeanu tényleg végigviszi a települések összevonását, akkor a Szövetségnek előbb-utóbb állást kell foglalnia abban is, milyen közigazgatási struktúrában képzeli el Székelyföldet — és akkor kiderül, ér-e még valamit az autonómia szó, vagy csak egy kopott jelszó, amelyet minden kormányra lépéskor elő lehet venni, majd csöndben visszatenni a fiókba.

A méret tehát tényleg számít, Kelemen úrnak igaza van — csak épp nem úgy, ahogy ő gondolja. Nem a mandátumok száma a lényeg, hanem az, hogy egy párt hajlandó-e a saját közösségének az érdekét képviselni akkor is, amikor az kényelmetlen, amikor ezért ki kellene szállni abból a bizonyos csónakból. Az RMDSZ-nek erre a válasza most is ugyanaz, mint mindig: inkább a szék, mint a hitelesség. Grindeanu legalább nyíltan megmondja, mit akar. Az RMDSZ meg csöndben bólogat hozzá, és reménykedik, hogy mire az adminisztrációs reform komászáré-buldózere a székelyföldi községházak elé ér, addigra már senki nem emlékszik arra, hogy ki nyitotta ki neki a kaput — és ki ígért itt autonómiát, harminc éven át.

Tordai András