A bukott Orbán médiagépezetének árnyéka vetül Szerbiára

Orbán Viktor már nincs kormányon, a tizenhat év alatt felépített politikai-gazdasági rendszer azonban nem párolgott el vele együtt áprilisban, és különösen nem tűntek el azok a nemzetközi üzleti kapcsolatok, befektetések és személyi hálózatok, amelyeket a NER az elmúlt években módszeresen épített. Éppen ezért különösen érdekes, ami most Szerbiában történik: miközben Magyarországon az új kormány és az átalakuló közmédia már az Orbán-korszak propagandagépezetének egyes üzleti struktúráit bontja le, Belgrádban olyan befektető veszi át a Vučić-rendszerrel szemben kritikus média jelentős részét, amelyhez korábban több tízmillió eurónyi magyar állami és Orbán-közeli pénz érkezett.

A portugál Alpac Capital május végén állapodott meg a United Grouppal az Adria News Network, vagyis az ANN megvásárlásáról, a regionális médiacsoporthoz pedig többek között az N1, a Nova S, a Nova.rs és a Nova napilap, a Radar hetilap és a Danas tartozik. Vagyis nem néhány érdektelen helyi újságról beszélünk, hanem éppen azokról a szerkesztőségekről, amelyek Aleksandar Vučić egyre autoriterebb rendszerében a kritikus nyilvánosság legfontosabb megmaradt fórumai közé tartoznak. Az Alpac a május 29-i bejelentésben természetesen azt ígérte, hogy az akvizíció ezeknek a médiumoknak a hosszú távú függetlenségét biztosítja, és a társaság a semleges, tényalapú újságírás mellett kötelezte el magát, két és fél hónappal később azonban megérkezett ennek a semleges, tényalapú újságírásnak az első személyzeti csomagja.

Augusztus 17-én Pedro Vargas Santos Davidot, az Alpac Capital tulajdonosát és vezérigazgatóját bejegyezték az ANN szerbiai médiavállalatainak vezetőjeként, miközben gyakorlatilag egyetlen menetben eltávolították az addigi vezetőket. Mihailo Jovićević távozott a Nova portált, a Nova napilapot és a Radart működtető vállalat éléről, Aleksandra Mitić a Danast kiadó Dan Graftól, Brent Sadler az N1-et működtető Adria Newstól és a Nova S mögötti társaságtól, Janez Živko pedig szintén a Nova S vezetéséből. A történetet még furcsábbá teszi, hogy maga a felvásárlás ekkor nem rendelkezett minden szükséges hatósági jóváhagyással: a luxemburgi audiovizuális médiahatóság, az ALIA augusztus 18-án megerősítette, hogy a tranzakciót addig még nem hagyták jóvá, Vargas David azonban egy nappal korábban már elfoglalta a szerbiai cégek vezetői székeit.

A szerb független újságírók szervezete, a NUNS ezért már nem elégedett meg a szerkesztőségi függetlenségről szóló szép mondatokkal, hanem írásos és ellenőrizhető garanciákat követelt az Alpac Capitáltól a munkahelyek, az újságírók szakmai jogai és a szerkesztőségek autonómiájának megőrzésére. Mindez önmagában is elegendő volna ahhoz, hogy érdemes legyen nagyon közelről figyelni a történetet, az igazán érdekes kérdés azonban az, hogy ki az az ember, aki most ilyen lendülettel ül be a szerb független média vezetői székeibe.

A magyar kapcsolat

Pedro Vargas David nem most került először kapcsolatba az Orbán-rendszer gazdasági hátországával. A portugál üzletembert 2021-ben beválasztották a 4iG igazgatóságába, ráadásul nem csupán egy névleges vezetői pozíciót töltött be, hanem az Alpac által kezelt konstrukción keresztül jelentős közvetett tulajdonrésze is volt a vállalatban. A Budapesti Értéktőzsdén közzétett hivatalos dokumentum szerint ez a részesedés 2023 januárjában 7,41 százalékról 6,44 százalékra csökkent. A 4iG pedig az Orbán-korszakban nem egyszerűen sikeres informatikai vállalkozássá, hanem a NER egyik stratégiai jelentőségű vállalatává nőtte ki magát, amely az állami megrendeléseknek nevezett közpénz-lenyúláson keresztül eljutott a távközlési infrastruktúráig, a Vodafone magyarországi üzletágának megszerzéséig és egy egész regionális vállalatcsoport felépítéséig. Vargas David tehát nem valamiféle távoli portugál befektetőként találkozott néha magyar üzletemberekkel, hanem éveken keresztül tulajdonosi és vállalatvezetői kapcsolatban állt az Orbán-rendszer egyik kulcsfontosságú gazdasági szereplőjével. Ehhez jön a családi-politikai kapcsolat is: apja, Mário David korábbi portugál európai parlamenti képviselő Orbán Viktor régi politikai szövetségese, akit Orbán 2016-ban magyar állami kitüntetésben is részesített. Mindez persze még mindig lehetne egy érdekes, de önmagában nem különösebben perdöntő kapcsolatrendszer, ha nem következett volna az Euronews története, ahol már nem pusztán személyes ismeretségek, közös üzleti érdekeltségek és igazgatósági székek jelentek meg, hanem nagyon komoly magyar pénzek is.

Az Alpac Capital 2022-ben szerezte meg az Euronews többségi tulajdonát egy körülbelül 170 millió eurós tranzakcióban, amelynek finanszírozási háttere kezdetben meglehetősen homályos maradt. A Le Monde, a Direkt36 és a portugál Expresso 2024-es közös oknyomozása azonban belső dokumentumok alapján feltárta, hogy a vásárláshoz szükséges pénz tekintélyes része Magyarországról érkezett: a magyar állami tulajdonú Széchenyi Alapok 45 millió eurót tett az Alpac által kezelt konstrukcióba, Balásy Gyula New Land Mediája pedig további 12,5 millió eurós hitellel segítette az ügyletet. Ez együtt 57,5 millió euró, vagyis a teljes Euronews-tranzakció nagyjából harmada.

Balásy szerepe azért különösen fontos, mert ő nem egyszerűen sikeres reklámvállalkozó volt az Orbán-korszakban, hanem annak a központilag szervezett állami kommunikációs rendszernek az egyik legfontosabb üzleti végrehajtója, amely hosszú éveken át töltötte meg Magyarország utcáit a migránsokról, Brüsszelről, Soros Györgyről, Ukrajnáról és mindig az éppen aktuális ellenségről szóló kormányzati plakátokkal. A New Land Media és a Lounge-cégek százmilliárdos nagyságrendben kaptak állami megrendeléseket, csak 2025-ben mintegy 70 milliárd forintnyi kormányzati kommunikációs célzatú adófizetői pénz jutott a cégcsoporthoz, vagyis amikor Balásy 12,5 millió euróval beszállt az Euronews megszerzésébe, akkor az Orbán-rendszer egyik leggazdagabb és legfontosabb kommunikációs vállalkozója segített finanszírozni egy európai hírcsatorna tulajdonosváltását. Aztán Orbán elvesztette a választást, és következett egy olyan jelenet, amelyet néhány hónappal korábban még politikai szatíraként is túlzásnak éreztünk volna. Balásy május 4-én megjelent a Kontroll stúdiójában, ahol többször elsírta magát, közjegyzői okiratot tett az asztalra, majd közölte, hogy az államnak ajánlja fel a New Land Mediát, a Lounge Designt, a Lounge Eventet, a Visual Europe-ban lévő tulajdonrészét, valamint három magántőkealapban tartott, több tízmilliárd forint értékű befektetését. Azt is elmondta, hogy nem szeretné elhagyni Magyarországot, arra a kérdésre pedig, hogy ugyanezt megtette volna-e akkor is, ha a Fidesz megnyeri a választást, nem tudott igennel válaszolni.

Az új Magyar-kormány végül nem kérte az ajándékba kínált birodalmat. Júniusban Magyar Péter miniszterelnök bejelentette, hogy az állam nem veszi át Balásy cégeit, miközben a vállalatok körül átvilágítások és hatósági eljárások indultak, augusztus 19-én pedig már a megújuló közmédia bontotta fel azonnali hatállyal a New Land Mediával és a Lounge Designnal korábban kötött szerződéseket, amelyeket az új vezetés az Orbán-kormány propagandáját szolgáló, előnytelen és túlárazott megállapodásokként jellemzett. Balásy májusi vagyonfelajánlásának ráadásul volt egy különösen érdekes részlete: amikor később nyilvánosságra került a felajánlott vagyon pontosabb listája, kiderült, hogy abban az Euronews megvásárlásához kapcsolódó befektetés is szerepelt. Az Euronews magyar pénzügyi szála tehát 2026-ban sem valamiféle régi, elfeledett oknyomozó cikk lábjegyzete volt, hanem egészen az Orbán-rendszer bukásáig ott ült annak egyik legfontosabb kommunikációs vállalkozójának vagyonában, majd bekerült abba a csomagba, amelyet Balásy a választási vereség után megpróbált átadni az új magyar államnak.

Előkerül a politikai cél is

Az Euronews-finanszírozás történetének talán legfontosabb eleme azonban nem is maga az 57,5 millió euró, hanem az, amit a pénzt biztosító magyar állami befektető dokumentumaiban találtak. A 2024-es oknyomozásban ismertetett, szigorúan bizalmasnak minősített prezentáció az Euronewst az európai uniós politikára jelentős hatást gyakorló médiumnak nevezte, a befektetés egyik indokaként pedig az európai médiában érzékelt „baloldali elfogultság” mérséklése jelent meg.Innentől már meglehetősen nehéz azt a történetet egyszerű piaci tranzakcióként elmesélni, amelyben egy portugál befektető meglátott egy jó üzleti lehetőséget, a magyar állam pedig véletlenül talált a kanapé mögött 45 millió eurót, amelyet éppen egy európai hírcsatornába szeretett volna befektetni. A pénz mellett ugyanis előkerült a politikai elképzelés is, és éppen ezért válik különösen fontossá, hogy most ugyanez az Alpac Capital érkezett meg Szerbiába, ráadásul nem akármilyen pillanatban.

Orbán Viktor már nincs hatalmon Magyarországon, az általa felépített rendszer gazdasági szereplői azonban természetesen nem szűntek meg létezni, ahogyan a tizenhat év alatt kialakított külföldi kapcsolatok, befektetések és üzleti hálózatok sem semmisültek meg attól, hogy a Karmelita kulcsait más kapta meg. Sőt, most válik igazán érdekessé, mi maradt a rendszer után, és ezek a korábban kiépített kapcsolatok hogyan működnek tovább akkor, amikor politikai központjuk már elveszítette a magyar állam fölötti ellenőrzést. Szerbiában közben Orbán egyik legszorosabb regionális politikai szövetségese, Aleksandar Vučić továbbra is hatalmon van, ráadásul egy olyan politikai válság közepén készül előrehozott választásra, amelyben a független média szerepe különösen fontossá vált. Az országban hosszú ideje tartanak a kormányellenes tiltakozások, az újságírók fenyegetésekről és zaklatásokról számolnak be, az N1, a Nova, a Danas és a Radar pedig annak a nyilvánosságnak a része, amelyet a Vučić-rendszer mindeddig nem tudott teljesen maga alá gyűrni. Most pedig éppen ezeket a médiumokat veszi át az a befektető, akinek korábbi nagy európai médiavásárlását az Orbán-kormány állami befektetési alapja és az Orbán-propaganda egyik leggazdagabb vállalkozója finanszírozta.

Nem véletlen, hogy az Európai Újságírók Szövetsége, az Article 19 Europe és a Balkan Free Media Initiative sürgős szabályozói vizsgálatot kért az ANN eladása miatt, külön hivatkozva az Alpac Euronews-vásárlásának átláthatatlan finanszírozására, valamint a magyar államhoz és Orbán Viktor korábbi kormányának környezetéhez vezető pénzügyi kapcsolatokra. A Riporterek Határok Nélkül már július végén arra figyelmeztetett, hogy az ANN eladása nem vezethet Szerbia legfontosabb független médiumainak politikai elfoglalásához, közben pedig maga a szerb állam is megjelent a történetben: augusztus 20-án a Vučić-kormány információs minisztériuma nyílt levelet intézett Vargas Davidhoz, amelyben az N1 és a Nova S szerbiai regisztrációját sürgette, miközben élesen támadta a luxemburgi szabályozót, amely még nem hagyta jóvá az Alpac tranzakcióját. Az embernek lassan az az érzése támad, hogy feltűnően sokan szeretnének beleszólni abba, hogyan kellene működnie az N1-nek, miközben egyre kevesebben gondolják úgy, hogy erről elsősorban az N1 szerkesztőségének kellene döntenie.

A magyar modellhez már magyar kormány sem kell?

Talán éppen ez a történet legfontosabb tanulsága, mert hajlamosak vagyunk úgy gondolni az Orbán-rendszerre, mintha az kizárólag egy átlagos kormány lett volna, amely elveszíti a választást, majd szépen összecsomagol és hazamegy. Tizenhat év alatt azonban ennél jóval több épült fel: vállalatok, magántőkealapok, médiabefektetések, regionális üzleti kapcsolatok, politikai szövetségek és olyan gazdasági hálózatok, amelyek nem szűnnek meg attól, hogy a rendszer politikai központja elveszíti a választást. A magyar média elfoglalása sem úgy történt, hogy Orbán Viktor egy reggel személyesen megjelent minden szerkesztőségben, hóna alatt egy köteg felmondólevéllel. Tulajdonosok cserélődtek, vállalatokat vásároltak fel, vezetőket váltottak le, az állami reklámpénzek átrendezték a piacot, a kormányhoz lojális üzletemberek egyre nagyobb médiaportfóliókat építettek, majd 2018-ban több száz kormánybarát médiumot egyetlen központi alapítványba, a KESMA-ba tereltek. Minden egyes lépést külön-külön el lehetett magyarázni üzleti döntésként, a végén kialakult rendszert azonban már valamivel nehezebb volt annak nevezni.

Éppen ezért a szerb történetben sem az lesz az igazán érdekes, hogy megjelenik-e valamelyik hétfő reggelen egy Orbánt vagy Vučićot dicsőítő vezércikk az N1-en, mert a médiát ennél sokkal elegánsabban is meg lehet szelídíteni. A következő hónapokban inkább azt érdemes figyelni, mi történik a szerkesztőségi költségvetésekkel, kik maradnak és kik távoznak a vezetői székekből, megmaradnak-e a kényes politikai témák, milyen sorsra jutnak azok az oknyomozások, amelyek valamelyik politikailag vagy gazdaságilag fontos szereplőnek fájnak, és mennyi szabadságuk marad azoknak az újságíróknak, akiknek éppen az a munkájuk, hogy kellemetlenek legyenek. A sajtószabadságot ugyanis ritkán számolják fel úgy, hogy valaki egyik este kirak egy táblát a szerkesztőség ajtajára azzal, hogy HOLNAPTÓL PROPAGANDA. Sokkal hatékonyabb módszer, ha lassan elfogy körülötte a levegő, a pénz, az ember, a mozgástér és végül a kedv is ahhoz, hogy valaki megírja azt, amit a tulajdonos, a politikus vagy valamelyik fontos üzleti partner nem szeretne viszontlátni a címlapon.

Magyarországon ennek a technológiáját tizenhat év alatt meglehetősen magas szintre fejlesztették, ezért most, amikor otthon már elkezdték szétszedni a gépezet egy részét, különösen érdemes figyelni arra, hogy annak alkatrészei és az évek során kiépített kapcsolatai hol bukkannak fel újra. Orbán Viktor már nincs a magyar miniszterelnöki székben, az általa felépített rendszer nemzetközi kapcsolati hálózata azonban nem kapott vele együtt felmondólevelet, és a szerb független média körül zajló történetből hamarosan kiderülhet, hogy ez a hálózat mennyire képes tovább élni a rendszer bukása után is.

Ugar