Románia ismét megjavítja a demokráciát: tegnap még hárman alapíthattak pártot, holnap százan kellenek hozzá

Romániában hamarosan jóval nehezebb lehet politikai pártot alapítani, miután az Állandó Választási Hatóság, az AEP új párttörvény-tervezete a jelenlegi háromról százra emelné az ehhez szükséges alapító tagok számát. Első pillantásra ez akár jelentéktelen technikai módosításnak is tűnhet, elvégre egy húszmilliós országban egy magát valamirevaló politikai mozgalomnak tartó társaság talán csak képes összeszedni száz embert, aki ugyanazt akarja, csakhogy Románia párttörténetét ismerve ennél jóval érdekesebb kérdésről van szó, különösen azért, mert alig több mint egy évtizeddel ezelőtt még pontosan az ellenkező irányba indultunk el.

Az AEP augusztus 21-én bocsátotta közvitára az új párttörvény tervezetét, amely nem pusztán az alapítók számát változtatná meg, hanem gyakorlatilag a pártok teljes életciklusát újraszabályozná, az alapítástól és bejegyzéstől kezdve a belső működésen, az átláthatóságon és a finanszírozáson keresztül egészen az átszervezésig és a feloszlatásig. A pártok nyilvántartását is az AEP venné át, a rendszer jelentős részét digitalizálnák, miközben a bírósági kontroll megmaradna, az egész reform hivatalos célja pedig az volna, hogy a román szabályozást közelebb vigyék az európai normákhoz, átláthatóbbá tegyék a pártok működését és erősítsék a belső pártdemokráciát. Ezzel önmagában még nem volna különösebb baj, sőt a román politikai pártok belső demokráciáját ismerve bőven akad mit szabályozni, mert nálunk időnként az számít demokratikus döntéshozatalnak, amikor a pártelnök bejelenti, hogy kit választott meg a tagság. Az új tervezet több ilyen problémát is megpróbál rendezni, a százfős alapítói követelmény azonban egészen más természetű változás, mert nem azt szabályozza, hogyan működjön demokratikusan egy már létező párt, hanem azt, hogy egyáltalán kik juthatnak el odáig, hogy pártot alapíthassanak.

A tervezet szerint az új politikai formáció bejegyzéséhez benyújtandó alapítói listán legalább száz embernek kell szerepelnie, és mindkét nemnek képviseltetnie kell magát. Alapító lehet román választópolgár, illetve más uniós tagállam olyan állampolgára is, aki Romániában lakóhellyel vagy tartózkodási hellyel és választójoggal rendelkezik. Ebből természetesen rögtön adódik a kérdés, hogy mi történik azokkal a ma már működő pártokkal, amelyeket a jelenlegi szabályok alapján teljesen törvényesen három ember hozott létre, és a válasz szerencsére nem az, hogy nekik most pánikszerűen kilencvenhét embert kell összefogdosniuk a buszmegállóban, mert különben péntekre megszűnik a párt. A tervezet ugyanis nem követeli meg a már létező politikai alakulatoktól, hogy utólag száz alapítót produkáljanak, ami jogilag egyébként is meglehetősen érdekes mutatvány lenne, hiszen egy tíz évvel később belépő párttagból nehéz visszamenőleg alapítót készíteni, hacsak az AEP a törvény mellé nem tervez egy kisebb időgépet is beszerezni. A hatálybalépéskor már bejegyzett pártok tovább működhetnének a jelenlegi, érvényes dokumentumaik alapján, ugyanakkor hat hónapot kapnának arra, hogy statútumukat, politikai programjukat, illetve szövetségek esetében a társulási megállapodásukat hozzáigazítsák az új szabályozáshoz. Ezt viszont már nem érdemes félvállról venni, mert ha egy párt a hat hónapos határidő alatt nem teljesíti az előírt módosításokat, az új törvény ezt inaktivitásnak tekintené, ami végső soron a párt feloszlatásához vezethet. Vagyis a három alapító miatt senkit nem küldenek haza, de az új működési szabályokhoz minden már létező politikai szervezetnek alkalmazkodnia kell.

Az igazán érdekes kérdés azonban nem az, hogy mi lesz a három emberrel alapított régi pártokkal, hanem az, hogy miért éppen száz emberre van szükség ahhoz, hogy egy politikai közösség ezután párttá alakulhasson. Mi történt az elmúlt években, amiből arra lehet következtetni, hogy Románia demokráciájának egyik megoldandó problémája az lett, hogy túlságosan könnyű politikai szervezetet alapítani, és milyen demokratikus vagy működési minőséget garantál száz ember, amelyet három ember még nem képes biztosítani? A kérdés azért sem mellékes, mert Románia egyszer már végigjárta ezt az utat, csak akkor nem százról, hanem egészen elképesztő számokról beszéltünk. A 2015 előtti szabályozás alapján egy új politikai párt létrehozásához 25.000 alapító tagot kellett összegyűjteni, ráadásul meghatározott területi reprezentativitási követelmények mellett, vagyis nem lehetett egyszerűen találni huszonötezer egyformán lelkes embert Bukarestben, majd másnap pártként bevonulni a bíróságra. Ez nagyjából olyan pártalapítási rendszer volt, amelyben az embernek előbb kellett létrehoznia egy komoly országos politikai mozgalmat, és csak utána engedték meg neki, hogy hivatalosan is politikai pártot alapítson.

A román Alkotmánybíróság 2015-ben mondta ki, hogy ez az előírás aránytalanul korlátozza a politikai egyesülés szabadságát, a szabályozást pedig ezt követően liberalizálták, így született meg a jelenlegi rendszer, amelyben három ember már pártot alapíthat. Ennek nagyon egyszerű demokratikus logikája volt: egy párt létrehozása még nem jelent automatikusan parlamenti mandátumot, állami támogatást, miniszteri Mercedest, titkárnőt és kormányzati irodát, hanem mindössze lehetőséget ad néhány embernek arra, hogy létrehozzon egy politikai szervezetet, majd megpróbálja meggyőzni a társadalmat arról, hogy érdemes rá szavazni. Ha ez nem sikerül, akkor maradnak hárman egy bérelt szobában, lesz egy honlapjuk, egy Facebook-oldaluk, valamint egy pártelnökük, akinek a legsúlyosabb belpolitikai válsága az, hogy összeveszett a másik két tag egyikével. Ettől a román állam működése aligha kerül veszélybe.

A választási rendszernek ugyanis már most is vannak eszközei arra, hogy különbséget tegyen a tényleges társadalmi támogatással rendelkező politikai erők és a politikai hobbiegyesületek között. Léteznek jelöltállítási feltételek, ajánlási szabályok, választási küszöbök, finanszírozási és beszámolási kötelezettségek, végül pedig ott van maga a választópolgár, akinek megvan az a kellemetlen tulajdonsága, hogy ha egy párt teljesen érdektelen számára, akkor egyszerűen nem szavaz rá. Nehéz tehát megérteni, miért kell már a politikai szervezet létrehozásának pillanatában olyan szűrőt beépíteni, amelynek semmi köze ahhoz, hogy az adott párt képes-e később valódi társadalmi támogatottságot szerezni. Ha a törvényt a jelenlegi formájában fogadják el, akkor ráadásul létrejön egy különös, bár jogilag egyáltalán nem példátlan helyzet: Romániában teljesen törvényesen működhetnek tovább olyan pártok, amelyeket három ember alapított, miközben egy nappal a törvény hatálybalépése után egy ugyanolyan új politikai szervezethez már száz alapító szükséges. Ebben önmagában nincs jogi paradoxon, hiszen a törvények változnak, és amit valaki egy korábbi szabályozás alapján jogszerűen létrehozott, azt nem kell évekkel később újraalapítania csak azért, mert időközben módosult a törvény. Politikai szempontból azonban a helyzet már érdekesebb, mert a változtatás egyértelműen magasabbra teszi a belépési küszöböt az új szereplők előtt, miközben a már bent lévők természetesen maradhatnak.

Ezen a ponton már érdemes óvatosan bánni azzal az érveléssel, hogy a cél pusztán a pártrendszer komolyságának biztosítása, mert száz alapító semmiféle garanciát nem jelent arra, hogy egy politikai párt komoly, demokratikus vagy akár értelmes lesz. Ha a politikai minőség létszám kérdése volna, Romániának már régen Svájcnak kellene lennie. Száz ember között ugyanúgy lehet száz összeesküvés-hívő, száz szélsőséges, száz opportunista vagy száz olyan állampolgár, aki azt sem tudja pontosan, mit írt alá, mint ahogyan lehet száz tisztességes, felkészült ember is. Egy párt minőségét nem az alapító okirat végén sorakozó nevek száma határozza meg, hanem az, hogyan működik, honnan kapja a pénzét, betartja-e a törvényeket, átlátható-e a finanszírozása, demokratikusan választja-e meg vezetőit, és mindenekelőtt képes-e olyan politikai ajánlatot tenni, amelyre az állampolgárok hajlandók szavazni. Éppen ezért az AEP tervezetének számos más rendelkezése jóval fontosabb lehet annál, hogy három vagy száz ember írja alá az alapító okiratot. A jogszabálytervezet kötelező pártszerveket határozna meg, szabályozná a vezetők megválasztását, a belső jogorvoslatot, az átláthatóságot, a pártvagyont, a politikai alapítványokat, a szervezetek átalakulását és megszüntetését, miközben a pártnyilvántartás kezelését a Bukaresti Törvényszéktől az AEP-hez helyezné át. Ha valóban az a cél, hogy Romániában átláthatóbb, demokratikusabb és ellenőrizhetőbb pártok működjenek, akkor ezeken a területeken bőven akad tennivaló, és ezeknek sokkal közvetlenebb közük van a politikai rendszer minőségéhez, mint annak, hogy az alapítás pillanatában hány ember áll egymás mellett.

Mindez egyelőre csak tervezet, tehát mielőtt bárki elkezdene kilencvenhét rokont és ismerőst keresni a következő pártjához, érdemes megvárni, mi marad belőle a politikai egyeztetések végére. Az AEP augusztus 26-ára nyilvános vitát hirdetett, augusztus 27-én a parlamenti pártokkal tárgyalna, Adrian Țuțuianu AEP-elnök pedig úgy számol, hogy szeptember elejére kerülhet olyan állapotba a szöveg, amelyet a kormány vagy valamelyik parlamenti frakció törvényhozási kezdeményezésként továbbvihet. A társadalmi konzultáció szeptember 20-ig tart, vagyis addig még bőven változhat a százfős szabály is. Ha azonban a tervezet ebben a formában válik törvénnyé, a már működő, három ember által alapított pártok nem tűnnek el, és nem kell utólag száz alapítót felmutatniuk, viszont hat hónapon belül hozzá kell igazítaniuk a statútumukat és működésüket az új rendszerhez. Az igazi kérdés tehát nem ezeknek a pártoknak a sorsa, hanem az, hogy a román állam miért gondolja 2026-ban úgy, hogy a politikai pluralizmus egyik problémája az új pártok túl könnyű létrehozása, miközben alig több mint tíz éve az Alkotmánybíróság éppen azért kényszerítette ki a rendszer liberalizálását, mert az akkori szabályok túlságosan magas falat emeltek a politikába belépni kívánók elé. Egy demokráciában ugyanis nem az állam feladata előre eldönteni, hogy egy új politikai kezdeményezés elég komoly-e ahhoz, hogy létezhessen. Erre volna a választás, ahol a három emberrel alapított párt megpróbálhat hárommillió szavazót szerezni, és ha nem sikerül neki, legfeljebb marad három emberrel alapított párt. A demokrácia ettől még nem omlik össze, sőt éppen attól demokrácia, hogy az új szereplőknek megengedi a próbálkozást, a döntést pedig nem a már kialakult politikai rendszerre, hanem a választókra bízza. Sokkal érdekesebb és kellemetlenebb kérdés az, amikor a már bent lévők kezdik el eldönteni, milyen magas legyen a kerítés azok előtt, akik utánuk szeretnének bejönni.

Karczag Anna

Ajánlott forrás: az AEP teljes törvénytervezete - PDF