A magyar-szerb határon buktak le Putyin terroristái

Alig száradt meg a virtuális nyomdafesték a cikkünkön, amelyben leírtuk, hogyan működik Moszkva hibrid háborúja az „eldobható ügynökökkel", a Telegramon toborzott, aprópénzért gyújtogató-robbantgató egyszeri futárokkal – és tessék, a valóság házhoz szállította az illusztrációt. Szó szerint házhoz: a szerb–magyar határra. A Bild értesülése szerint június 12-én a szerb különleges erők két férfit fogtak el a határon – a szabadkai felsőbíróság szűkszavú közlése szerint B. D. és Đ. S. monogramú gyanúsítottakat –, akik a német hírszerzés jelzése alapján kerültek a hatóságok látókörébe. A poggyászukban pedig robbanóeszközt találtak.

Az úti cél Németország volt, a feltételezett célpont pedig egy olyan hadiipari létesítmény, amely kulcsszerepet játszik Ukrajna fegyveres támogatásában – hogy pontosan melyik, azt a német biztonsági szervek egyelőre szigorú titoktartás mellett nyomozzák, lévén Németországban nem egy, nem kettő ilyen üzem működik. A két férfi előzetes letartóztatását a napokban hosszabbították meg, legalább augusztus 10-ig ülnek. Alexander Dobrindt német belügyminiszter már június közepén elejtette, hogy meghiúsítottak egy Németország elleni robbantásos merényletet – akkor még senki nem tudta, miről beszél. Most már tudjuk: arról, hogy Putyin csomagküldő szolgálata a Balkánon keresztül, Magyarország szomszédságán át tervezte kézbesíteni a küldeményt.

És itt álljunk meg egy pillanatra a térképnél, mert az útvonal legalább annyira beszédes, mint maga az akció. Az orosz szabotőr nem Minszkből repül Frankfurtba, mert ott várja a német elhárítás. Az orosz szabotőr Belgrádból indul – abból a Szerbiából, ahová Moszkvából ma is közvetlen járat jár, ahol az orosz szolgálatok nagyjából otthon érzik magukat –, és onnan araszol fölfelé a jól bevált balkáni folyosón, amelynek következő állomása történetesen Magyarország lett volna. Az, hogy ezúttal a szerb oldalon állt meg a menet, két dolognak köszönhető: a német hírszerzés pontos munkájának, és annak, hogy a szerb hatóságok – bármilyen testvéries is Belgrád viszonya Moszkvához – ezúttal léptek. Tegyük fel a kényelmetlen kérdést: ha a németek fülese nem érkezik meg, és a két úriember a robbanószerkezettel átgurul Röszkénél – a mi határvédelmünk, a mi elhárításunk kiszúrta volna őket? A kérdés azért különösen fájó, mert az elmúlt másfél évtizedben Magyarország nem éppen az orosz hírszerzés elleni küzdelem fellegváraként vonult be a szakirodalomba – Budapest sokáig az a hely volt, ahol az orosz „diplomaták" sűrűbben fordultak elő, mint az esőfelhők, és ahol a Nemzetközi Beruházási Bank néven futó moszkvai fedőintézmény egészen 2023-ig kényelmesen üzemelhetett.  Az új kormánynak deklarált célja, hogy Magyarország ismét megbízható szövetséges legyen – hát, itt egy konkrét munkaterület, nem is akármilyen sürgősséggel. Mert hogy mi ellen kell védekezni, azt a német példa mutatja a legplasztikusabban. Németország az orosz hibrid hadviselés első számú európai célpontja lett, és ez nem szónoki fordulat, hanem a német Alkotmányvédelmi Hivatal hivatalos értékelése.

A közelmúlt leltára önmagáért beszél:

2024-ben a lipcsei repülőtéren egy DHL-csomag gyulladt ki nem sokkal egy teherszállító gép felszállása előtt – a litván nyomozás Oroszországhoz vezetett, és a szakértők szerint csak a véletlenen múlt, hogy nem a levegőben történt. Ugyanabban az évben tűz ütött ki a Diehl hadiipari cég berlini üzemében, Bajorországban egy Bundeswehr-támaszpont megfigyelése közben értek tetten két német–orosz kettős állampolgárt, Berlinben nemrég a kazah állampolgárságú Szergej K.-t tartóztatták le, aki a gyanú szerint a németországi ukrán katonai segítségnyújtásról és lehetséges szabotázscélpontokról jelentett orosz megbízóinak, Stuttgartban pedig három, a megszállt Mariupolból származó férfi ellen folyik eljárás, akik csomagoknak álcázott bombák szállítási útvonalait szervezték. Csomagnak álcázott bomba, futárral kézbesítve – a Kreml a terrorizmust is platformgazdaságban üzemelteti, mint a Wolt.

És pontosan ide illik a mostani két elfogott figura is, akik ugyan nem Stirlitzek, nem évtizedes fedésben élő mesterkémek – de mégiscsak beszervezett, kis pénzért nagy kockázatot vállaló egyszer használatos emberek, akiket ha elkapnak, Moszkva vállat von, letagadja, és már toborozza is a következőt a Telegramon. Ez a modell szépsége orosz szemszögből: olcsó, tagadható, és kimeríthetetlen az utánpótlás. A mi szemszögünkből meg ez a rémálom: nem egy ellenséges hírszerző rezidentúrát kell felszámolni, hanem egy folyamatosan újratermelődő, arctalan futárhálózatot, amelyik ma egy lipcsei csomagban, holnap egy szabadkai hátizsákban, holnapután ki tudja, hol bukkan fel.

Tanulság?

A hibrid háború nem „valahol Európában" zajlik, hanem itt, a szomszédban, a határainkon, az útvonalainkon. Miközben a hazai közbeszéd egy része még mindig azon mereng, hogy provokáljuk-e Oroszországot a túl hangos véleményünkkel, Oroszország robbanószerkezetet küld át a régiónkon, menetrend szerint. Nem kérdezte meg, hogy provokálva érezzük-e magunkat.

Most szerencsénk volt: a németeknek volt fülük, a szerbeknek volt kezük. De aki a szerencsére bízza a nemzetbiztonságát, az előbb-utóbb megtudja, hogy a szerencse nem szövetséges.

A szerencse csak halasztást ad.

Karczag Anna