Trump új barátja: az egykori al-Kaida-vezér

A Közel-Keleten időnként olyan sebességgel fordul meg a történelem, hogy az embernek ellenőriznie kell, valóban ugyanazokról a szereplőkről olvas-e. Ahmed al-Sharaa néhány évvel ezelőtt még Abu Mohammad al-Golani néven volt ismertebb, az al-Kaida szíriai ágának, az al-Nuszra Frontnak a parancsnokaként harcolt, az Egyesült Államok terroristaként tartotta nyilván, és egy időben tízmillió dolláros vérdíjat tűzött ki rá. Ma Szíria elnöke, járt a Fehér Házban, Donald Trump „erős vezetőnek” nevezte, Washington pedig most hivatalosan is levette Szíriát a terrorizmust támogató államok listájáról, amelyen az ország 1979 óta, vagyis 47 éven keresztül szerepelt. Ha valaki 2024 őszén ezt geopolitikai előrejelzésként leírja, valószínűleg azzal küldjük haza, hogy kevesebb Captagont tessék fogyasztani.

Pedig a fordulat nem most kezdődött. Bashar al-Assad rendszere 2024 decemberében omlott össze, amikor az Ahmed al-Sharaa vezette iszlamista lázadók villámoffenzívával áttörték a rezsim védelmét, elfoglalták Damaszkuszt, Assad pedig Oroszországba menekült. Ezzel nem egyszerűen egy több mint öt évtizedes családi diktatúra ért véget, hanem az egész közel-keleti erőegyensúly mozdult el: Irán elvesztette egyik legfontosabb arab szövetségesét és a Hezbollah felé vezető szárazföldi folyosójának kulcsfontosságú elemét, Oroszország pedig azt a szíriai rezsimet, amelynek fennmaradásáért 2015-től katonailag is beavatkozott. A győztes oldalon viszont ott állt al-Sharaa, akinek életrajza finoman szólva sem egy nyugati diplomaták számára összeállított vezetőképző programból indult. Irakban az al-Kaidához csatlakozott, amerikai fogságban is ült, majd Szíriában az al-Nuszra Frontot vezette; az al-Kaidával 2016-ban szakított, ezután pedig fokozatosan egy szíriai, nem pedig globális dzsihadista politikai projekt vezetőjeként próbálta újradefiniálni magát.

A ruhatár közben katonai terepszínűből öltönyre változott, a retorikából egyre inkább eltűnt a globális dzsihád, al-Sharaa pedig azt kezdte magyarázni, hogy egységes Szíriát, működő államot és gazdasági újjáépítést akar. Ettől persze a múltja nem párolgott el. Az Egyesült Államok 2013-ban azért minősítette terroristának, mert az amerikai értékelés szerint az iraki al-Kaida megbízásából építette ki annak szíriai szervezetét, az al-Nuszra Front pedig öngyilkos merényleteket hajtott végre, civileket ölt meg és szélsőséges szektariánus ideológiát képviselt. Al-Sharaa későbbi szakítása az al-Kaidával tehát nagyon is valós politikai fordulat volt, de nem valamiféle fiatalkori Facebook-bejegyzést kellett kimagyaráznia, hanem egy komplett dzsihadista életpályát.

Washington mégis meglepően gyorsan arra jutott, hogy az Assad utáni Szíriát nem lehet a régi Szíriaként kezelni. Trump 2025 májusában Szaúd-Arábiában váratlanul bejelentette a Szíria elleni amerikai szankciók felszámolását, majd személyesen is találkozott al-Sharaával, akitől többek között azt várta, hogy Szíria szakítson a nemzetközi terrorizmussal, működjön együtt az Iszlám Állam visszatérésének megakadályozásában, és távolítsa el az országból a külföldi dzsihadistákat. A szankciórendszer lebontása azonban nem történhetett egyetlen elnöki tollvonással, mert évtizedek alatt egymásra rakódott jogszabályokról, elnöki rendeletekről, pénzügyi korlátozásokról és kongresszusi törvényekről volt szó.

Washington 2025 júliusában megszüntette a Szíriával szembeni átfogó szankciós programot, miközben fenntartotta a célzott intézkedéseket Assad és környezete, az emberi jogi jogsértésekért felelős személyek, kábítószer-kereskedők, az Iszlám Állam és az al-Kaida szervezetei, valamint iráni proxyk ellen. Az Európai Unió hasonló irányba indult, megszüntetve a Szíriával szembeni gazdasági szankciók jelentős részét, miközben az Assad-rendszerhez és súlyos jogsértésekhez kötődő személyekkel szembeni korlátozásokat fenntartotta. Vagyis Nyugaton meglehetősen gyorsan kialakult az a stratégiai gondolat, hogy az új Szíriát gazdaságilag életben kell tartani, mert egy újabb összeomlásból mindenki profitálna, akit Washington és Európa a legkevésbé szeretne ismét megerősödve látni: az Iszlám Állam, Irán, Oroszország vagy valamelyik következő dzsihadista szervezet.

A nagy politikai áttörés 2025 novemberében következett, amikor al-Sharaa a Fehér Házba is eljutott. Az a férfi, akire Amerika korábban tízmillió dolláros vérdíjat tűzött ki, immár Szíria államfőjeként tárgyalt az amerikai elnökkel, Trump pedig közölte, hogy mindent megtesz Szíria sikeréért. Még az amerikai elnök is elismerte al-Sharaa múltjának problematikus voltát, csak a maga egészen sajátos módján: megjegyezte, hogy „mindannyiunknak vannak zűrös pillanatai múltunkban”. Ami kétségkívül igencsak eredeti megfogalmazása annak, ha valaki korábban az al-Kaida szíriai ágát vezette. Most ennek a közeledésnek az egyik legfontosabb jogi akadálya is eltűnt. Trump júliusban hivatalosan értesítette a Kongresszust arról, hogy meg akarja szüntetni Szíria terrorizmust támogató állami minősítését, majd a törvényben előírt kongresszusi felülvizsgálati időszak után augusztus 24-én hatályba lépett a döntés. Az amerikai külügyminisztérium szerint Washington ezzel az al-Sharaa-kormány pozitív lépéseit és vállalásait ismeri el, különösen azt, hogy Damaszkusz el kíván távolodni a nemzetközi terrorizmustól. Szíria ezzel lekerült arról a listáról, amelyre még Hafez al-Assad idején, 1979-ben került; a listán Kuba, Irán és Észak-Korea maradt. A terrorizmust támogató állam minősítésének eltörlése ráadásul nem pusztán diplomáciai gesztus, hanem nagyon is pénzben mérhető változás. A besorolás korlátozta az amerikai segítségnyújtást, a védelmi exportot, bizonyos kettős felhasználású termékek kereskedelmét és a pénzügyi tranzakciókat, és még azután is komoly jogi kockázatot jelentett a bankok és befektetők számára, hogy Washington a szélesebb szankciós rendszert már elkezdte felszámolni. A szíriai külügyminiszter ezért egyenesen az ország gazdasági visszatérésének egyik utolsó nagy akadályáról beszélt. Szíriának pedig éppen erre van most szüksége: működő pénzügyi kapcsolatokra, befektetésre, kereskedelemre és arra, hogy a nemzetközi vállalatoknak ne kelljen egy egész ügyvédi irodát felbérelniük annak eldöntésére, börtönbe kerül-e valaki Washingtonban azért, mert üzletet kötött Damaszkuszban.

Washington természetesen nem hirtelen szeretett bele Szíriába, és al-Sharaa sem egyik napról a másikra lett Thomas Jefferson. Sokkal prózaibb geopolitikai alku zajlik. Az Egyesült Államoknak érdeke, hogy az Assad utáni Szíria ne süllyedjen vissza ismét a polgárháborúba, ne váljon az Iszlám Állam újjászerveződésének terepévé, és mindenekelőtt ne kerüljön vissza Irán és Oroszország stratégiai ölelésébe. Damaszkusznak viszont pénz, befektetés, működő bankrendszer és nemzetközi legitimáció kell ahhoz, hogy egy közel másfél évtizednyi háború által szétvert országot egyáltalán elkezdhessen újjáépíteni. A nagy erkölcsi és terrorizmusellenes kijelentések alatt tehát nagyon is kézzelfogható geopolitikai alku fut, és ebben az esetben még azt sem lehet mondani, hogy önmagában értelmetlen volna: ha al-Sharaa valóban hajlandó elszakítani Szíriát az iráni–orosz tengelytől, visszaszorítani a dzsihadista szervezeteket és valamiféle működő államot létrehozni, akkor Washingtonnak igenis van oka megpróbálni magához húzni.

Csakhogy ezen a ponton Donald Trump szerepe külön megér egy lábjegyzetet, mert az amerikai elnök külpolitikai iránytűje mostanában egészen különleges északi pólust talált magának. Ugyanez a Trump készül ismét találkozni Kim Dzsongunnal, Észak-Korea diktátorával, akivel saját bevallása szerint azért olyan nagyszerű a viszonya, mert „ő megért engem, én megértem őt”; ugyanez a Trump közben gazdasági háborút indított Kanada, vagyis az Egyesült Államok egyik legrégebbi, legközelebbi és gazdaságilag legszorosabban összefonódott szövetségese ellen, és ugyanez a Trump Ukrajnának sem hajlandó már amerikai Patriot-rakétákat adni, miközben az orosz ballisztikus rakéták ukrán városokat támadnak. Most pedig ő lett a szíriai elnökké vált egykori al-Kaida-parancsnok rehabilitációjának egyik legfontosabb washingtoni támogatója. Van ebben valami egészen sajátos trumpi következetesség, amelynek alapján lassan az látszik, hogy az Egyesült Államokkal szemben álló diktátorral, volt terroristával vagy korábbi ellenséggel mindig érdemes keresni a személyes kémiát, a nagy üzletet és a történelmi alkut, miközben a szövetségeseknek egyre gyakrabban jut vámháború, fenyegetés vagy a korábban természetesnek tekintett amerikai biztonsági segítség megvonása. Kim Dzsongunnal megértik egymást, al-Sharaával lehet üzletet kötni, Putyinnal tárgyalni kell, Kanadának viszont meg lehet mutatni, ki az úr az észak-amerikai kereskedelemben, Ukrajna pedig oldja meg valahogy, hogy mivel lövi le az orosz ballisztikus rakétákat. Trump világában lassan kifejezetten előnyös tárgyalási pozíciónak tűnik, ha az ember előzőleg Amerika ellensége volt; sokkal kellemetlenebb helyzet, ha évtizedek óta a barátja.

Mindez azonban nem teszi automatikusan ostobasággá a Szíriával kapcsolatos amerikai fordulatot, és éppen ezért érdemes különválasztani Trump külpolitikájának általános abszurditását ennek a konkrét döntésnek a stratégiai értelmétől. Washington döntését nem érdemes sem úgy olvasni, hogy Amerika egyszerűen megfeledkezett al-Sharaa múltjáról, sem úgy, mintha az egykori al-Kaida-parancsnok hirtelen liberális demokratává változott volna. Ez sokkal inkább egy kemény realista fogadás: az Egyesült Államok arra tesz, hogy a jelenlegi damaszkuszi rendszer stabilizálása kisebb veszélyt jelent, mint Szíria gazdasági megfojtása és újbóli összeomlása, amelyből az Iszlám Állam, Irán, Oroszország vagy éppen valamelyik következő dzsihadista mozgalom profitálhatna. És ettől még egyáltalán nem biztos, hogy az al-Sharaa-kísérlet sikerül. Szíriában az Assad-rendszer bukása után is súlyos felekezeti összecsapások törtek ki, az alavita kisebbség tagjai ellen tömeges megtorlások történtek, az új vezetésnek pedig továbbra is bizonyítania kell, hogy valóban képes egy többvallású, többnemzetiségű és háború által szétszakított országot úgy kormányozni, hogy abból ne egyszerűen egy másik autoriter rendszer szülessen. Al-Sharaa látványosan megváltoztatta politikai nyelvét és külpolitikai orientációját, de hogy egykori dzsihadista hadúrként képes-e tartósan államférfivá változni, azt nem Washington pecsétje fogja eldönteni, hanem az, hogyan bánik azokkal a szíriaiakkal, akik nem tartoznak hozzá, nem értenek vele egyet, más vallásúak, más etnikumúak vagy egyszerűen csak más Szíriát szeretnének.

A történelem közben mindenesetre elvégezte a maga fekete humorát. Bashar al-Assad Moszkvában él száműzetésben, az egykori al-Kaida-parancsnok Damaszkusz elnöki palotájában ül, Washington pedig éppen az ő vezetése alatt törölte Szíriát arról a terrorlistáról, amelyre még akkor került fel, amikor Ahmed al-Sharaa hároméves kisgyerek volt. A Közel-Keleten néha tényleg csak annyi biztos, hogy mire megszokjuk, ki a terrorista, ki a diktátor, ki a lázadó és ki kinek a szövetségese, már ideje újranyomtatni a névjegykártyákat.

Forrás: Reuters és Reuters