Lengyelországról két egymást kizáró történetet lehet mesélni

Lengyelországról két, látszólag egymást kizáró történetet lehet mesélni, és Michał Szadkowski, a Newsweek Polska szerzője szerint éppen az a baj, hogy a lengyel rendszerváltásról szóló vitákban többnyire választani próbálnak közöttük.

Az egyik történet a látványos gazdasági felzárkózásé: Lengyelország ma az Európai Unió hatodik legnagyobb gazdasága, bekerült a világ húsz legnagyobb gazdasága közé, és a volt szocialista országok jelentős részéből nézve már maga jelenti a Nyugat kezdetét. A másik történet sokkal kevésbé mutatós: leszakadó térségekről, közlekedési elszigeteltségről, mélyszegénységről, a rendszerváltás utáni óriási munkanélküliség társadalmi örökségéről szól, és olyan mai adatokról, mint a létminimum alatt élő 435 ezer gyermek vagy az a mintegy 800 ezer ember, akinek otthonában még mindig nincs vécé. Szadkowski szerint mindkettő igaz, ezért egyikből sem lehet büntetlenül kihagyni a másikat.

A szerző ennél is érdekesebb kérdést tesz fel: valóban lehetett-e volna alapvetően másképpen végrehajtani a lengyel átmenetet, vagy az akkori geopolitikai és gazdasági körülmények között a rendelkezésre álló utak eleve meglehetősen szűkek voltak? Ennek megválaszolásához szerinte nem elég újra és újra lejátszani a Balcerowicz-reformokról szóló lengyel belpolitikai vitát, hanem azt is meg kell nézni, mi történt azokkal az országokkal, amelyek nagyjából ugyanonnan indultak. Itt válik különösen izgalmassá a román, bolgár és magyar összehasonlítás: a szöveg a romániai fiatalok magas munkanélküliségét és a hatalmas diaszpórát, Bulgária demográfiai fogyását, valamint Magyarország korrupciós helyezését állítja szembe a lengyel fejlődéssel. Lengyelország sem lett hibátlan sikertörténet, de a régiós összevetés alapján számos területen lényegesen jobban teljesített azoknál az országoknál, amelyek hasonló történelmi pillanatban kapták meg ugyanazt az esélyt a nyugati integrációra.

A szöveg ereje éppen abban van, hogy nem próbálja eldönteni, Lengyelország csoda vagy kudarc. Lehet egyszerre az Európai Unió hatodik legnagyobb gazdasága és az a bizonyos, saját problémáit elfedni hajlamos „kartonpapír-ország”; lehet büszkének lenni az elmúlt három és fél évtized teljesítményére úgy is, hogy közben számon tartják annak veszteseit, és felteszik a kérdést, miért maradtak százezrek a fejlődés peremén. Szadkowski végül tulajdonképpen nem azt kérdezi, hogy jó-e a lengyel „karton”, hanem azt, hogy a környék többi kartonországához képest miért bizonyult ennyivel tartósabbnak – mert ha erre sikerülne értelmes választ találni, abból talán azt is jobban megértenénk, mi működött a kelet-közép-európai rendszerváltások során, és mi az, amit három és fél évtized múltán is sürgősen meg kellene javítani.