Nagyváradon megjelentek a háromnyelvű utcatáblák, amelyek mégsem három nyelvűek

Nagyváradon végre megjelentek a háromnyelvű utcatáblák, aminek első hallásra akár örülhetnénk is, hiszen egy olyan városban, amelynek története, arculata és utcanevei évszázadokon át több nyelven éltek egyszerre, aligha volna forradalmi gondolat, hogy ebből valami a köztereken is látszódjon. Csakhogy a történetben van egy apró váradi csavar: ezek a táblák nem egészen azok, amelyeket a polgárok 2022-ben megszavaztak a részvételi költségvetés keretében, és ezt most maga az eredeti projekt kezdeményezője, Csomortányi István mondja ki meglehetősen világosan. Magyarul: a város megvalósította a projektet, csak közben valahogy sikerült annyira átalakítani, hogy az eredeti ötletből éppen a lényeg maradjon ki.

A nagyváradi önkormányzat a történelmi belvárosban kezdte felszerelni az új táblákat, többek között a Tudor Vladimirescu, Plevnei, Szigligeti Ede, Primăriei és Mihai Pavel utcákban, valamint az Egyesülés terén. A táblákon a román utcanevet követően magyarul és angolul jelenik meg a közterület típusa, vagyis például az „utca/street”, illetve „tér/square” megfelelője. A kivitelezést a nagyváradi és térségi turizmust népszerűsítő egyesületre, az APTOR-ra bízták, a beszerzési és szerelési szerződés értéke 99.864 lej, és augusztus 31-ig összesen 375 táblát kell kihelyezni. Eddig ez úgy hangzik, mint egy teljesen szabályos városmodernizációs történet, amelynek végén majd mindenki lefényképezi az új táblákat, a városháza pedig szépen kipipálja, hogy a projekt teljesítve.

Csakhogy Csomortányi István, aki 2022-ben még az Erdélyi Magyar Néppárt vezetőjeként indította el a részvételi költségvetésben a kezdeményezést, most azt állítja, hogy nem erről volt szó. Az eredeti projekt nem egyszerűen arról szólt, hogy a román utcanév mellé odabiggyesszék magyarul és angolul, hogy „utca” vagy „tér”, hanem arról, hogy a történelmi Nagyvárad régi helynevei, hagyományos toponímiája és azok eredete is megjelenjen a köztereken. A terv szerint helytörténészek által összeállított információs táblák mutatták volna be, hogy az adott utca vagy tér korábban milyen nevet viselt, honnan származott ez a név, és milyen történelmi történet kapcsolódik hozzá. Ez már nem egyszerű háromnyelvűség lett volna, hanem várostörténet, vagyis annak visszaadása a járókelőnek, hogy az a hely, ahol éppen áll, nem 1968-ban vagy 1990-ben keletkezett egy városházi névjegyzékben.

Csomortányi példája erre a Vasile Alecsandri utca, amely történelmileg a Zöldfa utca nevet viselte, mégpedig az ott működő, nagyjából 250 éves múltra visszatekintő fogadóról. Az eredeti elképzelés szerint éppen az ilyen történeteket kellett volna visszahozni a városi térbe, vagyis nem azt megállapítani, hogy a „strada” magyarul „utca”, amit egyébként a nagyváradi magyar lakosság jelentős része eddig is sejtett, hanem azt elmondani, hogy miért hívták egykor úgy az adott helyet, ahogy. Csomortányi ezért most hivatalos magyarázatot kér az önkormányzattól arra, hogyan sikerült a polgárok által megszavazott történeti-toponímiai projektből egy jóval egyszerűbb, lényegében nyelvi táblacserét készíteni.

És itt kezd érdekes lenni az egész, mert a kérdés már nem kizárólag az, hogy van-e Nagyváradon magyar felirat, hanem az, hogy mit értünk egy többnyelvű város történelmének megjelenítésén. Lehet ugyanis úgy tenni, mintha a háromnyelvűség teljesülne azzal, hogy a román név után odaírjuk: „utca” és „street”, és technikailag ebbe valóban nehéz belekötni. Három nyelv van a táblán, kész. Csakhogy az eredeti projekt éppen nem erről szólt, hanem arról, hogy a város történelmi emlékezete kapjon helyet a mai köztereken, és ebben a történetben a magyar nyelv nem egyszerű idegen nyelvű fordításként jelent volna meg, hanem Nagyvárad saját történelmi nyelveként.

Ez azért nem valami finnyáskodó részletkérdés. Nagyvárad történeti városszövete tele van olyan helynevekkel, épületekkel és kulturális emlékekkel, amelyek megértéséhez szükség van arra a többnyelvű múltra, amelyből a mai város kialakult. Ha ezt a múltat pusztán úgy reprezentáljuk, hogy a jelenlegi román utcanevek mellé lefordítjuk a közterület típusát, akkor nem a város történetét mutatjuk meg, hanem legfeljebb idegenforgalmi segédletet gyártunk. Egy külföldi turista megtudja, hogy a „strada” street, a magyar pedig azt, hogy utca, de arról továbbra sem tud meg semmit, hogy az adott utca mit jelentett a városnak százötven vagy kétszáz évvel ezelőtt.

Különösen pikáns mindez azért, mert a projekt részvételi költségvetésből született, vagyis nem egy hivatalnoki íróasztalon találták ki, hanem a város polgárai szavazták meg. A részvételi költségvetés lényege elvileg éppen az volna, hogy a helyiek javasolnak valamit, arra szavaznak, az önkormányzat pedig azt valósítja meg, nem pedig annak egy olyan változatát, amely a hivatal számára kényelmesebb vagy egyszerűbb. Ha a kezdeményező valóban pontosan írja le az eredeti projektet, akkor itt nem egyszerűen ízlésbeli vita van arról, hogy milyen legyen egy utcatábla, hanem arról, hogy a városháza mennyire szabadon írhatja át utólag azt, amit a lakosság megszavazott.

A legszebb persze az egészben az, hogy a város most minden további nélkül elmondhatja: tessék, vannak háromnyelvű táblák, mi több, 375 darab, közel százezer lejért, tehát mi itt kérem szépen teljesítettük a multikulturalizmust, lehet haladni tovább. Csak éppen az emberben ott marad az a kellemetlen érzés, hogy a formát sikerült megtartani, a tartalmat pedig menet közben kifilézték belőle. A három nyelv ugyan felkerült a falra, de a történelmi Nagyvárad, amely miatt az egész projekt eredetileg megszületett, valahogy ismét lemaradt.

A történethez az Ugarnak is van némi hozzáfűznivalója

Először is, nem igazán értjük, miért a román nyelvű G4Mediából kell értesülnünk (az ügyről az Ebihoreanul nagyváradi román helyi portál számolt be, onnan került a G4-re) egy olyan ügyről, amely Nagyváradon történik, ráadásul kifejezetten a város magyar történelmi örökségét és a magyar nyelv közterületi megjelenését érinti. Az erdélyi magyar sajtó ugyanis – legalábbis augusztus 25-én hajnali két órakor, pesti idő szerint, amikor ezt a cikket szerkesztjük – nem tartotta említésre méltónak a történetet: a nagyobb portálokon, így a Krónikán, a Maszolon és a Transtelexen sem találtuk nyomát. Ami azért meglehetősen érdekes sajtószakmai teljesítmény egy olyan ügy esetében, amelynél nehéz volna sokkal erdélyibb magyar témát találni.

Vajon ez már annak a jele lenne, hogy az RMDSZ Turos Lóránd szenátoron keresztül sikeresen megszerezte magának azt a szinte teljes erdélyi magyar sajtóbirodalmat, amelyet eredetileg a magyarországi adófizetők pénzéből építettek fel nekünk, majd az idén szép csendben átadtak a Szövetségnek? Ki tudja. Választ vélhetően nem kapnánk az RMDSZ-től, ezért most nem is kérdezzük meg őket, csak rögzítjük ezt a különös állapotot: egy nagyváradi, magyar nyelvű utcatáblákról és a város magyar történelmi helyneveiről szóló konfliktusról pillanatnyilag egy román portál tájékoztatja az erdélyi magyar olvasót.

Van azonban egy másik hiányérzetünk is, amely már nem az erdélyi magyar sajtóhoz, hanem magához az eredeti elképzeléshez kapcsolódik. Azt ugyanis értjük, miért magyar és angol nyelvű feliratokban gondolkodtak a román mellett, csak azt nem egészen, miért kellene Nagyvárad történelmi emlékezetét ennél lezárni. Nagyvárad nem egyszerűen román és magyar város volt, hanem az erdélyi, illetve partiumi zsidóság egyik legfontosabb kulturális és társadalmi központja is, amelynek zsidó polgársága meghatározó szerepet játszott a modern város kialakulásában, gazdaságában, építészetében és kulturális életében. Aztán 1944-ben ugyanezeket az embereket gettóba zárták, kifosztották és deportálták; Nagyváradon jött létre Magyarország egyik legnagyobb vidéki gettója, ahonnan tízezreket hurcoltak Auschwitz-Birkenauba. (A budapesti gettó után a második legnagyobb a magyar nyelvterületeken!)

Éppen ezért mi erősen megfontolásra érdemesnek tartanánk a héber feliratok, illetve a város zsidó múltját bemutató többnyelvű történeti tájékoztatók megjelenítését is. És ezt semmiképpen sem Csomortányi Istvánon akarjuk számon kérni: a részvételi költségvetéshez benyújtott és végül a váradiak által megszavazott terv ezt nem tartalmazta, maga a kezdeményezés pedig jó volt, ahogyan az is figyelemre méltó, hogy sikerült keresztülvinnie a városi bürokrácián, ráadásul az RMDSZ segítsége nélkül – ezt a három felkiáltójelet itt nyugodtan képzeljük oda. Hogy aztán a megszavazott elképzelésből végül mi lett, azt most már láthatjuk a falakon.

Pusztán azt szeretnénk jelezni, hogy Nagyvárad történelme ennél sokkal többet érdemel. Ha már egyszer valóban történelmi városként akarjuk megmutatni, akkor ne egy kötelezően kipipálandó multikulturális gyakorlat legyen belőle, amelyben a „strada” mellé odaírjuk, hogy „utca” és „street”, majd elégedetten hazamegyünk. Legyenek magyar, angol, olasz és héber feliratok, ahol történelmileg indokolt, legyenek valódi helytörténeti magyarázatok, régi utcanevek, történetek és nevek, és mutassuk meg végre azt a Nagyváradot, amelyet románok, magyarok, zsidók, olaszok és más közösségek évszázadokon keresztül együtt építettek.

Mert egy város történelme nem attól lesz többnyelvű, hogy ugyanazt az egy szót négy nyelvre lefordítjuk, hanem attól, hogy nem radírozzuk ki belőle azokat, akik valaha ezeken a nyelveken éltek benne.

Ugar