A narancshajú ismét zsaroló üzemmódban: 50 százalékos vám Kanadára

Az iráni háborút szemmel láthatóan kezelni képtelen amerikai elnök talált magának egy új színpadot: 50 százalékos vámot jelentett be a kanadai árukra. A hivatalos indok a kanadai „diszkriminatív" kereskedelmi korlátozások megtorlása, a valódi ok viszont alighanem egyszerűbb – Trumpnak szerepelnie kell, és nem árt, ha nemcsak a közel-keleti kudarcával vagy a vasárnapi vb-döntőn előadott produkciójával kerül a hírekbe. Ahol egyébként egy emberként fütyülték ki.

Van egy megbízható törvényszerűség Donald Trump elnökségében: ha épp rosszul mennek a dolgai, keres magának egy új főcímet. Hétfőn ez a főcím Kanada lett, akivel vasárnapig még épp együtt szerveztek világbajnokságot - és Mexikóval, szóval, lehet ők is kapnak egy vámot a nyakukba. Az amerikai elnök bejelentette, hogy 50 százalékos vámot vet ki a legtöbb kanadai árura, harminc napon belül – vagyis augusztus 19-i életbelépéssel –, hacsak Ottawa fel nem hagy azzal, amit a washingtoni adminisztráció „diszkriminatív" kereskedelmi korlátozásnak nevez. A háttérben az áll, hogy a kanadai tartományok többsége levette a polcairól az amerikai szeszes italokat, a tejtermékeket és korlátozta az autóimportot – erre válaszol most Trump, méghozzá egy Section 338 nevű, korábban soha, semmilyen célra nem használt jogszabályi felhatalmazásra hivatkozva.

A vám a jégkorongütőktől a cementig terjedő terméklistát érint, és – ami újdonság a korábbi trumpi vámokhoz képest – még azokra az árukra is vonatkozik, amelyek elvileg vámmentességet élveznének az észak-amerikai szabadkereskedelmi egyezmény (USMCA) alapján. Vagyis Trump most magát a kontinens kereskedelmi rendszerének alapját feszegeti. Néhány stratégiai tétel – az energia, a kálisó, az acél és alumínium, a kritikus ásványok – kimarad a listáról, ami jelzi, hogy azért maga Washington is tudja, hol fájna a saját gazdaságának. A közgazdászok egyébként épp erre figyelmeztetnek évek óta: a vámot végső soron nem a külföldi exportőr, hanem az amerikai fogyasztó és importőr fizeti meg. A vám mint fegyver rendszerint visszafelé is elsül.

De legyünk őszinték: a hivatalos indoklásnál sokkal érdekesebb a kérdés, hogy miért éppen most. Az iráni háborút, amelyet Trump maga eszkalált a júniusi tűzszünet felrúgásával, láthatóan nem képes kezelni – a Hormuzi-szoros lángokban, két amerikai katona meghalt, a „nagyszerű megállapodás" romokban. Egy ilyen kudarc közepén egy hozzá hasonló politikusnak létfontosságú, hogy más témával is a címlapra kerüljön. A vám erre tökéletes: azonnal főcímet gyárt, erőt sugároz, és eltereli a figyelmet arról, ami épp nem megy. Nem kizárt, hogy egyszerű sértődöttségről van szó – erre mindjárt visszatérünk –, de a mintázat régi: amikor Trump szorul, üt egyet, hogy ne a szorongatottságáról szóljon a nap.

Merthogy szorongatott helyzetben van, azt vasárnap este a világ egyik legnagyobb színpada mutatta meg neki, kíméletlenül. A vb-döntőn – amelyet a New Jersey-i MetLife stadionban rendeztek, és amelyet végül Spanyolország nyert meg Argentína ellen – Trump személyesen adta át a kupát - a hetvenezres tömeg egy emberként, fülsiketítően fütyülte ki. A fújolás már a himnusznál felhangzott, amikor az elnököt a nagy kivetítőn mutatták, majd a kupaátadásnál csúcsosodott ki – a beszámolók szerint olyan hangosan, hogy egyes nézők előbb azt hitték, verekedés tört ki a lelátón. Ez volt egyébként két hónap alatt a második eset, hogy egy nagy sporteseményen kifütyülték a New York–New Jersey térségben. A stadion tehát frappáns választ adott arra a kérdésre, amelyet Trump talán fel sem mer tenni magának: mit gondolnak róla valójában.

Ennek az embernek a szereplés fontosabb, mint a világ legerősebb államának helyes vezetése. A „helyes" szót egyébként óvatosan használom, mert erős a gyanúm, hogy Trump nem is tudja, mit jelent – számára a kormányzás nem felelősség, hanem műsoridő, nem szolgálat, hanem színpad. A vb-döntő, az iráni háborús bejelentések, a vámcirkuszok mind ugyanannak a logikának a részei: a lényeg, hogy ő legyen a képben, hogy róla szóljon a hír, hogy tapsoljanak – vagy ha nem tapsolnak, hát legalább beszéljenek róla. A tartalom másodlagos. Elképzelhető, hogy a mostani vámot is részben sértődöttségből vezette be: ha kifújoltatok, akkor most nesztek. A kicsinyesség nem zárható ki egy olyan embernél, aki egy elveszített meccset is személyes sértésként él meg.

De van a történetnek egy csattanója, amelyet Trumpot ismerve muszáj hozzátenni. Könnyen lehet, hogy mire ezt a cikket megírom és kiposztolom, ő már vissza is vonta az egészet. Nem lenne előzmény nélküli: korábban is számtalanszor jelentett be drámai vámokat, hogy aztán napokon belül „elhalassza" vagy „mentességet" adjon rájuk, majd győzelmet hirdessen egy „nagyszerű megállapodás" nyomán, amelyet jórészt ő maga fabrikált a semmiből. A vám nála sokszor nem gazdaságpolitika, hanem tárgyalási színház: fenyegetsz, hogy aztán visszakozz, és közben erősnek látsszál. Kanadára is ez várhat: 50 százalék ma, „történelmi alku" holnapután, és közben mindvégig ő a főszereplő.

A tanulság pedig túlmutat Kanadán, és minket, európaiakat is érint. Egy olyan világban, ahol a legerősebb hatalom vezetője a napi hangulata, a sértettsége és a reflektorfény-éhsége szerint hoz kereskedelmi döntéseket, senki sincs biztonságban a kiszámíthatatlanságtól. Ma Kanada a céltábla, holnap az EU, holnapután megint valaki más. A transzatlanti partnerség, a globális kereskedelem stabilitása egy ember pillanatnyi közérzetének van kiszolgáltatva. És ha valaki azt hitte, hogy ez túlzás, annak a MetLife stadion hetvenezer nézője vasárnap este megadta a választ – hangosabban, mint bármelyik elemzés. Csak épp az illetőt láthatóan nem érdekli, miért fütyül a tömeg. Neki az számít, hogy őt fütyülik.

Ugar

Kapcsolódó: