A NATO volt katonai főparancsnoka: Ukrajna megnyerhette volna a háborút, ha a Nyugat egységes és határozott

Van egy mondat, amelyet nehéz egyszerűen elolvasni és továbblépni. Rob Bauer admirális, a NATO Katonai Bizottságának 2021 és 2025 között regnáló elnöke a GLOBSEC 2026 prágai fórumon, az Euromaidan Press-nek adott interjúban ezt mondta: ha Ukrajna 2022 kora nyarán megkapja azokat a fegyvereket, amelyeket csak jóval később kapott meg, „talán megnyerhette volna a háborút." Négy szó, amely egy egész nyugati stratégia kudarcát foglalja össze.

Rob Bauer admirális nem egy elméleti szakember, nem egy fotelből kommentáló geopolitikai elemző, és nem egy gyáva politikus, aki pontokat akar szerezni a putyinista ellenzékével szemben. Ő volt a NATO Katonai Bizottságának elnöke – vagyis a szövetség 32 tagállamának vezérkari főnökeiből álló testület vezetője – pontosan abban az időszakban, 2021 és 2025 között, amikor az orosz–ukrán háború kirobbant, eszkalálódott, és a Nyugat meghozta azokat a döntéseket, amelyek most a vád tárgyát képezik.

Ez azt jelenti, hogy Bauer nem kívülről kritizál: ő belülről látta, hogyan születnek – vagy éppen hogyan nem születnek meg – a döntések. Jelen volt azokban a termekben, ahol a fegyverszállítások ütemezéséről, a vörös vonalakról és a nukleáris kockázatokról tárgyaltak. Amikor tehát azt mondja, hogy „soha nem volt az a cél, hogy Ukrajna megnyerje a háborút", akkor ez nem egy sajtókommentár, hanem egy belső vallomás, amelyet az egyik legilletékesebb személy tesz.

Ez az, ami az interjút rendkívülivé teszi. Nyugati katonai vezetők ritkán nyilatkoznak ilyen őszinteséggel aktív pályafutásuk alatt – Bauer viszont 2025 januárjában hagyta el a posztját, és úgy tűnik, most készen áll kimondani azt, amit korábban a protokoll nem engedett meg neki, de sokan közülünk, ukránpárti európaiak azért sejtettünk.

A hiányzó stratégia: senki nem akarta, hogy Ukrajna nyerjen

Az interjú legmegrázóbb része nem egy konkrét számadat vagy egy katonai részlet, hanem egy hiány beismerése. Bauer elmondta, hogy a NATO-ban soha nem fogalmazódott meg egyértelműen az a cél, hogy Ukrajna megnyerje a háborút. Nem volt ilyen határozat, nem volt ilyen terv, és – ami talán a legmegdöbbentőbb – érdemi vita sem volt erről a 30, majd 32 tagállam között. A szövetség mottója „ameddig szükséges" lett, ami önmagában semmit nem mond arról, hogy mi a kívánt végeredmény. Bauer szerint az sem hangzott el soha, hogy „azért tesszük ezt, hogy Oroszország elveszítse a háborút." Ez a megfogalmazásbeli óvatosság nem véletlen volt: ha a NATO nyíltan kimondja, hogy Ukrajna győzelmét támogatja, az ő értelmezésük szerint az 5. cikkely kiterjesztésévé válik – vagyis a szövetség közvetlen hadviselő félnek minősül. Ezt senki nem merte vállalni, és ezért maradt a stratégia örökös félmondat. A következmény: nem volt koordináció, nem volt egységes cél, és minden egyes fegyverrendszer átadása külön politikai csatává vált, amelyet újra és újra meg kellett vívni – miközben az idő Ukrajna ellen dolgozott.

Az interjúban Bauer egy mondatban, de annál velősebben foglalja össze azt a strukturális problémát, amely a szövetséget belülről gyengíti: „elég egyetlen »nem« – és nem lesz belőle semmi." Ez a mondat nem elvont alkotmányjogi megfigyelés. Van arca, neve és politikai programja. Fico, Szlovákia miniszterelnöke nyíltan oroszbarát pozíciót foglal el, és rendre akadályozza az ukrajnai támogatásra irányuló európai kezdeményezéseket – miközben országa NATO-tag, tehát vétójoga van. Donald Trump, az Egyesült Államok elnöke, aki a szövetség legnagyobb katonai hatalmát képviseli, több ízben megkérdőjelezte a NATO értelmes működését, és a tárgyalóasztalnál inkább Moszkva érdekeit látszik képviselni, mint szövetségeseiét. Ezek az emberek nem kívülről gyengítik a Nyugatot – hanem belülről, a rendszer saját szabályait használva fegyverként.

Mi, magyarok, különös szégyenkezéssel gondolhatunk vissza ezekre az évekre. Mert miközben Ukrajna esetleg megnyerhette volna a háborút – ahogyan azt maga Bauer admirális ismerte el –, addig Viktor Orbán volt az egyik leghangosabb, legaktívabb és legkövetkezetesebb „nem" a NATO-szövetségesek között. Elég csak felidézni a svédországi NATO-csatlakozás elleni egyéves akadályoztatást: Magyarország volt az utolsó ország, amely ratifikálta Svédország tagságát, egy teljes évvel meghosszabbítva a folyamatot, miközben minden más szövetséges már rég megszavazta. Egy évnyi késedelem, amellyel Orbán valószínűleg elévülhetetlen érdemeket szerzett a Kremlben – és amellyel Magyarország, egy NATO-tag, egy EU-tag, egy elvben a nyugati értékrendet képviselő állam, aktívan a szövetség ellen dolgozott.

Ez nem mellékszál. Ez a történet egyik központi tanulsága. A Nyugat nem csupán azért késlekedett és habozott, mert félt az orosz nukleáris fenyegetéstől, és nem csupán azért, mert nem volt stratégiája. Hanem azért is, mert a saját soraiban ültek olyan vezetők, akik – szándékosan vagy sem – pontosan azt tették, amit Moszkva várt tőlük: lassítottak, blokkoltak, bizonytalanságot keltettek. Bauer finoman, de egyértelműen utalt erre, amikor azt mondta: a jelenlegi körülmények között egy ukrajnai győzelmi stratégia kialakulása „valószínűtlen" – és ehhez nem kellett magyarázni, kikre gondol.

A történelem majd megítéli, hogy ezek az emberek naivak voltak-e, vagy tudatosan választottak oldalt. Addig is, az ukrán frontvonalakon harcoló katonák tudják a választ – még ha a brüsszeli tárgyalótermekben sokan még mindig kerülik a kimondását.

2022 nyara: az elveszített ablak

Bauer interjújának egyik legfontosabb konkrét állítása a 2022-es időszakra vonatkozik. Ukrajna ekkor visszafoglalta az oroszok által kezdetben elfoglalt területek mintegy felét, és a történelmi pillanat egyértelműen Kijev oldalára állt. Ha ebben az időszakban – mondja Bauer – Ukrajna megkapta volna a tankokat, a HIMARS rakétarendszereket, az ATACMS-t és az F-16-osokat, az oroszok „jóval nehezebb helyzetben lennének most." Ehelyett ezekről a fegyverrendszerekről hónapokig, sőt évekig tartó viták folytak. Minden egyes fegyver bejelentése előtt újra és újra lefolyt ugyanaz a politikai huzakodás: mit szól hozzá Oroszország, nem lépi-e át a vörös vonalat, nem provokál-e nukleáris eszkalációt? Ezalatt az oroszok nem vitáztak – hanem ástak. Kiépítették azokat a mélységi védelmi állásokat, amelyek aztán az ukrán ellentámadást 2023 nyarán megakasztották. Bauer ezzel lényegében azt ismeri el: nem a fegyverek hiánya döntötte el a háborút, hanem a döntések lassúsága. A fegyverek végül megérkeztek – csak éppen akkor, amikor a lehetőségek ablaka már bezárult.

A nukleáris fenyegetés, amely nem volt az

Az interjú egy különösen figyelemreméltó részlete az orosz nukleáris fenyegetésekre vonatkozik. 2022 szeptemberében, amikor Ukrajna éppen 20.000 orosz katona bekerítésére készült Herszon közelében, a Dnyeper nyugati partján, Moszkva telefonálni kezdett: Párizsnak, Londonnak és Washingtonnak egyaránt. A nukleáris fegyverek bevetésének lehetősége merült fel. Bauer elmondta, hogy bár a fővárosok pontos válaszát nem ismeri teljes egészében, az oroszok végül mégsem léptek. Egy forrásból azt hallotta, hogy az amerikai üzenet egyértelmű volt: ha Oroszország nukleáris fegyvert vet be, az Egyesült Államok hagyományos fegyverekkel semmisíti meg az orosz erőket Ukrajnában. Ez a fenyegetés – ha valóban elhangzott – működött. Ami ebből következik, az egyszerre megnyugtató és bosszantó. Megnyugtató, mert azt mutatja, hogy a nukleáris elrettentés nem volt egyirányú – Oroszország is tartott a következményektől. Bosszantó, mert ha az orosz nukleáris fenyegetések 2022-ben nem értek el semmit, akkor miért döntött a Nyugat hónapokon és éveken át azok árnyékában? Bauer maga is elismeri: részben önkorlátozás volt ez, nem pedig valódi kényszer. A Nyugat sokszor inkább saját maga riasztotta meg magát, semmint hogy Oroszország ténylegesen megfenyegette volna.

Ukrajna a NATO-ban – avagy a következő nagy hiba

Bauer az interjú végén amellett érvel, hogy Ukrajnát fel kell venni a NATO-ba – és ezt nem humanitárius alapon teszi, hanem stratégiai logika mentén. Szerinte kizárni „a legnagyobb nemzetet, amelynek a legfrissebb harci tapasztalata van az oroszok elleni háborúból" nem csupán igazságtalan, hanem katonailag értelmetlen. Az ukrán hadsereg négy év véres háborúban olyan tudást halmozott fel az orosz harceljárásokról, logisztikáról és gyenge pontokról, amelyet semmilyen hadgyakorlat nem pótolhat. Ugyanakkor Bauer arra is figyelmeztet, hogy a jelenlegi politikai környezetben – az amerikai kormányzat hozzáállásával, a szlovák Fico-kormánnyal, és a „bárki nemet mondhat" elvű NATO-döntéshozatallal – ennek esélye „valószínűtlen." Ez a szó az ő szájából különösen súlyos: nem egy aktivista mondja, hogy valószínűtlen, hanem az a férfi, aki négy éven át belülről látta, hogyan születnek a szövetségi döntések.

Mi marad mindebből?

Rob Bauer interjúja azért rendkívüli, mert összegyűjt egy helyre több olyan beismerést, amelyek eddig legfeljebb névtelenül, háttérbeszélgetésekben hangzottak el. Nem volt győzelmi stratégia. Az időhúzás ára mérhetetlen volt. A nukleáris önkorlátozás részben indokolt, részben öngerjesztő félelem volt. És Ukrajna felvétele a NATO-ba nem gesztus, hanem stratégiai kényszer. Mindezeket most egy volt NATO-főparancsnok mondja ki, nyilvánosság előtt, a saját nevével vállalva. Ez nem jelenti azt, hogy a Nyugat rosszindulatú volt – Bauer ezt maga is hangsúlyozza. Azt jelenti, hogy félénk volt, koordinálatlan volt, és az ismeretlen területtől való félelmében sokszor inkább nem cselekedett, mint hogy cselekedett volna. Az ukrán nép ennek az árát fizette meg, és mai napig fizeti - a saját életével és vérével.

Alább az interjú magyar nyelvű fordítása, az eredetit elolvashatjátok az Euromaidan Press honlapján

„Soha nem volt az a cél, hogy Ukrajna megnyerje a háborút" – a NATO volt katonai főparancsnoka a hiányzó stratégiáról

Az interjú az eredeti hosszához képest szerkesztett és rövidített formában jelenik meg. Bauer megfogalmazásai és helyesbítései – beleértve azokat a pontokat is, ahol visszautasította kérdéseinket – változatlanul szerepelnek.

EP: Admirális úr, 2022 novemberében azt mondta, hogy ha az oroszoknak nem lennének nukleáris fegyverei, a NATO kiverte volna őket Ukrajnából. A nukleáris elrettentés volt a domináns korlát a NATO ukrajnai reagálásában, vagy csupán az egyik tényező a sok közül – és ez a korlát ma is fennáll?

Rob Bauer admirális: Először is: az ukrajnai háború nem NATO-esemény, hanem egy olyan döntés, hogy a szövetség területén kívülre menve segítsünk egy másik nemzetnek. Amíg valaki nem tagja a szövetségnek, nem részese a regionális terveknek, akkor nem vonatkoznak rá azok az automatikus válaszlépések sem, amelyek akkor lépnek életbe, ha Észtországot vagy Olaszországot támadják. Az európai szövetséges főparancsnok hatásköre kizárólag a szövetséges területre vonatkozó kérdésekre terjed ki.

Ha azonban Afganisztánról vagy Ukrajnáról van szó, az nem pusztán katonai megfontolás kérdése – hanem politikai akaraté is. Akarunk-e egyáltalán beavatkozni? Ha igen, a hadsereg elkezdi kidolgozni a terveket, a politikusok rábólintanak, és megkezdjük a végrehajtást – ahogyan Afganisztánban, Koszovóban és Irakban tettük.

A nukleáris tényező pedig valóban részét képezte és képezi ma is a politikai mérlegelésnek. Putyin ugyanis minden egyes alkalommal vörös vonalat húzott: előbb a HIMARS, aztán a tankok, majd az F-16-osok, az ATACMS és a rakéták kapcsán. És minden egyes alkalommal kiderült utólag, hogy az nem volt valódi vörös vonal – de addigra mi már elkéstünk a döntéssel, túl sokáig vártunk, mielőtt igent mondtunk volna az Ukrajna számára nyújtandó következő katonai képességre.

Visszatekintve persze fel lehet tenni a kérdést: „Miért nem tettük ezt korábban?" És ez jogos. De őszintének is kell lennünk: ha Ön az amerikai elnök, esetünkben Biden elnök, és azt hiszi, hogy a szövetség esetleg háborút robbant ki az oroszokkal, ami akár nukleáris konfrontációba is torkollhat, a „nem" melletti döntés részét képezi az ő megfontolásának. És lehet, hogy nem ő volt az egyetlen, aki nemet mondott. Tehát ez nem olyan egyszerű, ahogyan Ön azt beállítja.

Amit 2022-ben mondtam, ma is fenntartom: úgy gondolom, ha az oroszok nem rendelkeztek volna nukleáris képességgel, a szövetség meglehetősen gyorsan beavatkozott volna.

EP: Ukrajna 1994-ben lemondott nukleáris fegyvereiről a Budapesti Memorandum keretében, biztonsági garanciák fejében. Három évtizeddel később Ön egy olyan rendszert írt le, amelyben a nukleáris fegyverek de facto vétójogot adtak Oroszországnak a történelem legerősebb katonai szövetsége felett.

Bauer: Nem, nem, nem. Ez nem a helyes megfogalmazás. Oroszországnak nincs vétójoga a szövetség felett: ha harc tör ki az oroszok és a szövetség között, megvívjuk azt.

EP: Mindazonáltal Ukrajna nem tagja a NATO-nak, és Ön azt mondta, hogy ennek a nukleáris fegyverek az oka.

Bauer: Igen, de az a valakinek a szövetségen kívülről való megsegítéséről szól, ami külön vita az önvédelemtől. Tehát az oroszoknak nincs vétójoguk afelett, amit szövetségként teszünk.

EP: De vétójoguk van afölött, hogy Ukrajna felvételt nyer-e a szövetségbe...

Bauer: Nos, az egy másik vita.

EP: Rendben, de ez a vétó létezik – visszafogja a NATO reagálását Ukrajnában. Ön mondta, hogy a nukleáris eszkaláció félelmétől tartva visszafogták magukat, ami aztán nem is materializálódott.

Bauer: Részben önkorlátozásról van szó. Részben elrettentésről. Az elrettentés nem feltétlenül az, amit az emberek meg fognak tenni, hanem az, amit ők hisznek, hogy meg fognak tenni. Ha az emberek úgy hiszik, hogy ez nukleáris háborúhoz vezethet, ez elegendő ok lehet arra, hogy ne akarjanak beavatkozni – még akkor is, ha valójában ez nem következett volna be. Most megint azt mondja, hogy vétójuk volt. Abban igazat adok Önnek, hogy nem volt okos dolog, hogy a szövetség már a legelején megmondta, mit nem fog tenni. Ez nem erősíti az elrettentést. Ha azt mondja az ember: „Egyébként katonailag nem fogunk beavatkozni" – ez rendkívüli mértékben segíti az ellenséget. De ez ismeretlen terület volt: Afganisztán és Irak más volt, mert ott nem egy közel azonos képességű ellenféllel kellett megküzdeni, mint Ukrajnában. Sok politikus óvatosan járt el, mert ez új terület volt, és nem tartozott a NATO „normál" tervei közé. Talán túlságosan is óvatosan.

EP: Az „ismeretlen terület" alatt azt érti, hogy Oroszországnak nukleáris fegyverei vannak?

Bauer: Nem, nem, nem. Ez egy közel azonos képességű ellenféllel vívott hagyományos harc volt, olyan léptékben, amilyet Afganisztánban vagy Irakban nem csináltunk. Ez egy valódi háború, amelyben az ellenfél ténylegesen visszavág.

EP: Folynak-e a NATO-ban komoly viták arról, hogyan kell kezelni az ellenőrzés alól kiszabadult nukleáris hatalmakat? Vagy a doktrína lényegében az, hogy „kerüljük az eszkalációt minden áron" – még annak árán is, hogy de facto elfogadjuk a nukleáris kényszert mint külpolitikai eszközt?

Bauer: Ezek mindenekelőtt politikai kérdések. Az érdekesebb kérdés az: mi történt volna, ha az oroszok bevetik a nukleáris fegyvert? Erre 2022 szeptemberében valóban sor kerülhetett volna, amikor Ukrajna éppen 20.000 orosz katona elfogására készült, akik elveszítették összes felszerelésüket a Dnyeper folyó nyugati partján, Herszon közelében. Csapdában voltak és Ukrajna visszaszorította őket. Ekkor az oroszok telefonálni kezdtek Párizsnak, Londonnak és Washingtonnak a nukleáris fegyverek bevetéséről. Az érdekes az volt, hogy a fővárosok pontos válaszát senki sem ismeri teljes egészében, de végül mégsem vetették be. Egyszer azt hallottam, hogy a válasz az volt: ha az oroszok megteszik, az amerikaiak hagyományos fegyverekkel semmisítik meg az orosz erőket. Azért nem történt meg, mert az oroszoknak egyértelműen megmondták: „Ezt ne is próbáljátok meg. Tartsátok ezt hagyományos harcként, ami már így is elég rossz, de ne lépjetek nukleáris területre, mert meg fogjátok bánni, hogy egyáltalán gondoltatok rá."

Tehát ebben az értelemben úgy gondolom, az oroszok nem ejtettek foglyul minket. Ugyanakkor természetesen cinikus, hogy Ukrajna lemondott nukleáris fegyvereiről három ország biztonsági garanciájáért cserébe, amelyek közül az egyik megtámadta, a másik kettő pedig ezt nem akadályozta meg. Ez azt jelenti: mit ér egy biztonsági garancia, ha az nem az Alapokmány 5. cikkely szintjén áll? A NATO-ban most arról is vita folyik: az 5. cikkely olyan garancia-e, amilyennek hisszük? Én még mindig azt gondolom, hogy igen, de vannak kritikus hangok amelyek megkérdőjelezik ezt. Persze teljesen más a helyzet, ha nukleáris fegyverrel rendelkezik az ember.

EP: Folynak-e erről viták? A 2022-es eset elindított-e valamilyen változást a NATO doktrínájában azzal kapcsolatban, hogyan kell kezelni az olyan ellenőrzés alól kiszabadult nukleáris hatalmakat, mint Oroszország?

Bauer: Erről nem volt tudomásom. Nem láttam ilyesmit, amíg a Katonai Bizottságot vezettem, és azt sem tudom, folyik-e jelenleg, mert 2025 januárja óta már nem vagyok ott.

EP: NATO tábornokok mondták nekem a GLOBSEC-en, hogy Ukrajna időt vásárol Európának az újrafelfegyverzéshez, és senki – kivéve Ukrajnát – nem mondja, hogy a cél a győzelem; nincs stratégia, nincs koordináció, nincs politikai akarat. Ez a két kép összeillik. Ha a nukleáris elrettentés megakadályozza a NATO közvetlen fellépését, akkor az ukrán háborún keresztül vásárolt idő lesz az egyetlen elérhető stratégia – ami azt jelenti, hogy nincs ösztönzés győzelmi tervet kidolgozni. A Katonai Bizottság elnöki székéből ez volt az a keret, amelyet Ön 2022 novemberében leírt? És mikor válik az időnyerés az ukrán áldozatok határozatlan ideig tartó elfogadása külpolitikává?

Bauer: Az idő szerepet játszik. Ha 2022 késő tavaszán, kora nyarán – amikor visszafoglaltuk az oroszok által eredetileg elfoglalt területek 50 százalékát – mindent megkaptunk volna, amit aztán sokkal később kaptunk meg: tankokat, HIMARS-t, ATACMS-t, F-16-osokat – az eredmény más lett volna: az oroszok jóval nehezebb helyzetben lennének. Mert azzal, hogy hagytuk, hogy ezek a viták – „adjunk-e tankokat, adjunk-e HIMARS-t" – ilyen sokáig húzódjanak, az oroszok kiépítették védelmi állásaikat, és a területek visszafoglalása 2023 nyarán sokkal nehezebbé vált, ahogyan Önök is megtapasztalták. Tehát a jelenlegi helyzetet félretéve, a nem-stratégiával kapcsolatban: ha 2022-ben másképpen járunk el a fegyverszállítások tekintetében, Önök talán megnyerhették volna a háborút.

EP: Mi is ezt hisszük Ukrajnában. Akkor miért nincs stratégia?

Bauer: A szövetségnek van stratégiája a kollektív védelemre: nem elveszíteni a háborút, megnyerni a háborút. Ha egy szövetségen kívüli országgal kapcsolatban mondja ezt, akkor alapvetően megígéri, hogy ezt meg is teszi, és az az 5. cikkely kiterjesztésévé válik. Soha nem láttam vitát arról, hogy mi is valójában a stratégia a 30, majd 32 tag között...

EP: Ez rendkívüli. Admirális úr, Ön úgy beszél Ukrajnáról, mint egy külső nemzetről, amelynek semmi köze a szövetséghez, de ez nem igaz...

Bauer: Nem, nem, nem azt mondom, hogy nincs kapcsolat. Azt mondom, hogy Önök nem tagok.

EP: Nem vagyunk tagok, de nem azért, mert Oroszország nukleáris vétóval rendelkezik, és mi azzal a fenyegetéssel küzdünk meg, amelyet Önök is fenyegetésként ismernek el?

Bauer: Egyetértek Önnel, ne értsen félre. De amit a szövetségről mond, annak technikailag pontosnak kell lennie. Nem azt mondom, hogy amit tettünk, az mindig helyes volt. Úgy gondolom, többet kellett volna tennünk. De a kérdés az, hogyan működik a szövetség? Ha nincs megállapodás az összes tag között, akkor egy lépés sem fog történni - ha egyetlen nemzet nemet mond, nem fog megtörténni. Éppen ezért nem tagja még a NATO-nak Ukrajna, ezért nem tettünk többet, mint amennyit tettünk, ezért nem küldtünk csapatokat szövetségként Ukrajnába, és így tovább. Mert egy vagy több ország ellenezte a mélyebb beavatkozást. Ez a valóság.

Emellett a NATO is éppen tanult, hogyan védje meg önmagát. Az afganisztáni és iraki „választott háborúkból" érkeztünk, harminc év költségvetési megszorítások és alulfinanszírozás után. Megállapodtunk, hogy mi magunk is többet teszünk – aztán kitör ez a háború, és elkezdjük odaadni a fegyvereket. Egy hónappal a háború kitörése után mondtam: „Nagyszerű, hogy odaadjuk a fegyvereket, hölgyeim és uraim, de félig teli raktárakból tesszük, ha nem rosszabb." Tehát a következő probléma, amellyel szembe kell néznünk, a védelmi termelési kapacitás. Ha ezt nem oldjuk meg, nemcsak nem teljesítjük, amit saját magunknak ígértünk a fegyveres erőink fejlesztése terén, hanem hosszú távon képtelenek leszünk folytatni Ukrajna megsegítését.

EP: Lehetséges-e, hogy ilyen stratégia valaha is kialakuljon a NATO jelenlegi állapotában?

Bauer: Valószínűtlen. A jelenlegi amerikai kormánnyal, a korábbi magyar kormány hozzáállásával, a jelenlegi szlovák kormánnyal... Tehát megint: nem csak az USA, elég egyetlen „nem" – és nem lesz belőle semmi.

EP: Ukrajnának 2026-ra 20 milliárd eurós hiánya van az állami költségvetésében, és most teljes mértékben az európai támogatástól függ, mivel az amerikai pénzügyi segítség megszűnt. Eközben az EU újrafelfegyverzési terve 800 milliárd euró az európai védelemre – miközben Európa ma is több mint 1 milliárd euró értékű orosz fosszilis tüzelőanyagot vásárol havonta. A Katonai Bizottság elnöki székéből nézve a finanszírozási kép elárulja a stratégiát? Az európai jövőbeli felkészültség előnyt élvez az ukrán jelen túléléséhez képest?

Bauer: Sok kérdés egyszerre. Természetesen van összefüggés Ukrajna finanszírozása és a saját hosszú távú védelmi képességünk között. Ha Ukrajna rosszul végzi, ha Ukrajna megszűnik szuverén állam lenni, sokkal nagyobb bajban leszünk, mint most. Tehát igen, van összefüggés. Amit a háború tesz: arra kényszerít, hogy mindent egyszerre nézz, mert egyetlen dologra megy ki a játék: nem veszíteni. Jobb esetben nyerni, de elsősorban nem veszíteni. A mi országainkban még nem tartunk itt. Még mindig egyensúlyozunk a szociális védelem, az egészségügy, a honvédelem és Ukrajna megsegítése között – mindezt egyszerre. Én azon az állásponton vagyok, hogy ha ezt nem kezeljük átfogóbban – mert minden összefügg mindennel –, nem leszünk időben készen. Ezek megoldható problémák.

Ukrajnának meg kell kapnia a szükséges segítséget, legyen az fegyver vagy pénz. Megkapja-e mindazt, amit kér? Ez mindig problémás lesz – az országoknak nincs mindig annyi pénzük, amennyire szükségük van, és amit nem tudsz adni, azt nem tudod odaadni. Tehát van súrlódás, és ez rendben van. De számomra egyértelmű: gondoskodnunk kell arról, hogy Ukrajna szuverén állam maradjon. És egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy Ukrajnának nemcsak az EU keretrendszerébe, hanem a NATO-ba is be kell lépnie. Mert ha Ukrajnát nem engedjük be a szövetségbe, nagy hibát követünk el – kihagyjuk a legnagyobb nemzetet, amelynek a legfrissebb harci tapasztalata van az oroszok elleni háborúból.

FORRÁS: Euromaidan Press