A romániai magyar közösség restitúciós ügyei és az RMDSZ politikai felelőssége

Csoma Botond az RMDSZ frakcióvezetőjeként a 2026. június 5-én hirado.hu-nak adott nyilatkozatában a nagyváradi premontrei ügy kapcsán azt mondta, hogy az RMDSZ többször felajánlott jogi segítséget az érintett egyházi közösségnek, és szerinte egy másik jogi stratégia esetén az ügy kimenetele akár eltérő is lehetett volna. Csoma azt is állította, hogy az RMDSZ több történelmi magyar egyházi ingatlan visszaszolgáltatásában is szerepet vállalt, és számos ilyen ügyben tapasztalattal rendelkezik.

Csoma Botond nyilatkozatának több eleme vitatható, különösen akkor, ha a romániai restitúciós folyamat teljes történetét vesszük figyelembe.

Valóban igaz, hogy a rendszerváltást követően Románia megkezdte az egyházi ingatlanok, földek, erdők és más, a kommunista rendszer által elkobzott javak visszaszolgáltatását. Ennek eredményeként számos történelmi magyar egyház visszakapott templomokat, iskolákat, rendházakat és egyéb ingatlanokat. A restitúció azonban nem kizárólag az egyházakat érintette: közbirtokosságok, történelmi családok és a romániai magyar közösség számos tagjai visszaszereztek jelentős föld- és erdőterületeket. A történet azonban nem ér véget itt.

A 90-es évek és a 2000-es évek elejének restitúciós sikerei után az RMDSZ nem tudta megakadályozni a restitúciós folyamat fokozatos visszafordulását, amely egyházi ingatlanokat, közbirtokossági erdőket és történelmi magyar családok tulajdonait egyaránt érintette.

Az Európai Unióhoz való csatlakozást követő időszakban egyre több olyan eset jelent meg, amikor a román állam maga kezdte megtámadni a korábbi restitúciós döntéseket. Egyre több visszaszolgáltatott ingatlan, erdő és földterület került ismét peres eljárások középpontjába. A korábban lezártnak hitt ügyek újranyíltak, az állam felülvizsgálatokat kezdeményezett, állami intézmények – különösen a pénzügyminisztérium, a prefektúrák és az ügyészségek – kezdeményezték vagy indították el a korábbi restitúciós döntések felülvizsgálata és megtámadása révén.

A legismertebb egyházi ügy kétségtelenül a Székely Mikó Kollégium esete (2012), amely a romániai magyar közösség számára annak szimbólumává vált, hogy egy korábban rendezettnek tekintett restitúciós kérdés politikai és jogi eszközökkel újra megnyitható. Hasonlóképpen súlyos következményekkel járt a marosvásárhelyi római katolikus líceum (Unirea-ügy, 2018-tól), amely körüli évekig tartó konfliktus egyértelműen megmutatta, hogy az egyházi oktatási intézmények működése és tulajdonjogi helyzete sem tekinthető véglegesen rendezettnek.

A probléma azonban messze túlmutat az egyházi ingatlanokon.

Az elmúlt két évtizedben, különösen a 2010-es évektől és az Európai Unióhoz való csatlakozást követő időszakban, számos közbirtokosság és történelmi magyar család került hasonló helyzetbe. Az ozsdolai Láros Közbirtokosság ügye az egyik legismertebb példa (2019–2026), amelyben a több ezer hektáros erdővagyon tulajdonjoga körüli hosszú peres eljárás végül a közösség számára kedvezőtlen jogerős döntéssel zárult: a Kovászna Megyei Törvényszék 2026. február 19-i, 2026/123-as számú ítéletével a több mint 2500 hektáros erdővagyon az állam tulajdonába és állami erdészeti kezelésébe került.

Hasonló problémák jelentkeztek más székelyföldi közbirtokosságok esetében is. Számos közösség éve óta tartó peres eljárásokban kénytelen védeni azokat az erdőket és legelőket, amelyeket a restitúciós folyamat során visszakapott. Ezek az ügyek nem csupán tulajdonjogi kérdések. Az erdők és legelők a helyi közösségek gazdasági önfenntartásának alapját jelentik, bevételt biztosítanak közösségi beruházásokhoz, kulturális intézmények fenntartásához és helyi fejlesztésekhez.

Különösen figyelemre méltó a Bánffy család marosi erdeinek ügye. A család örökösei korábban több mint 9300 hektár erdőt kaptak vissza a Maros megyei Ratosnya, Palotailva és Gödemesterháza térségében, azonban a 2010-es évektől kezdődően több peres eljárás és állami megtámadás nyomán a restitúciós döntések részben vagy egészben felülvizsgálatra kerültek, és a terület jelentős része végül ismét állami kezelésbe került. Az ügy sokak számára annak bizonyítékává vált, hogy még a korábban elismert restitúciós döntések sem feltétlenül jelentenek végleges jogbiztonságot.

Hasonló viták érintettek más történelmi magyar családokat is. Az elmúlt években számos olyan eset került nyilvánosságra, amikor egykori arisztokrata családok restitúciós ügyeit újra megnyitották, vagy az állam különböző eljárásokban támadta meg a korábban visszaszolgáltatott tulajdont.

Mindezek fényében nehéz fenntartás nélkül elfogadni azt az állítást, hogy az RMDSZ „nagyon sok épületet visszaszerzett a történelmi magyar egyházak számára”, anélkül hogy beszélnénk a történet másik oldaláról is. A valóság ugyanis nemcsak az állam (és nem az RMDSZ) által visszaszolgáltatott ingatlanokról szól, hanem azokról az ügyekről is, amelyekben a restitúció megtorpant, visszafordult, vagy amelyekben a romániai magyar közösség tagjai, egyházak elveszítették a korábban visszakapott tulajdont. Felmerül a kérdés, hogy az RMDSZ milyen szerepet vállalt ezekben az ügyekben a gyakorlatban, és miért nem volt látható a Csoma által hivatkozott jogi támogatás olyan esetekben, mint az ozsdolai közbirtokossági per vagy a Székely Mikó Kollégium ügye, illetve miért maradt számos egyházi és közösségi vagyon restitúciós helyzete rendezetlen.

Ugyanilyen problematikus az a kijelentés is, hogy a premontrei ügy talán másként alakult volna, ha az apátság elfogadja az RMDSZ jogi szolgáltatásait.

Ezt senki sem tudhatja.

Nem lehet bizonyítani, hogy egy másik ügyvéd, egy másik ügyvédi csapat vagy egy másik jogi stratégia eltérő ítélethez vezetett volna. Az ilyen kijelentések utólagos feltételezések, amelyekre semmilyen bizonyíték nincs.

Ráadásul az RMDSZ szerepe nem korlátozódik jogi szolgáltatások nyújtására.

Az RMDSZ a romániai magyar közösség legfontosabb és egyetlen, monopolhelyzetben levő politikai alakulata. Az elmúlt három évtized jelentős részében kormányzati szerepet vállalt, minisztereket adott, parlamenti frakciókkal rendelkezett, és közvetlen hozzáférése volt a döntéshozatal különböző szintjeihez.

Ezért a valódi kérdés nem az, hogy az apátság elfogadta-e az RMDSZ által felajánlott jogi segítséget.

A valódi kérdés az, hogy a romániai magyar közösség politikai képviselete milyen mértékben használta fel politikai, diplomáciai és érdekérvényesítő eszközeit annak érdekében, hogy megakadályozza a restitúciós folyamatok visszarendeződését, illetve megvédje a történelmi magyar egyházak, közbirtokosságok és közösségek tulajdonjogait, valamint elősegítse a vissza nem szolgáltatott vagy vitatott vagyonok rendezését.

A nagyváradi premontrei rendház ügye ráadásul jóval túlmutat egy ingatlanjogi vitán.

Egy történelmi magyar szerzetesrendről van szó, amely elveszítette rendházi szálláshelyét, az apát kénytelen volt elhagyni addigi lakóhelyét, és amelynek vallási tevékenységét a kialakult helyzet jelentősen megnehezítette. Az ügy vallásszabadsági, kisebbségvédelmi, kulturális örökségvédelmi és közösségi jogi kérdéseket egyaránt felvet.

Ezért a történteket nem lehet pusztán egy elveszített per vagy egy állítólagosan hibás jogi stratégia következményeként értelmezni.

A premontrei ügy sokkal inkább része annak a szélesebb folyamatnak, amelyet a romániai magyar közösség számos tagja az elmúlt két évtizedben megtapasztalt: a restitúciós folyamat fokozatos megtorpanását, egyes esetekben visszafordulását, valamint azt az érzést, hogy a korábban visszaszerzett jogok és tulajdonok sem feltétlenül tekinthetők véglegesen biztonságban lévőnek.

Éppen ezért a nagyváradi premontrei ügy nem elszigetelt eset, hanem egy hosszabb ideje tartó „restituciós” stratégia újabb szomorú fejezete.

Kőszegi Arianna

Kapcsolódó: