Svéd hadgyakorlat: a tömeges temetés főpróbája

Svédországban megtartották azt a hadgyakorlatot, amelyről normális békeidőben senki nem szeretne olvasni, de amelynek éppen az a jelentősége, hogy Stockholm - legalábbis látszólag - már nem békeidős önáltatással nézi a világot. Az Aurora 26 keretében nemcsak katonákat mozgattak, nemcsak NATO-együttműködést, logisztikát, Gotland védelmét és gyors reagálást gyakoroltak, hanem azt is, mi történik akkor, ha háborúban egyszerre nagy számú katona esik el, és az államnak nemcsak harcolnia kell, hanem az elesetteket azonosítania, nyilvántartania, elszállítania, eltemetnie, majd mindezt méltósággal, rendben, jogilag és emberileg vállalható módon végigcsinálnia. Ez már nem a hidegháború poros vészforgatókönyve, nem katonai adminisztrációs rémálom egy svéd irattár mélyén, hanem a NATO-hoz frissen csatlakozott Svédország új valósága: ha Oroszország visszahozta Európába a nagy intenzitású háborút, akkor a védelem sem állhat meg ott, hogy van-e elég lőszer, drón és légvédelem. Arra is fel kell készülni, hogy lesznek halottak. Sok halott. És őket nem lehet a káoszra bízni.

Az Aurora 26 Svédország egyik legnagyobb katonai gyakorlata volt az elmúlt évtizedekben: április 27. és május 13. között tartották, nagyjából 18 ezer katona vett részt benne 13 országból, és a svéd hadsereg hivatalos leírása szerint a cél az volt, hogy az ország szövetségeseivel együtt gyakorolja egy gyorsan kialakuló, súlyos katonai fenyegetés kezelését. Ez önmagában is elég egyértelmű üzenet Moszkvának, de az igazi fordulat az, hogy a svédek nemcsak a háború látványosabb részét vették komolyan, hanem azt is, amit a hadseregek és társadalmak gyakran szeretnek a háttérbe tolni: a veszteség, a halál, az azonosítás, a családok értesítése, az ideiglenes temetés, a szövetséges és akár ellenséges katonák jogszerű kezelése ugyanúgy része a honvédelemnek, mint a páncélozott jármű vagy a légvédelmi radar.

A gyakorlat egyik legmegrázóbb eleme Väddö térségében zajlott, Stockholmtól északra. A svéd fegyveres erők közlése szerint az 1950-es évek óta először gyakorolták ilyen formában a háborús temetési szolgálatot, vagyis a fiktív elesett katonák és tengerészek ideiglenes eltemetését a hozzá tartozó szertartással együtt. Több mint 500, katonát jelképező bábut és testszállító zsákot használtak, a résztvevők pedig nem steril irodai forgatókönyvet játszottak végig, hanem harci helyzetet: a „halottakat” a szigetvilágból, szimulált tűz alatt kellett elszállítani, miközben a katonai feladatok és az elesettek méltó kezelése egyszerre nehezedett rájuk. A svéd hadsereg, a Svéd Egyház, az adóhatóság, a hadkötelezettségi és bevonulási hivatal, valamint más civil szereplők együtt gyakorolták végig azt a láncot, amely békében talán hideg bürokráciának tűnik, háborúban viszont az állam emberségének egyik utolsó próbája.

A lényeg éppen az, hogy ez nem tömegsírgödör-próba volt, hanem annak gyakorlása, hogyan lehet a halált is rendben tartani akkor, amikor a világ már szétesik körülötte. A résztvevők külön azonosítókat, fiktív személyazonosságokat, adminisztratív eljárásokat, dokumentációt használtak; gyakorolták a svéd, a NATO-szövetséges és az ellenséges elesettek kezelését is, mert a háborúban a méltóság nem akkor kezdődik, amikor kényelmes. A Svéd Egyház hangsúlyozta, hogy minden elesett saját, egyedileg jelölt sírt kapott volna, nem tömegsírt, és az ideiglenes temetés célja az, hogy a katonákat később, ha a körülmények engedik, hazaszállíthassák vagy végleges nyughelyre vihessék. Ez az a pont, ahol a svéd totalförsvar, a teljes társadalmi védelem fogalma hús-vér, pontosabban vér és föld közeli értelmet kap: a háborúra nemcsak a vezérkar készül, hanem az anyakönyvi rendszer, az egyház, a rendőrség, az adóhatóság, a logisztika, a családokkal kapcsolatot tartó állami gépezet is. Svédország évtizedeken át a katonai el nem köteleződés kényelmesebb oldaláról nézte Európát, aztán Putyin háborúja után belépett a NATO-ba, és most már nem játszik semlegességi színházat. Nem azt mondja, hogy majd valahogy lesz, nem azt, hogy a háború úgyis máshol zajlik, nem azt, hogy a civil társadalomnak elég békegalambos brosúrát osztani, hanem azt, hogy ha a kontinens biztonsági rendjét egy birodalmi agresszor szét akarja lőni, akkor a társadalomnak a legrosszabb forgatókönyveket is végig kell gyakorolnia. Mert a háború nemcsak frontvonal, hanem hidegkamra, névlista, értesítés, ideiglenes sír, zászló, csönd, és az a pillanat, amikor egy államnak a halottaival szemben is kötelessége emberségesnek lenni.

Moszkva persze majd erre is talál valami elmebeteg magyarázatot: a svéd temetési gyakorlat nyilván újabb NATO-provokáció, az egyedileg jelölt sír agresszív nyugati konstrukció, a halottak azonosítása ruszofób adminisztratív támadás, és különben is, ha Európa nem készülne háborúra, Oroszország békésebben tudná folytatni a háborút. A svéd gyakorlat viszont pont azt mutatja, amit Ukrajna óta minden józan országnak meg kellett volna értenie: a béke nem abból lesz, hogy nem beszélünk a halálról, hanem abból, hogy az agresszor látja, a másik oldal már a halál logisztikáját is komolyan veszi.

Ez egy felnőtt állami gondolkodása.
Hideg, szomorú, szükséges.

Ugar