Tarr Zoltán párbeszédel, miközben már bottal üthetjük az orbáni pénzek nyomát

Nagyon nagy örömmel töltene el, ha valaki megfejtené nekem, miről is akart beszélni Tarr Zoltán az MTI híre alapján, mert első olvasásra úgy fest, mintha a társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszter a Magyar Tudományos Akadémián tartott UNESCO-konferencián beleállt volna a párbeszédbe, aztán ott is maradt volna derékig. Meg kell erősíteni a párbeszéd eszközeit, mondta, a békéhez nem az kell, hogy egyformák legyünk, hanem hogy identitásunk megőrzése mellett megtanuljunk együttműködni, a civil társadalom elengedhetetlen partner, a kultúra soft power, a háborúk az emberek fejében jönnek létre, és így tovább, teljes konferenciakompatibilis békegalamb-menü, fehér abrosszal, langyos ásványvízzel, zárófotóval. Csak hát közben van egy apró probléma: Tarr Zoltán nem egy díszvendég, nem egy békeklub moderátora, nem egy UNESCO-idézetgyűjtemény emberi borítója, hanem egy fontos minisztérium vezetője Magyarországon, akinek tárcája a külhoni magyar közösségek, a társadalmi kapcsolatok és a kulturális pénzek környékén mozog, vagyis éppen azon a terepen, ahol az Orbán-rendszer éveken át olyan közpénzes pókhálót szőtt Erdélyben, amelyet nem párbeszéddel kellene simogatni, hanem átvilágítani, szétszedni és visszaszerezni, amit még vissza lehet.

Tarr persze az MTI szerint szépen beszélt arról, hogy a párbeszédnek nem az utolsó lépésnek kell lennie egy válság lezárásában, hanem az első lépések egyikének a konfliktusok megelőzésében. Ez papíron gyönyörű, csak a valóságban néha úgy néz ki, hogy az ukránok azt mondják: kedves oroszok, légyszi ne öljetek minket, az oroszok pedig válaszolnak: ó, dehogynem. Végül is, van olyan dimenzió, ahonnan nézve ez is párbeszéd, csak abban a dimenzióban valószínűleg Lavrov írja az illemtankönyvet, és a rakétatámadás a kulturális csereprogram része. A béke nem attól jön létre, hogy okos emberek kerekasztalnál kimondják a „tolerancia”, „megértés” és „soft power” szavakat, miközben az agresszor lő, lop, deportál, hazudik és közben még sértődötten követeli, hogy a világ ne legyen vele ilyen ellenséges. A párbeszéd fontos dolog, csak nem valláspótlék, nem politikai altató, és főleg nem menekülőút azoknak, akiknek közben dönteniük, vizsgálódniuk és felelősségre vonniuk kellene.

És pontosan itt kezd kellemetlenné válni Tarr Zoltán szerepe, mert lehet beszélni a kultúrák közötti megértésről, lehet idézni az UNESCO alapgondolatát, miszerint a háborúk az emberek fejében jönnek létre, csak közben Erdélyben nem fejben jöttek létre az orbáni pénzekből felépített médiaholdingok, intézményes függőségek, klientúrák, támogatási hálózatok és politikai hűbéri viszonyok, hanem számlákon, szerződésekben, alapítványokban, cégekben, pályázatokban, ingatlanokban, kinevezésekben és sajtótermékekben váltak vérszívó valósággá. Nem metafizika ez, hanem pénz - sok pénz és közpénz. És miközben Tarr első erdélyi útján már beszélt támogatások átvilágításáról, politikai elvárásoktól mentes finanszírozásról, átláthatóságról és arról, hogy az Orbán-kormány „fullasztó szeretettel” szorította satuba az erdélyi közösségeket, az idő azóta is telik, a pénz pedig nem szokott megilletődötten megállni a fiókban, csak mert Budapesten valaki szép mondatokat mondott róla.

Nekem már semmiféle illúzióm nincs afelől, hogy ez az átvilágítás valóban úgy fog megtörténni, ahogy kellene. Előbb Tarr Zoltán kért bocsánatot az erdélyiektől, aztán az államtitkár-helyettese is megtette ugyanezt, már csak a minisztérium portása maradt hátra, egyszer majd ő is bocsánatot kér, aztán ünnepélyesen megállapítjuk, hogy erkölcsileg mindenki nagyon meg van hatódva, jogilag viszont sajnos pont most cserélt tulajdonost az a cég, pont most ment át egy másik alapítványba az ingatlan, pont most került offshore árnyékba az érdekeltség, pont most lett jóhiszemű harmadik személy a kedvezményezett, pont most nem lehet már mit csinálni. Ez a kleptokrácia egyik legrégebbi trükkje: amíg a politikus párbeszédel, a vagyon vándorol, mire a vizsgálóbizottság felveszi a szemüvegét, a pénz már új nevet visel, új tulajdonosnál lakik, és olyan ártatlanul néz vissza a cégkivonatból, mint egy frissen mosott bűnjel.

Ezért kérdés, hogy Tarr Zoltán tényleg ennyire béna kacsa-e, vagy ez a párbeszéd-fetisizmus már maga a fedősztori. Fedősztori arra, hogy a felelősök majd valahogy megússzák, mert a magyar közpénzből felpumpált erdélyi orbáni hálózat nem fogja önként visszaadni sem a pénzt, sem a befolyást, sem a sajtót, sem az intézményi pozíciókat. Ezeket nem bocsánatkéréssel kell kezelni, hanem iratokkal, határidőkkel, nyilvános elszámoltatással, vagyonmozgások visszakövetésével, kedvezményezettek feltárásával, szerződések publikálásával, támogatási döntések felülvizsgálatával, és ha kell, feljelentésekkel. Nem azért választották meg őket, hogy a romeltakarítás helyett konferenciapódiumokon gyakorolják a békehangot, hanem azért, hogy a rendszer után ne csak új beszédmód, hanem új gyakorlat is szülessen. A legszebb az, hogy Tarr az MTI szerint a civil társadalmat is elengedhetetlen partnernek nevezte, mert az olyan módon tud közösségeket elérni és bizalmat építeni, ahogyan arra az állam nem képes. Ez megint igaz mondat, csak éppen Erdélyből nézve olyan, mintha valaki egy tűzoltó-konferencián magyarázná a víz jelentőségét, miközben a saját udvarán még mindig ég a pajta.

A civil társadalmat nem ünnepi beszédben kell partnernek nevezni, hanem ki kell szabadítani abból a függőségi rendszerből, amelyben a pénz, a sajtó, az intézmény, a politikai hozzáférés és a közösségi láthatóság évek óta ugyanazon a szűk kapun keresztül áramlik. Ha a minisztérium valóban komolyan gondolja a civil társadalmat, akkor nem általánosságban kell szeretni, mint a békét meg a kultúrát, hanem konkrétan kell mellé állni, amikor az erdélyi magyar nyilvánosságot újraosztják, amikor a régi klientúra menti a menthetőt, amikor a közpénzből felépített hálózatok magán- vagy pártközeli birtokká próbálnak alakulni.

Tarr Zoltán tehát mondhat szépeket a párbeszédről, csak közben nem ártana emlékeznie arra, hogy a párbeszéd nem cél, hanem eszköz, ha nincs mögötte cselekvés, akkor pedig csak elegáns időhúzás; ha nincs mögötte elszámoltatás, akkor politikai illatosító; ha nincs mögötte határidő, irat, név, összeg, kedvezményezett, felelős és következmény, akkor nem békeépítés, hanem adminisztratív altatódal. Márpedig Erdélyben az orbáni pénzek ügye nem fog magától megoldódni, és nem fog megvárni senkit. Mire Tarr Zoltán a következő UNESCO-idézet végére ér, lehet, hogy újabb vagyoncsomag váltott gazdát, újabb sajtótermék került új kézbe, újabb alapítvány lett makulátlanul áttekinthetetlen, és újabb felelős mosolyog bele a rendszerbe azzal a nyugalommal, amelyet csak az érez, aki tudja: a többiek még mindig beszélgetnek.

Ugar