Nem az AfD nyert, hanem a német elit kapott ki Moszkvától

Az AfD történelmi eredményt ért el Szászországban a német tartományi választáson. Történelmi: ezzel az értéktelen fűszerrel vagyok kénytelen ízlelgetni a nemzetközi sajtó címeit és tartalmait, nem is spórolnak vele. Pedig nem történt semmi rendkívüli, az Ugaron nagyjából egy éve írtam arról, hogy ez várható, mert ez Moszkva érdeke, és Moszkva érdeke azért fog érvényesülni, mert Nyugat-Európa balfasz és hipokrita, de ez nem most kezdődött, vannak ennek előzményei szép rendesen. Megelőzhető lett volna, ha az Isten nem úgy alkotta volna meg az embert, hogy a langyosakat a végén kiköpje, de hát a langyosakat nemcsak kiköpte, hanem még sajtótájékoztatót is szervezett nekik, ahol ők aztán komoly arccal elmondhatták, hogy a társadalom szélsőségesedik, a választók radikalizálódnak, a demokrácia veszélyben van, és milyen döbbenetes, hogy mindez pont akkor történik, amikor az elit három évtizede mindent megtett azért, hogy a valóságot ne kelljen nevén nevezni.

Mert az elit Németországban - IS! - egyebet sem próbált, csak nem magára haragítani az AfD szavazóit. Nem támogatta Ukrajnát úgy, ahogy kellett volna, Taurus rakétákat még mindig nem adott Kijevnek a berlini kormány, miközben sunnyogott a támogatással, annak összegével, mert félt, hogy ezek a laposföldhívő, oltástagadó barbárok majd nem fognak rájuk szavazni. Hát nem is szavaztak a CDU-ra, sem az SPD-re, sem egyebekre, hanem az AfD-re szavaztak, mert, és ezt lássuk be, amit magáról állít a német szuverenizmus politikai bástyája, abban legalább következetes. Merzéknek ugyanis egy hónapba telt nevén nevezni a lipcsei merénylet mögött meghúzódó agresszort, miközben az amerikai hírszerzés már pár nappal később megtette ezt. Oroszország nevén nevezése azonban olyan habozást és lassúságot váltott ki Berlinben, amilyet háborúban az ember nem engedhet meg magának, ezt az egy hónapot pedig maximálisan kihasználta az orosz dezinfós gépezet, amelynek hangja önmagában semmire sem menne, de ott vannak az európai országokban élő és azok egzisztenciális előnyeit élvező putyinisták, akik ingyen és bérmentve rombolják le honfitársaik kognitív képességeit.

És ez a német tragikomédia egyik legszebb és egyben legocsmányabb pontja:

Berlin úgy próbálta lefegyverezni a szélsőjobbot, hogy közben átvette a félelmeit, elhitte a zsarolását, és hozzáigazította a döntéseit ahhoz a választói réteghez, amelyet végül így sem tudott megtartani.

Ez olyan politikai stratégia, mintha valaki azért nem zárná be az ajtót éjszakára, mert nem akarja megsérteni a betörő érzékenységét. A végeredmény pontosan az lett, aminek lennie kellett: az AfD szavazója látta, hogy a rendszer fél tőle, az orosz propaganda látta, hogy a rendszer lassú és gyáva, Ukrajna pedig látta, hogy a kontinens legerősebb gazdasága még mindig képes hosszasan vitatkozni azon, hogy szabad-e segíteni annak az országnak, amely éppen helyette is feltartja az orosz hadigépezetet. Merz és az elit itt bukta el: folyton-folyvást Moszkva hasznos idiótáinak, a putyinistáknak a kegyeit kereste, letérdelt eléjük, boldogan nyelte az ejakuláció végtermékét, majd az AfD-s szavazó felhúzta a sliccét, és ott folytatta, ahol azelőtt abbahagyta. Az elit pedig most néz, mint a moziban, történelmi jelzőket aggat, meg persze a szokásos náci billoggal riasztja a jó népet, mintha ennek még lenne valamiféle relevanciája. Egyébiránt itt és most szögezzünk le valamit: az AfD nem náci. Legalábbis a nácizmus hitleri értelmében biztosan nem, ugyanis ha ez az osztrák festő felébredne, és besétálna egy AfD-ülésre, valószínűleg egyből deportálná az ottani bandát, és még csak nem is tévedne súlyosat.

Az a Hitler, aki nem feküdt le Oroszországnak az olcsó kőolaj érdekében, aligha nézné ölbe tett kézzel, hogy az Északi Áramlattól függjön a Birodalom, mint csecsemő a köldökzsinórtól. Az a Hitler, akinél a faji felsőbbrendűség nemcsak meghatározó, hanem mindent eldöntő szempont volt, aligha tapsolna a leszbikus Alice Weidelnek és az ő nem túl árja külsejű ázsiai párjának. És bizony, ezek a disznóhúst zabáló AfD-s férgek aligha nyernék el a vegetáriánus Führer tetszését, de ezt a képet nálam sokkal jobban, humorosabban és fene mód elgondolkodtatóbban bontja ki az Er ist wieder da rendezője, aki még nem látta, sürgősen pótolja be.

Az AfD tehát nem egyszerűen náci, hanem valami más, és talán éppen ezért veszélyesebb a mai európai politikára nézve: posztmodern, putyinista, sértődött, civilizációs fáradtságból élő szuverenista mutáció, amely a német jóléti állam kényelméből magyarázza, hogy a Nyugat elnyomó, a NATO provokál, Ukrajna túl sokba kerül, Oroszországot meg érteni kell. Ez nem barnainges menetelés, nem horogkeresztes nosztalgia a klasszikus értelemben, hanem a demokratikus társadalom immunrendszerének szisztematikus kikezdése. Az AfD nem azt mondja, hogy holnap építsünk új Harmadik Birodalmat, hanem azt, hogy ne segítsünk Ukrajnának, ne bízzunk a saját intézményeinkben, ne higgyünk a sajtónak, ne vállaljunk felelősséget Európáért, és különben is, biztosan nem olyan rossz az a Moszkva, ahol véletlenül minden ellenzéki vagy börtönben végzi, vagy kiesik az ablakon, vagy hirtelen nagyon rosszul lesz egy csésze tea elfogyasztása után. Ez a 21. századi szélsőjobb nem történelmi kosztümben jön, hanem podcastban, Telegram-csatornán, szuverenista konferencián és békepárti hazugságokba csomagolt orosz érdekérvényesítésben.

Németország évtizedeken át motorja volt az európai szélsőjobboldal elleni küzdelemnek, ezt exportálni sem szégyellte, milliószor oktattak ki demokráciából minket is, miközben Horn Gyulákat és Gyurcsány Ferenceket babusgattak a hónuk alatt. A németek múlttal való szembenézéséből tananyag lett, csakhogy ezek a dicső elmék és zsoldoszsurnaliszták azt felejtették el, hogy a történelem nem ért véget 1945 májusában, és mifelénk nem az egyszeri skinhead jelenti a terrorveszélyt, hanem az, hogy a kommunista diktatúra emberei mindenféle felelősségre vonás nélkül átültek az új rendszerbe, az átmentett lopott vagyonukkal, erős kapcsolati hálójukkal és a megszerzett titkos információkkal pedig döntő befolyást gyakoroltak a kelet-európai, épp csak felszabadult társadalmakra. Évtizedeken keresztül nem volt illendő a kommunisták bűneiről beszélni Nyugaton, miközben egy pár tucat főből álló skinheadkoncert miatt már a különböző nagykövetségek „aggodalmunkat fejezzük ki” típusú nyilatkozataival kellett szembesülnie annak a polgárnak, aki azért mégiscsak reális problémákat vetett fel: a munkahelyek hiányát, a közbiztonságot és végső soron az identitáshoz kapcsolódó problémákat. Ennek a debilizmusára ott a 2015-ös migránsválság narratívája, szerintem sokan fogják még mélyen tanulmányozni az emberiség top tíz legelbaszottabb pillanata című szakkönyv lapjain.

Igazán nem ártott volna legalább néha-néha belepillantani abba a közelmúltba is, amelyet a Rote Arme Fraktion nyugat-németországi baloldali terrorszervezet, az olasz Vörös Brigádok, a marxista ETA és IRA, vagy épp a Carlos-imádat jelentett Nyugaton, hogy a francia kommunista párt haladó baloldali értelmiségi csúcsragadozóiról már ne is beszéljünk, mert Jean-Paul Sartre bírálata szentségtörés, ahogy azt a kérdést is mellőzni szíveskedünk, hogy Irán azért bírt fundamentalista teokrácia lenni, mert a franciák hazaszállították nekik Khomeinit, az ajatollahot, aki azelőtt lazán élvezte a francia menekültstátuszt és a baloldali értelmiség által kifejezett tiszteletet, valóságos guru volt ő nekik, most pedig rettegünk attól, hogy Khomeini állama nukleáris rakétát fejleszt és azzal lő ki minket. Minket, akiknek az elitje nemcsak némán tűrte, hanem egyenesen büszkén viselte liberális és demokratikus pajzsán azt a Daniel Cohn-Benditet, akinek marxizmusa és pedofíliához való vonzódása inkább laza tíz év börtönt ért volna, de kapott helyette EP-képviselőséget és fontos pozíciókat. Sokat mesélhetne erről az általa durván bezsarolt Prága, ha még emlékszünk arra a népszavazásra, amit letoltak a torkunkon azok az EU-sok, akik szerint nincs szükség arra, hogy a keresztény gyökerek bekerüljenek az EU alapirataiba.

Igenis, az elitnek kellett volna ezekről beszélnie, de nemcsak hogy nem tette, hanem az antikommunista hangokat módszeresen elnyomta. Divatossá válhatott a vörös csillag és a sarló-kalapács, miközben egy horogkeresztért néhány év börtön lógott a fejed felett. Nem a szvasztikát akarom mentegetni, hanem a kettős mércére rámutatni, és évtizedes kognitív problémáinkat jól jelzi, hogy ezt le is kellett ide írnom. Mert amikor egy társadalomnak azt tanítják, hogy az egyik totalitárius jelképre erkölcsi undorral, a másikra meg esztétikai nosztalgiával kell néznie, akkor nem antifasizmusra nevelnek, hanem morális vakságra.

Aki nem tudja kimondani, hogy a barna és a vörös terror egyaránt emberellenes volt, az előbb-utóbb nem érti meg, miért tud Moszkva újra és újra felszívni magához minden sértődött, rendszerellenes, félig művelt, politikailag elkényeztetett nyugati lelket.

És itt jön be az, amit Németország olyan látványosan nem akart megérteni: a szélsőjobb nem a semmiből nő ki, hanem abból az intellektuális trágyából, amelyet az elit évtizedeken át gondosan kerülgetett. Ha minden kellemetlen kérdésre nácipecsét a válasz, ha minden kelet-európai antikommunista tapasztalatot provinciális hisztinek kezelnek, ha minden identitással, közbiztonsággal, migrációval, társadalmi széteséssel kapcsolatos kérdést automatikusan a szélsőjobb előszobájába tolnak, akkor előbb-utóbb tényleg a szélsőjobb fog beszélni ezekről. Rosszul, mocskosan, orosz pénzszagúan, hazugul, de beszélni fog. És amikor végre beszél, akkor az elit majd döbbenten vakargatja saját tökeit, hogy jé, hát az emberek nem a mi tökéletesen steril, uniós pályázati nyelven megfogalmazott valóságértelmezésünkre szavaztak, hanem arra, aki legalább azt mondta nekik, hogy létezik a problémájuk. Ez a pillanat most Szászországban jött el, de nem ott kezdődött, és nem is ott fog véget érni.

Szóval a helyes megfogalmazás mégsem az, hogy nyert az AfD, hanem az, hogy a régi elit vesztett, és nem is minden alap nélkül. Ha Merz tényleg tökösebb lett volna, ahogy kancellársága előtt ez kinézett, akkor talán nem itt tartanánk, vagy ha mégis, legalább lenne mire büszkének lennünk. Így viszont se méltóság, se politikai hatalom, mindez pedig az EU gazdaságilag legerősebb államában. Felkészül Le Pen kisasszony, és akkor a nukleáris védőernyőnek is vége, Szent Rásszijá pedig majd azt csinálhat Kelet-Európával, amit csak akar. Igaz, itt, keleten legalább vannak, akik időben észbe kaptak, például a lengyelek és a balti államok, szóval az igazság az, hogy Oroszország mégiscsak azokat fogja bekebelezni, akik irányából a legkisebb ellenállásra számíthat. Kedves német AfD-sek és mindenféle egyéb polgárok, jó lesz, ha megtanuljátok a cirill ábécét, ugyanez igaz a franciákra is, Moszkva ugyanis nem azért szeret titeket, mert olyan bátrak vagytok, nem azért, mert a német szuverenitás lánglelkű védelmezői vagytok, és nem is azért, mert a Kremlben hirtelen mély tisztelet ébredt a szász választópolgár történelmi érzékenysége iránt. Moszkva azért szeret titeket, mert hasznosak vagytok, mert gyengítitek Ukrajna támogatását, romboljátok a NATO politikai egységét, hülyét csináltok a német államból, közben pedig elhiszitek magatokról, hogy szabadságharcosok vagytok, holott legfeljebb a Kreml külpolitikai vécéjén fognak lehúzni titeket. Ez nem forradalom, hanem geopolitikai önleértékelés, és a legszebb benne, hogy még büszkék is vagytok rá.

Ugar