Az Európa elleni orosz támadás hajnalán

Aligha túlzás azt állítani, hogy történelmi fordulóponthoz érkezett a világ, és a jövőnk meglehetősen sötétnek tűnik. Apróbb, biztató jelek vannak ugyan, de kérdés, hogy ebből sikerült-e valami olyasmit alkotni, ami mindannyiunkat megment, vagy bekövetkezik a kali yuga - a sötét kor, ahol az autokráciákban élő emberiség számára az erő szolgáltatja a jogot, a tömeggyilkosság és népirtások ezen jogérvényesítés elfogadott eszközeivé válnak és az erkölcs meg igazság pedig egy történelmi emlék marad, amelyet tiltott könyvekből ismerhet meg az utókor. Az utóbbi hónap eseményei nem túl biztatóak. Lássunk néhányat, a fontosabbakat, és azok várható hatásait.

Ukrajnát kapitulációra próbálja rávenni, illetve rákényszeríteni Donald Trump. A korábban globális közfelháborodást kiváltó „béketerv”, az oroszok által lediktált 28 pont minden európai és ukrán ellenkezés dacára végül tárgyalási alappá vált. Nincs már napirenden az elutasítása, hanem csak az, hogy mit és hogyan változtassanak rajta – ami lényeges különbség.

Az Ukrajnába irányuló fegyverszállítások jelentősen lecsökkentek, miközben minden orosz narratíva ellenére a frontvonal valósága azt mutatja, hogy – bár valamennyire gyorsult az orosz előrenyomulás – az orosz haderőnek továbbra sincs esélye katonai győzelmet aratni. Céljaik eléréséhez szükség van a Nyugat árulására. Az árulás nem egy pillanat műve, hanem egy hosszabb folyamat, és kell hozzá egy gyenge láncszem. Ez a folyamat már javában tart, a gyenge láncszem pedig Donald Trump. Az európai közvélemény belefáradt, belefásult az ukrajnai hírekbe, az önképzésükre még adó, szakmájukat komolyan vevő újságírók nem győzik a dezinformáció elleni harcot, a kormányok által lefizetett trollságírók pedig szakmányban öntik a mérget a védtelen olvasókra.

Miközben minden komolyan vehető szakvélemény szerint Európa már háborúban áll, addig kontinensünk politikusai továbbra is parlamenti vitákkal múlatják a drága időt. A szükséges, kemény és határozott lépések késnek, vagy teljesen elmaradnak.

A 20 nap Mariupolban című dokumentumfilm végén – amelyet 2022-ben forgattak – elhangzik:

„aki megnyeri az információs háborút, az megnyeri a háborút”.

Most, amikor az információs és kinetikus háborúban egyaránt egy csúnya és történelmi vereség küszöbén állunk, nézzünk mélyen magunkba, és tegyük fel a kérdést: miért hagytuk, hogy így legyen?

Hiszen mindent, de mindent tudtunk előre, mert ők maguk mondták el!

Trump elárulja Ukrajnát, és csak a biznisz érdekli – korábban is igaz volt ez a kijelentés, mára pedig kegyetlen és emberéletekbe kerülő valósággá vált. A Politicónak adott minapi interjúja minden olyan pszichológus számára kötelező olvasmány, aki érteni akarja a hatalomtól torzult elme belső működését. Miközben Európa és annak maradék jóérzésű lakossága szívéhez kap a washingtoni fél- vagy teljesen fasiszta őrület láttán, valójában mindenki elfelejti, hogy semmi, de semmi olyan nem történt, amit ne várhattunk volna. Semmi olyasmi nem történt, amiről ne lett volna előzetes tudomásunk.

Hogy Trump miként fog viselkedni elnökként? A Capitolium ostroma már megmutatta, hogy meddig hajlandó elmenni: bármeddig. A megválasztása előtt, sőt jóval előtte is ismert volt a Trump-adminisztráció várható iránya – leírta a Heritage Foundation.

Hogy mit gondol rólunk Vance, Hegseth és a többi döntéshozó? Emlékszünk a kiszivárgott Signal-üzenetekre? Nos, pontosan azt és úgy gondolják rólunk, ahogy ott és akkor beszéltek rólunk.

Hogy Putyin háborút fog indítani? Miért ne tudtuk volna? Ezt tette 2014-ben, és mindvégig arról beszélt, hogy az orosz befolyási övezetet vissza kívánja állítani. Lerohanta Grúziát, beavatkozott a szíriai polgárháborúba, felkavarta a helyzetet Afrikában, és közben mindvégig háborúra készült. Az elmúlt tíz évben mindenki láthatta, hogy egyre többet költenek a hadseregükre, egyre nagyobb mértékben fegyverkeznek. Ha az oroszok fegyverkeznek, abból háború lesz – ezt akkor minden döntéshozó 100 százalékos bizonyossággal megállapíthatta volna. Helyette viszont jött Minszk-1 és Minszk-2, hátha párbeszéddel le lehet nyugtatni Putyint; különben is, a biznisznek mennie kell „as usual”. Ma meglepődünk a hibrid háborún, sőt nemcsak a lakosság, hanem a döntéshozók jelentős része sem érti igazán, miből is áll ez. Ez nem csak egyszerű propaganda: ez harc az elmékért és a szívekért, harc az egyén erkölcsi integritása ellen, háború az egyén kognitív képességei ellen – és nem mondhatni, hogy ne lennének sikeresek. Azt sem mondhatjuk, hogy nagyon titkolták volna szándékaikat: Geraszimov már a 2000-es évek közepén megírta mindezt, ráadásul az új orosz katonai doktrína részeként. Láttuk, ahogy a moszkvai elit körében felpörög az addig tiltólistás Jevgenyij Messner könyve. Ma, 2025-ben, a háború negyedik évében sok nyugati még mindig nem tudja és nem ismeri Messner művét,és az abból kinőtt, kitenyésztett hibrid koncepciót.

Nem folytatom, mert hosszú lenne a lista – talán majd egyszer, egy külön cikkben majd összeszedem mindazt, amiből egyértelműen és félreérthetetlenül ki lehetett volna olvasni a mai eseményeket, és mindazokat az információkat, amelyek mellett süketen és némán mentünk el.

És hol tartunk ma?

Az amerikai elnök, legitimitással erősen küzdő, nem túl gyakorlott diplomatája leboltolta az oroszokkal azt a "béketervet", amely Ukrajna kapitulációját készíti elő, és felmentést adna az orosz háborús bűnösöknek - Európa lebénul, Zelenszkij elnök drámai beszédet intéz népéhez, majd elindul diplomáciai körútjára, hogy mentse, ami menthető.

A Hajlandók Koalíciójának zárt körű megbeszélésén Macron elnök arra hívja fel a figyelmet, hogy Európának számolnia kell Amerika árulásával. Merz német kancellár azt tanácsolja Zelenszkijnek, hogy legyen óvatos. Két nappal később, amikor Zelenszkij Írországba repül, katonai drónok bukkanak fel a semmiből. A cél egyértelmű: vagy megfélemlíteni az ukrán elnököt, vagy ténylegesen megpróbálni meggyilkolni. Oroszországnak van gyakorlata abban, hogy komplett államvezetéseket küldjön a másvilágra repülőgép-balesetnek álcázott merénylettel – bővebb információért tessék megkérdezni a lengyeleket. Az UGAR-on augusztus környékén ismertettük Cristian Tudor Popescu elméletét, miszerint közel az a pont, ahol Putyin és Trump közös érdekévé válik egy Zelenszkij elleni merénylet – ha másképp nem sikerül őt rávenni arra, hogy népét a nagyhatalmi érdekek szerint árulja el.

Belgium hirtelen „felfedezi”, hogy rendkívül veszélyes lenne a befagyasztott orosz vagyont Ukrajna támogatására fordítani, sőt a belga miniszterelnök már arról beszél, hogy Ukrajna győzelme irreális elvárás. Az uniós döntéshozatal lebénul, még mindig Magyarország vétóját próbálják megkerülni, holott az ország kipenderítése az Unióból alaplépés kellett volna legyen legalább négy évvel ezelőtt.

Itt állunk egy forró nyár és ősz után: az oroszok megvillantották hibrid képességeik arzenálját: etnikai konfliktus szítása Ukrajnában, a romániai és moldáviai választások befolyásolása, folyamatos légtér­sértések, drónok megjelenése a nyugati nagyvárosok felett, terrortámadások előkészületei (időzített robbanószerkezetek feladása csomagküldő szolgáltatásokon keresztül), terrorcselekmények (brit és lengyel földön lévő gyárak felgyújtása), kibertámadások, gazdasági háború a kibertérben – utóbbira elrettentő példa a brit Jaguar esete.

Az Ukrajnába irányuló fegyverszállítások jelentősen lassulnak, egyes eszközök szállítása pedig teljesen leállt. Az elképzelés, miszerint az európai államok megveszik Amerikától a fegyvereket, majd továbbadják Ukrajnának, nem tűnik működőképesnek, több okból sem: az államok megijedtek az orosz hibrid fenyegetéstől (különösen a drónoktól), ezért saját légvédelmükre összpontosítanak; nincs meg a szükséges európai egység a nagy megrendelésekhez; és Trump által keltett bizonytalanság miatt ki ülne nyugodtan tárgyalóasztalhoz, tudva, hogy bármilyen szerződést bármikor felrúghat?

Megjelenik az USA nemzetbiztonsági stratégiájának dokumentuma (NSS): Európa halódó kontinens, 2027-re tervezi Amerika, hogy a NATO védelmi képességeinek jelentős részét, vagy akár egészét átadja az európaiaknak, majd „mossa kezeit”. A dokumentumban nyíltan beszélnek arról, hogy autokrata, nacionalista vezetők megválasztását kell támogatni Európában. Ami ennél is fontosabb: kimarad belőle az a tétel, hogy Oroszország veszélyt jelent Európa békéjére és biztonságára, amit a Kreml nem győz üdvözölni. Elmennek tehát az amerikaiak. Vagy nem. Trumpot ismerve mindez lehet újabb nyomásgyakorlás, hogy az amerikai jelenlétért több pénzt kérjen a szövetségesektől. Európa pedig – ahogy eddig is – fizetni fog. Pedig olcsóbb lenne saját lábra állni, ráadásul most még van erre időnk – kevés, de van.

Petr Pavel, azon kevés európai államfők egyike, aki nemcsak morális tartásával emelkedik ki, de érti is, mi történik a világban, kijelentette: a légterüket megsértő orosz drónokat és vadászgépeket le kell lőni. Érkezett is a válasz Moszkvából: ha ez megtörténik, lebombázzák Prágát. Értsd: nincs többé jogos önvédelem. Szerencse, hogy az Orosz Föderáció „békepárti” – képzeld el, milyen lenne, ha háborút akarna (gy. k.: irónia).

Az amerikai adminisztráció jelszava: „make money, not war”. Mögöttük pedig ott állnak a techmilliárdosok, akik számára a jogállam, a jog uralma csak akadály egy-egy újabb milliárd megszerzésében. Jól mutatja ezt Elon Musk esete az Európai Bizottsággal: miután Musk hamisan állította, hogy az X platformja csak igazolt személyeknek ad kék pipát, az EB megbüntette alig 120 millió euróra. Musk máris kiposztolta, hogy az Uniónak „buknia kell”; lájkolta és hozzászólt Medvegyev orosz háborús bűnös, és ugyanezt tette Orbán Viktor magyar miniszterelnök is. A jog betartatásából a „szólásszabadság elleni merénylet” lett – köszönhetően az orosz narratíva által megalapozott kognitív képességek lerombolásának. Ne legyen kétségünk a jövő felől: ez marad az irány. Musk egyébként a „nemzetek Európáját” sürgeti – ez pedig újabb jel kontinensünk idiótáinak, akik egy percig sem haboznak mindezt a saját javukra fordítani.

Ha még mindig nem értenénk, akkor jön Karaganov és világossá teszi számunkra. Ő a Külügyi és Védelmi Tanács elnöke, annak a think-tanknek a vezetője, amely a Valdajon rendezett nemzetközi fórumokat is szervezi. A Rosszija–1 csatornának adott interjújában úgy fogalmazott: Európát le kell győzni. Hozzáteszi, hogy az Orosz Föderáció nem Ukrajnával, hanem Európával áll háborúban, akit demoralizálni és legyőzni kell politikailag és gazdaságilag. Csakis így érhet véget az ukrajnai háború – teszi hozzá.

Minden jel arra mutat: Amerika és Európa elválik egymástól. Nem azért, mert ezt akarja a két kontinens lakossága, hanem mert ezt akarja két nagyhatalom vezetője: Trump és Putyin. Az egyiknek van pénze hozzá, a másiknak katonai ereje – és hogy a drámát fokozzam: csak egyikük érti teljesen, hogy mit nyer ebből. Segítek: nem Trump az! Amerika olyan országokkal került egy alomba, mint Észak-Korea vagy az Orosz Föderáció – mindkettő arról híres, hogy különös gondot fordít az emberi élet és emberi jogok tiszteletére. (Ez természetesen szintén irónia.) Európa magára maradt, Ukrajna pedig még inkább.

Európában azért van még néhány kemény vezető, aki érti, mit kellene tenni: Macron, Merz, Stubb, Starmer, Pavel. Közös bennük, hogy támogatottságuk meglehetősen ingatag lábakon áll, és hogy az oroszbarát politikai erők mindent megtesznek támogatásuk további erodálására – teszik ezt nagyon lelkesen, nem kevés sikerrel. A világrend összeomlását fájó szívvel figyelők, az ukránpártiak, azok, akik értik, mi jön ezután, atomizálódott, széteső réteget képeznek: egyéni „bunkerharcok” és kiscsoportos küzdelmek zajlanak az online térben. Szervezettség, erőfelmutatás nincs, így kívülről úgy tűnhet, mintha belenyugodtunk volna a sorsunkba. Tényleg beletörődtünk?

Stubb finn elnök kijelenti: országának nincs lehetősége semmilyen biztonsági garanciát adni Kijevnek, mert a garancia komoly dolog, és szövetségesek nélkül Finnország szava, aláírása nem ér semmit. A A Foreign Affairs lapban ugyanakkor hatalmas esszét jelentet meg a finn elnök: az európai vezetők közül talán ő mondja ki elsőként nyíltan, hogy a jelenlegi világrendnek vége, a stabilitásra alapozott korszak lezárult, történelmi változások előtt állunk. Sürgeti a nyugati intézmények reformját, az ENSZ BT vétójogának megszüntetését, és kategorikusan kijelenti, hogy az Európai Unió politikusainak jelentős része gyáva, ideológiailag megvezetett, szélsőséges, korrupt vagy tolvaj – vagy ezek valamilyen kombinációja. Nincs államférfiúi minőség, és nincsenek kulturált, felelős politikusok. Mindez pedig a legnagyobb veszélyt jelenti Európára nézve. Ha most nem teszünk semmit, akkor az autokráciák fogják uralni a világot a következő évtizedekben, és külön hangsúlyt helyez a Nyugat morális szerepére: arra, hogy egy értékeken alapuló, igazságos világot kell építeni és képviselni. Ez utóbbi különösen fontos. Az orosz kognitív háború alapeleme, hogy az európai egyének erkölcsi integritását kell megtörni – utána minden más jön magától - és ez eddig működik is! Jó látni, hogy nemcsak az UGAR ír erről, hanem a finn elnök is. Hogy mennyire könnyű lesz majd az autokráciáktól megszabadulni – teszem hozzá én – arra ott van Belarusz, Oroszország vagy épp Szerbia esetleg Grúzia tanulságos példája - Magyarországon néma csend, külső szemlélő számára az anyaországi tesóinknak pont megfelel ez az erkölcsi nihil, a korrupció állami rangra való emelése és a szabadságjogok lábbal tiprása.

2014 után, a krími annektálást és a ki nem provokált donbászi háborút követően az ukránok már tudták, mit kell tenniük: fiatalok ezrei, tízezrei, sőt százezrei szerveztek önvédelmi képzéseket maguknak, megtanultak bánni a fegyverekkel, és önkéntesen álltak őrhelyre Donbász határán. Ma, amikor az Orosz Föderáció nyíltan is hirdeti, hogy Európát le kell győzni ahhoz, hogy az orosz érdek érvényesülhessen; ma, amikor már tudjuk és ismerjük azokat a szörnyűségeket, amelyeket az oroszok elkövettek Mariupolban, Bucsában, Izjumban - ma Európának még mindig nincs érdemi hadserege. A kötelező sorkatonai szolgálat visszaállítását egy politikus sem meri bevállalni, mert az amerikai techmilliárdosok által uralt online média és az orosz narratívagyártók közös ellencsapása azonnal megsemmisítené őt. Az európaiakat alig lehet rávenni arra, hogy önkéntesen tanuljanak fegyverviselést úgy, hogy ezért még fizetést is kapnak. Mit is mondtam a kognitív képességek ellen indított háborúról?

Budanov, az ukrán katonai hírszerzés legendás vezetője még nyár elején egy interjúban úgy fogalmazott: az információs háborút csak akkor lehet megnyerni, ha a Nyugat megalkotja saját narratíváját. Szomorúan kell megállapítanunk, hogy ma, 2025 végén még mindig nem történt érdemi előrelépés ezen a téren. Apró sikerek persze vannak: a mindent pénzben mérő politikai elit részére a Norvég Külügyi Intézet kiszámolta, mennyibe kerül nekünk Ukrajna finanszírozása addig, amíg győzelmet arat Oroszország felett. És kiszámolta azt is, mibe kerülne, ha elengednénk Ukrajnát. Utóbbi több mint kétszer annyiba kerülne. Ez aligha meglepő – logikus is –, mégis: az erre építhető, erős nyugati narratíva nem született meg.

Mi következik a fentiekből?

Háború lesz Európa ellen – ez biztos. Ezt mondják a katonai elemzők, ezt mondják a kontinens hírszerző szolgálatai, ezt mondják maguk az oroszok is. És legyünk őszinték magunkhoz: a jelenlegi helyzetet elnézve nincs okunk azt feltételezni, hogy ne lenne háború. Európa gyenge, főleg a belső ellenségei miatt az, Amerika kivonul, az oroszok pedig érzik a lehetőséget. Egyelőre a gazdasági fölényünk még egy olyan tényező, amely segíthet, de ez az előny rohamosan fogy. Ha nem számoljuk fel a korrupciót, ez az előny pillanatok alatt elolvad. Ha az Unió (magyarországi propagandanyelven: „Brüsszel”) továbbra is finanszírozza a kleptokráciákat ahelyett, hogy kirúgná őket, akkor a gazdasági előnyünk nemcsak semmit sem ér, hanem egyenesen ellenünk fordítható. Magyarázó példa: Magyarország, bár vétózta a közös haderőfejlesztésre szánt pénzt, mégis közel hatezer milliárdnyi összeget hívott le a SAFE-alapból – és amennyire csicskák az uniós vezetőink, annyira biztos, hogy ezt ténylegesen meg is kapja. Kérdezem én, minden józan eszét még el nem veszített polgárral együtt: Magyarország ebből a pénzből kit fog megvédeni? És kit fog megtámadni? Arról a Magyarországról beszélek, ahol Orbán az úr, és amelynek kormánya bizonyítottan részt vesz az orosz hadiipar elleni szankciók kijátszásában.

Háború lesz Európa ellen – ez biztos. A kérdés már csak az, hogy lesz-e háború Európán belül. A Balkán-térségben az utóbbi tíz évben elvégzett orosz diverzió – jelentős magyar segítséggel vagy éppen magyar menedzsmenttel – előbb vagy utóbb meghozza gyümölcsét. Ma még úgy látszik, hogy a skandináv államok és a Keleti Pajzs országai elkezdenek összefogni, elkezdenek összeérni. A kérdés, hogy ez így marad-e. Az oroszok által indított kognitív háború előbb vagy utóbb ezt az összefogást is célba veszi, ahogy az egység összes formáját - melyik európai ország fog majd nekiszökni szomszédjának elsőként?

Háború lesz Európa ellen – ez biztos. A kérdés csak az, milyen formában. A kognitív támadás évek óta zajlik, a kibertámadások elérték az üzleti szektort is, nem csak a kritikus infrastruktúrát. A hibrid eszközök hatásosnak bizonyultak, ezért ezek fokozása szinte biztos: drónok, folyamatos légtérsértések, az európai közvélemény fárasztása és megdolgozása addig, amíg olyan kormányokat választanak meg, amelyek kedvesek az orosz „anyácskának” is. Moszkva ebben tapasztalt játékos, és most számíthat az amerikai techmilliárdosok támogatására is.  Trump azonban nem lesz ott örökké, és 2029 után már nem is lehet elnök. Moszkva ezt jól tudja. Ezért siet, ezért menne bele tűzszünetbe, ezért húzza az időt – mindent ennek a célnak rendel alá, hogy Trump távozásával, legkésőbb akkor, már támadni tudjon.

A rossz hír az, hogy fog.

A még rosszabb: megint felkészületlenek leszünk.

Karczag Anna