Bumm a fejbe: Irán kilőtte az amerikai rakétavédelem „agyát”

Van abban valami egészen huszonegyedik századi, amikor az ember épít egy körülbelül félmilliárd dolláros radart azért, hogy észrevegye a felé repülő ballisztikus rakétákat, majd az ellenség fogja magát, odaküld valamit – rakétát vagy drónt, ezt a mai napig nem sikerült teljes bizonyossággal tisztázni – és kilövi magát a radart.

Nagyjából ez történt Jordániában az amerikai AN/TPY-2-vel, a THAAD rakétavédelmi rendszer egyik kulcsfontosságú érzékelőjével, és az eset jóval érdekesebb annál, hogy az Egyesült Államok elveszített egy méregdrága katonai berendezést. A műholdfelvételek alapján az iráni csapás a Muwaffaq Salti légibázison található radart és a hozzá tartozó berendezéseket semmisítette meg; a veszteséget később egy amerikai tisztviselő is megerősítette. A Bloomberg már márciusban beszámolt róla, akkor mintegy 300 millió dollárra téve a rendszer értékét, míg más becslések – és a HotNews mostani összefoglalója – körülbelül 500 millió dollárral számolnak. A pontos árcédulánál azonban fontosabb, hogy az amerikaiak egy olyan eszközt veszítettek el, amelyből eleve nagyon kevés van.

Az AN/TPY-2 ugyanis nem egyszerűen egy rohadt nagy radar, amelynek kezelői ülnek valahol egy képernyő előtt, és nézik, hogy jön-e valami. A nagy teljesítményű X-sávú rendszer a THAAD egyik kulcsfontosságú érzékelője: észleli, osztályozza és követi a ballisztikus célokat, az adatokat pedig továbbadja annak a rakétavédelmi hálózatnak, amelynek aztán el kell döntenie, mi repül felé, merre tart, veszélyes-e, és mivel lehet leszedni. Más rendszerekkel, köztük a Patriotokkal is képes együttműködni. Vagyis ha a rakétavédelmet egy nagyon drága idegrendszerként képzeljük el, az AN/TPY-2 nem az ököl, amely lecsap, hanem a szem és az idegpálya, amely megmondja az ökölnek, hová kell ütnie.

Na, Irán pontosan ide ütött.

A francia IFRI későbbi stratégiai elemzése szerint az iráni hadjáratból világosan kirajzolódott egy tudatos minta: Teherán nem kizárólag rakétákat próbált átjuttatni az amerikai és szövetséges légvédelmen, hanem magát az érzékelő- és kommunikációs hálózatot is támadta. AN/TPY-2 radarokat vettek célba Jordániában, Szaúd-Arábiában és a térség más pontjain, Katarban pedig az AN/FPS-132 korai előrejelző radar is találatot kapott; emellett műholdas kommunikációs terminálokat is támadtak. A logika gyönyörűen egyszerű, már amennyiben a háborúban bármit gyönyörűnek akarunk nevezni. Ha van egy rendkívül drága rakétavédelmi rendszered, nem feltétlenül az elfogórakétákat kell egyenként megsemmisítened - elég, ha elveszed tőlük azt az érzékelőt, amely megmondja, mi közeledik. Ráadásul az iráni csapásnak volt még egy kellemetlen tanulsága. Az AN/TPY-2 ugyan szállítható rendszer, de nem olyan eszköz, amelyik a támadás első jelére felcsapja a sátorfáját, ráadja a gázt és eltűnik a sivatagban. Telepítése után viszonylag statikus célponttá válik. Ha az ellenfél tudja, hol van, akkor meg lehet tervezni ellene a támadást.

A HotNews által idézett beszámoló szerint pedig az irániaknak valamilyen módon sikerült olyan támadási profilt kialakítaniuk, amely kijátszotta a radar és az azt védő rendszer érzékelését. A pontos fegyver továbbra sem teljesen tisztázott: felmerült manőverező iráni rakéta, illetve drón lehetősége is. Éppen ezért az ennél részletesebb magyarázatokkal érdemes óvatosan bánni, ami viszont biztos: a rendszer megsemmisült. Az, hogy pontosan mi és milyen repülési profillal jutott el hozzá, jóval kevésbé biztos. És ez bizony kínos. Nem azért, mert az amerikai fegyverekről kiderült volna, hogy használhatatlanok. Nem derült ki. Hanem azért, mert ismét bebizonyosodott valami, amit az ukrajnai háború már évek óta ordít a világ hadseregeinek arcába: nincs sérthetetlen rendszer, csak olyan rendszer van, amelynek az ellenség még nem találta meg a gyenge pontját.

Thomas Friedman ezt egy új háborús „fizikaként” írja le: a kisebb szereplők ma már olyan pontossághoz és csapásmérő képességhez juthatnak hozzá viszonylag olcsón, amely korábban csak a nagyhatalmak privilégiuma volt. Irán különösen érdekes példa. Az ország évtizedek óta szankciók alatt áll, nem rendelkezik az amerikai hadigépezet technológiai és pénzügyi hátterével, mégis felépített egy hatalmas rakéta- és drónarzenált, amellyel képes súlyos károkat okozni a világ legerősebb hadseregének regionális infrastruktúrájában. És itt nem az a következtetés, hogy holnaptól minden garázsban barkácsolt drón le fogja győzni az amerikai hadsereget - ez ostobaság volna. Az aszimmetria ennél érdekesebb: a támadóeszköz és a megvédendő célpont ára között egyre groteszkebb különbség alakulhat ki. Ha egy több százmillió dolláros érzékelőt lényegesen olcsóbb eszközzel ki lehet iktatni, akkor nemcsak katonai, hanem gazdasági problémát is okoztál az ellenfélnek. Ha ehhez még arra is rá tudod kényszeríteni, hogy drága elfogórakétákat használjon olcsóbb támadóeszközök ellen, akkor minden egyes támadással akkor is költséget termelsz neki, ha a támadásod jelentős részét kivédi. Ukrajna ugyanezt a hadviselési forradalmat mutatta meg másik irányból: olcsó FPV-drónokkal lehet harckocsikat megsemmisíteni, tengeri drónokkal hadihajókat fenyegetni, nagy hatótávolságú pilóta nélküli rendszerekkel pedig több száz vagy akár ezer kilométerre lévő stratégiai célpontokat támadni. Irán most azt mutatta meg, hogy ugyanez a logika egy integrált amerikai rakétavédelmi rendszer kritikus érzékelőire is alkalmazható.

A történet talán legbeszédesebb része az, hogy az amerikai Missile Defense Agency nem vállvonogatással reagált. A HotNews által idézett Axios szerint az MDA már egy új, jóval mozgékonyabb radararchitektúrán dolgozik. A következő generációs rendszerrel szemben alapvető követelmény lenne, hogy C-17-es szállítógéppel gyorsan átdobható legyen egyik térségből a másikba, néhány óra alatt üzembe lehessen helyezni, majd szükség esetén percek alatt szét lehessen szedni és tovább lehessen vinni. Magyarra fordítva: az amerikaiak is megértették az üzenetet. A jövő csataterén már nem feltétlenül elég, ha valami elképesztően fejlett, elképesztően pontos és elképesztően drága. Túl is kell élnie addig, amíg szükség lesz rá. A hatalmas, statikus vagy nehezen mozgatható érzékelők pedig egy olyan világban, ahol műholdak figyelik a telepítést, kereskedelmi képek kerülnek fel az internetre, drónok és manőverező rakéták közelíthetnek váratlan irányokból, egyre inkább úgy festenek, mint a 21. század legdrágább céltáblái.

Ráadásul a jordániai AN/TPY-2 elvesztése nem elszigetelt incidens volt. Az iráni támadások során más amerikai érzékelő- és kommunikációs rendszereket is célba vettek a térségben, az elemzések szerint pedig ezek elvesztése vagy sérülése ronthatta a rakétapályák meghatározásának pontosságát, ami arra kényszeríthette a védőket, hogy több elfogóeszközt használjanak ugyanazon fenyegetések ellen. Ezen a ponton az egész történet pedig messze túlnő Iránon, mert az AN/TPY-2 roncsai között valójában a modern hadviselés egyik régi illúziója is ott füstölög: hogy elegendő pénzzel és technológiai fölénnyel építhetünk olyan védelmet, amely mögött biztonságban ülhetünk. Nem építhetünk. A támadó figyel, tanul, kerülőutat keres, olcsóbb eszközt gyárt, más szögből érkezik, és ha kell, nem a rakétát próbálja átjuttatni a pajzson, hanem előbb kilövi a szemet, amelynek észre kellene vennie a rakétát.

Iránnak most sikerült, az amerikaiak pedig annyira komolyan vették a leckét, hogy már olyan radart keresnek, amelyik legközelebb időben el tud futni.

Ugar