Dekonstrukció és sivárság - Biró A. Zoltán érdekgépezete

Fura írás jelent meg a Transtelexen — fura, mert első olvasatra mélynek és elemzőnek tűnik, csakhogy a felszínt megkaparva bizony elég sekélyes mederbe tévedünk. Biró A. Zoltán „Az RMDSZ olyan rendszert épített, amelyet nehéz kívülről megingatni" című írása igazából tipikus. Az erdélyi, szellemi értelemben mindenképp félperiférián vegetáló értelmiségi se ide, se oda, se hús, se hal elmélkedése — ami még mindig a kisebbik baj. A nagyobb az, hogy az elmélkedés elolvasásának végén az volt az érzésem: tulajdonképpen itt engem, az erdélyi magyart akarnak arról meggyőzni, hogy a demokrácia nem kompatibilis a kisebbségi létemmel. Különben is, az RMDSZ elleni fellépés eleve bukásra ítéltetett — tehát minek is próbálkoznánk vele, nemdebár?

Viszont az írásnak vannak komolyan vehető elemei, és ezeket komolyan is kell venni – vagyis meg kell nézni, hol feszül, hol csúszik meg, és főleg: mit hallgat el. Mert több dolog van benne, amitől e sorok írójának összeszorul a gyomra. Az egyik egy kérdés, amely már a feltevésével elárulja magát. A másik egy szó, amely az egész gondolatmenetből tüntetően hiányzik. És - állítom - , ezek egy tőről fakadnak, de előbb olvassuk végig Biró bevezető kérdéseit:

• Működhet-e a szó szoros értelmében véve demokratikusan egy kisebbségi érdekképviseleti szervezet? Ha igen, akkor milyen területeken, és melyek azok a működési módok, amelyek esetében (a kisebbségi helyzetből adódóan) nem célravezető vagy nem lehetséges a politológiai tankönyvek demokrácia értelmezéseinek betartása?

• Milyen előnyök és milyen hátrányok származnak akár a szervezet, akár a képviselt közösség számára abból, ha a különböző vezetői szinteken uralkodó – és társadalmi támogatottsággal rendelkező – gyakorlattá válik a vezetői szerepek rotációja vagy a vezetői szerepek több cikluson átívelő betöltése?

• Meddig lehet, meddig indokolt, meddig szükségszerű elmenni kisebbségi érdekből a hallgatólagos szabálysértések gyakorlatában (példaként akár a szavazgyűjtés módja is említhető vagy a városi és területi testületek összeállítási módja)?

• Milyen előnyök származnak a saját közösség számára a patrónus-kliens kapcsolatok térnyeréséből, és van-e ennek a gyakorlatnak hátránya?

• A Szervezet számára szükséges káderutánpótlás terén mennyire előnyös, mennyire szükségszerű megoldás a személyes és bizalmi kapcsolatok mentén működő kiválasztási gyakorlat, és lehet-e, érdemes-e, kivitelezhető-e vagy túl sok kockázatot rejtene a potenciális jelentkezők nyilvános vagy akár szakmai versenyeztetése?

• Haszonnal járna-e akár a Szervezet, akár a képviselt közösség számára az intézmény ambivalens státusának (egyesület/politikai párt, társadalomépítés/képviselet) nyilvános tematizációja, vagy előnyösebb mindenki számára (vagyis nagyobb mozgásteret ad) a kétféle intézményi státusnak az adódó helyzetek szerinti váltogatása?

• Ezekben a témákban mi a kisebbségi helyzetből adódó kényszerűség, és mi az, aminek a megváltoztatása nem csak célravezető, hanem lehetséges is?

I. A kérdés, amely már ítélet

A szöveg a „fontos kérdések" élére ezt állítja: működhet-e a szó szoros értelmében véve demokratikusan egy kisebbségi érdekképviseleti szervezet? A kérdés első hallásra ártatlan, majdhogynem tudományos. Csakhogy a válasz rá annyira magától értetődő – igen, működhet –, hogy önmagában értelmetlen volna feltenni. Akkor viszont miért teszi fel mégis? Azért, mert nem a válasz a cél, hanem a keret. Biró nyitva hagyja a kérdést, majd hosszan sorolni kezdi, hogy „a kisebbségi helyzetből adódóan" hol nem célravezető vagy nem lehetséges a demokrácia tankönyvi szabályait betartani. A szavazatgyűjtés módja, a testületek összeállítása, a – szó szerint idézem – „hallgatólagos szabálysértések" nála nem problémaként bukkannak fel, hanem optimalizálandó feladatként: „meddig indokolt, meddig szükségszerű" elmenni bennük. Vagyis a normaszegés nem botrány, amit orvosolni kell, hanem adottság, amelynek csupán a mértékét kell belőni. Érdekes, hogy az íráson végigfutó elmélkedés vonalán sehol sem kerül szóba az, hogy ezeket a "normaszegéseket" akár javítani is lehetne, de elemzésem későbbi részében bemutatott etikai hiányosságok azért némi magyarázatot is adhatnak erre a jelenségre. Ha ugyanis a javítás, mint lehetőség fel is merül, a közbeszédben nem kap kellő teret, akkor az mint lehetőség nem is létezik. 

A kérdés másik ravaszsága a bizonyítási teher csöndes átpakolása: nem annak kell magyarázkodnia, aki a demokráciát csorbítja, hanem annak, aki ragaszkodna hozzá. A kérdés grammatikailag nyitott, retorikailag rég eldöntött. És itt engedtessék meg egy tágabb kitérő, mert a mozdulat nem egyedi. A huszadik század egyik nagy szellemi divatja lett a lebontás – a dekonstrukció, amelynek atyja, Jacques Derrida egy egész nemzedéket tanított meg műgonddal arra, hogyan lehet bármely rend, norma vagy fogalom belső repedéseit kimutatni, ám a helyükre gondosan nem állítani semmit. Derrida maga a bölcselet szigorú mesterembere volt; a módszer azonban, amellyé az egyetemi kultúrában – nem utolsósorban egy magát haladónak tekintő értelmiség totemeként – szelídült, jórészt épp a lényegét vesztette el. A dekonstrukcióból öncélú rombolás lett, a rombolásból álprogresszió, mert aki hátrafelé megy, az is halad – formállogikailag tehát továbbra is „progresszív", csak épp a menetirány fordított, és a végállomás egy düledező ház. Ennek a gesztusnak a fanyar bája, hogy sosem kell felelnie azért, amit ledöntött: elég kimutatnia, hogy a régi fal repedezett volt, és máris igazoltnak tekintheti, hogy nem épített helyette másikat. Nos, Biró kérdése pontosan ezt a mintát követi. Mi szükség egy olyan, költőinek sem nevezhető kérdés feltevésére, amelyre a válasz egyértelmű – hacsak nem azért, hogy a kisebbség demokratikus viszonyainak lassú lebontását előre legitimáljuk?

A logika kegyetlenül egyszerű: ha tíz tonnányi demokratikus érvelés után a tizenegyediknél már elfáradunk és nem bírjuk elmondani, bemutatni, akkor "elfogytak az érvek", tehát a demokrácia nem védhető álláspont. Ha „a kisebbségi helyzetre" hivatkozva már nem kell megvédeni, akkor egyszer csak igazolva látszik, hogy a demokratikus környezet fölösleges teher – mint ahogy, a gondolatmenet néma sugallata szerint, végső soron maga a demokrácia is az. Nem kimondva. Sosem kimondva, mindig csak a keret hajlásszögében. Ezt a csapdát szándékosnak vélem: a retorika pontosan erre a hatásra van hangolva, és nehéz nem elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy a szerző egy RMDSZ által leuralt egyetemen szociológia professzor. Márpedig elég gyakran, vagyis mindig azzal szembesülünk erdélyi tájainkon szárbaszökkenő elmélkedők esetében, hogy álláspontjukat számukra teljesen természetesen, száz százalékos mértékben határozza meg üléspontjuk.

II. A „megállapodott választói csoport" és a diagnózis igazolássá szelídül

Nézzük meg közelebbről, hogyan bánik Biró a tekintélyekkel, mert ez legalább olyan árulkodó, mint amit állít. A szöveg Habermast hívja segítségül, méghozzá A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozásának a „megállapodott választói csoportról" szóló passzusát, amelyben Habermas maga is Lipsetet idézi. A kép, amit átvesz, valóban pontos: ez a csoport nem szervezett, közéleti kérdésekben tájékozatlan, személyesen nem érdekelt, „nyomtalanul lepereg róluk a napi politikai viták futóhomokja", döntéseiben mégis szilárd és „megrögzött", mert a támogatását nem meggyőződés, hanem sztereotip módon bevésődött, nemzedékeken átöröklött beállítódás hajtja. Csakhogy vegyük észre, mit művel itt a szerző. Habermasnál ez a leírás nem semleges. A Strukturwandel egésze egy hanyatlástörténet: arról szól, hogyan bomlik le a racionális-kritikai vitázó nyilvánosság, és hogyan lép a helyébe a manipulált, „refeudalizált", tapsra idomított közönség. A „megállapodott választói csoport" Habermasnál kórtünet – a politikai éretlenség, a manipulálhatóság, a demokratikus közbeszéd sorvadásának a tünete. Biró viszont fogja ezt a diagnózist, és leszereli róla az értékelést. Nála a „megrögzött", gondolattalan támogatás nem baj, amit orvosolni kellene, hanem a társadalmi Haló működésének puszta ténye, amit rögzíteni kell. Ugyanaz a mozdulat, mint a kérdésfeltevésnél: veszi egy kritikai fogalom testét, és kihúzza belőle a gerincét. Ez pedig már nem apró filológiai pontatlanság, hanem a szöveg alapmódszere. Biró következetesen olyan fogalmakkal dolgozik, amelyek eredeti gazdájuknál vádiratok voltak, és a kezében adottsággá szelídülnek. A „fiktív egyetértés" fogalmát maga is Habermastól kölcsönzi – de míg Habermasnál ez a nyilvánosság betegségének a neve, addig Birónál a romániai magyar társadalom leírásának semleges kategóriája.

Vegyük észre a bátorságot, amivel ezt teszi: észreveszi, hogy a Haló egy demoralizált, depolitizált tömeg, amelyet nem tudatos értékválasztás, hanem öröklött reflex tart együtt – és ebből nem azt a következtetést vonja le, hogy ez baj, hanem azt, hogy ez a rendszer. A hanyatlás nála nem probléma, hanem stabilitás.

III. Ahová a normát vesztett Habermas vezet: Carl Schmitt

És most tegyük fel a kérdést, amelyet a szöveg gondosan elkerül. Ha Habermasból kihúzzuk a normatív gerincet – ha a „megállapodott választói csoport" nála diagnózisként megírt képéből eltávolítjuk a hanyatlásra vonatkozó ítéletet –, hova érkezünk? Nem semleges, üres térbe. Hanem egyenesen Habermas legnagyobb ellenlábasához, ahhoz a gondolkodóhoz, aki ellen Habermas egész életműve íródott: Carl Schmitthez. Schmitt neve nem semleges név. Ő a Harmadik Birodalom koronajogásza, a nácizmus vezető alkotmányjogi teoretikusa, aki 1933-ban belépett a pártba, és jogi köntöst szabott a jogállam felszámolására. Az elmúlt évtizedekben mégis különös reneszánszát éli – és nem csak a jobbszélen. A magát liberálisnak tudó értelmiségi elit is felfedezte magának, méghozzá pontosan azért, amiért annak idején a nácik: mert Schmitt kínálja a legelegánsabb érvet arra, hogy a „tömeg" valójában alkalmatlan a demokráciára, és hogy a döntést jobb a keveseknél hagyni. Schmitt az elitizmus filozófiai díszruhája. És épp ezért érdemes megnézni, hány schmitti ujjlenyomat maradt ott Biró A. Zoltán „értéksemleges" leírásán.

Az első a homogenitás. Schmitt híres tézise szerint a demokrácia nem a sokféleségen, hanem a homogenitáson nyugszik – a nép egyneműségén, és „ha kell, a heterogén elem kizárásán vagy megsemmisítésén". Nos, Biró egész elemzésének központi felismerése épp az, hogy a Szervezet a heterogén romániai magyar társadalmat egyneműnek – „konzervatívnak" – tünteti fel, és hogy a „fiktív egyetértés" pontosan ezt a gyártott homogenitást takarja. Biró tehát élesen látja a schmitti mozdulatot – csak épp irgalmas technikaként, nem veszélyként írja le, és egyoldalúan, felmentően használja. Ami Schmittnél a demokrácia felszámolásának eszköze, az nála a Haló működésének semleges ténye.

A második az ellenség. Schmitt szerint a politikai közösséget végső soron a barát-ellenség megkülönböztetés konstituálja: a közösség az ellenségén keresztül határozza meg és tartja össze magát. És mit ír Biró? Hogy a Halónak a Szervezetet megtámasztó szerepét két dolog erősíti időnként – az ünnepi-választási demonstratív nyilvánosság, és „az időnként fölerősödő magyarellenesség". Vagyis a közösség kohézióját, Biró saját leírása szerint, részben az ellenség tartja fenn. Ez tökéletesen schmitti gondolat – csak épp hidegvérrel, mechanizmusként rögzítve, mindenféle riadalom nélkül afölött, hogy mit jelent egy közösségre nézve, ha nem a közös értékei, hanem a közös ellensége forrasztja össze. Itt nem szabad kihagyni azt a ténymegállapítást, hogy az RMDSZ felső vezetése szinte kéri a menetrendszerint érkező "magyarellenességet", amit az az értelmiségi holdudvar, a Haló, évtizedekig tétlenül nézett vagy felerősített, és most újdonsült ellenzékiként sem mutat rá a mindennapi önviktimizáló cselekre.    

A harmadik a döntés és az elit. Schmitt egész életműve a liberális parlamentarizmus ellen irányult, amelyet lenézően a „vég nélküli beszélgetés" kormányzatának csúfolt: szerinte a valódi politika nem diskurzus, hanem döntés, és a döntés a keveseké. Nézzük Birót. A tényfeltárásnak, a társadalomkritikának, az „alternatív beszédmódoknak" – vagyis pontosan a kritikai-mérlegelő nyilvánosságnak – nála „nincsen helye, szerepe és mozgástere". Cserébe a változás „gyakorlatilag csak a Szervezetet alkotó elitcsoporton" múlhat. Fordítsuk le: a beszélgetés fölösleges, a tömeg passzív, a döntés a keveseké. Ez szó szerint Schmitt ajánlata, csak épp erdélyi, társadalomtudományi kiszerelésben. És itt a csattanó, amely az egészet összezárja: Biró Habermast hívja segítségül – azt a gondolkodót, aki egész életében a schmitti kép ellen, a racionális-kritikai nyilvánosság védelmében írt. De mivel Biró leszereli Habermasról az értékelést, a „megállapodott választói csoportból" nem Habermas figyelmeztetése lesz, hanem Schmitt homogén, döntésképtelen, ellenségén át összetartott tömege.

A szöveg Habermast idéz, és Schmitthez ér. A demokrácia védőjének szerszámaival építi fel a demokrácia tagadójának világképét. Az „értéksemlegesség", amelyre a módszere büszke, pontosan az az immunhiány, amely védtelenné teszi a schmitti következtetéssel szemben. Mert így szivárog vissza Schmitt a tisztes diskurzusba: nem nyílt vállalással, hanem egy „semleges" leírás formájában, amely csöndben leszokott arról az erkölcsi szótárról, amely egyáltalán felismerhetővé tenné benne a veszélyt. Így ér össze a két kísértés, amely az egész szöveget mozgatja.

Az egyik Derrida gesztusa: bontsd le a normát, ne építs a helyére semmit – ez a magát haladónak nevező értelmiség totemje. A másik Schmitté: mondj le a beszélgetésről, bízd a döntést a kevesekre, tartsd össze a tömeget az ellenségképpel – ez az elitizmusé. A kettő a felszínen szemben áll: az egyik feloldana mindent, a másik keményen döntene. A mélyben mégis ugyanoda érnek: mindkettő kiiktatja azt a türelmes, értékterhelt, mindennapi munkát, amelyet demokratikus közösségnek nevezünk. Biró szövege, anélkül, hogy bármelyiket megnevezné, mindkét gesztust elvégzi: derridai a kérdéscsapdájában, schmitti a közösségképében. És épp ezért olyan tanulságos – mert megmutatja, milyen kényelmesen fér meg egymás mellett a lebontás és a döntés, ha egyszer közös bennük az, amit kihagynak: a lelkiismeret.

IV. A hiányzó szó: erkölcs

És most a mélyebb hiba, amely egy egész korszak vakfoltja: Biró Zoltán az egész RMDSZ-t egyetlen nyelven írja le - az érdek nyelvén. A Szervezet és a Haló szimbiózisa nála kölcsönös haszonkielégítő gépezet, amelyben – idézem – „a saját érdek, a saját haszonelvűség mindkét fél számára fontos", és amelyben mindenki „megtalálja a számításait". Ez a konstrukció egyetlen hajtóereje: érdek, haszon, stabilitás, túlélés. Kifogástalanul működő leírás – két hiánnyal. Nincs benne az erkölcs, és nem is találja meg benne mindenki a számítását.

Nincs benne a kötelesség, a helyes és a helytelen, a lelkiismeret. Egyetlen árva mondat sem esik arról, hogy egy közösséget nemcsak érdekek egyensúlya tarthat össze, hanem közös értékrend is. Pedig ez nem valami szentimentális ráadás. Karl Jaspers a határhelyzetekről (Grenzsituationen) írva mutatta meg, hogy az embert végső soron nem az érdekei, hanem a kikerülhetetlen helyzetekben – a bűn, a szenvedés, a küzdelem, a halál küszöbén – hozott erkölcsi döntései teszik azzá, ami. Az állat is öl, rendszeresen, hidegvérrel – de nem tudja, hogy bűnt követ el. Az ember tudja: akkor is, amikor elköveti, és akkor is, amikor bűnhődik érte. Ezt a tudást hívják lelkiismeretnek. És épp ezt száműzték oly fáradhatatlan sikerrel a huszadik század végi, magukat „értéksemlegesnek" tételező társadalomtudományból – azok az elmék, akik közben rendre magukat is haladónak nevezték. Ami módszertani óvatosságnak indult – „ne moralizáljunk, csak írjunk le" –, az idővel világnézetté csontosodott: mintha az érdek nyelvén kívül nem is volna emberi nyelv, amelyen egy közösségről beszélni lehetne. Márpedig egyetlen társadalom sem tud erkölcsi rendszer nélkül társadalommá szerveződni. Enélkül nem közösség, hanem egyének sokasága – atomok halmaza, akiket a pillanatnyi haszon tart lazán, ideiglenesen együtt. Ezen felül, pontosan tudjuk, hogy a demokratikus társadalmak nem értéksemlegesek: értéknek tekintik a demokráciát, és nemcsak az elit, de a köznép is fontosnak tartja. A demokratikus társadalmak demokráciája soha nem elitista jellegű. És épp ez a szöveg legfájóbb pontja: Biró maga jelzi, hogy a Haló fenntartó szerepe „csökkenőben van", vagyis a szerkezet erodál, de eszébe sem jut, hogy talán éppen az erkölcsi, értékalapú kötőanyag hiánya erodálja. Végig karbantartásban gondolkodik, sosem újjáépítendő szervezőelvben. Az erkölcs mint közösségszervező erő nála még csak említésre méltó kategóriaként sem tűnik fel – nemhogy újjáépítendő feladatként. Egy közösség diagnózisát írja meg úgy, hogy közben kihagyja belőle a lelket, majd csodálkozik, hogy a test lassan kihűl.

V. A tömeg és a tömegember: Ortega Háromszéken?

Ha egy társadalmat kizárólag érdekek egyensúlyaként írunk le, akkor a végén nem marad belőle más, mint massza. És itt lép be José Ortega y Gasset, akit ehhez a szöveghez szinte kötelező elolvasni. A Tömegek lázadásában (1930) Ortega a tömegembert nem az osztálya, a vagyona vagy a műveltsége szerint határozza meg – hanem a magatartása szerint. A tömegember az, aki „önmagával szemben nem támaszt követeléseket", aki nem érzi kötelességét semmivel szemben, aki készen kapott egy civilizációt, amelyet nem ő épített, és amelynek fenntartásáért nem érez felelősséget. Ortega ezt „radikális hálátlanságnak" nevezi: a tömegember úgy élvezi a rend, a jólét, az intézmények gyümölcseit, mint a természet ajándékait – mintha maguktól teremnének, mintha örökké tartanának, mintha nem kellene értük tenni semmit. A nemes élet ezzel szemben – mondja Ortega – épp az önmagunkkal szembeni követelés élete: a nobleza obliga, a kötelesség, amely felfelé húz. Most tegyük egymás mellé a két képet, és nézzük meg, mennyire fedik egymást. Biró társadalmi Halója „gondolkodás nélkül", „automatikusan" támogat. Nem kér számon, nem vesz részt, nem vállal feladatot – a szerző kifejezetten hangsúlyozza, hogy a kapcsolat „nem jár feladatokkal vagy kötelezettségekkel". Arctalan, mérhetetlen, elszámoltathatatlan tömeg, amelynek egyetlen funkciója, hogy „megtámassza" a láthatót. Ez a leírás nem hasonlít Ortega tömegemberére – ez maga Ortega tömegembere.

Ugyanaz az önmagával szemben nem támasztott követelés - egyetlen különbség van, de az lényeges: amit Ortega hanyatlásként, civilizációs vészjelként diagnosztizál, azt Biró semleges adottságként, természeti törvényként rögzíti. Ami az egyiknél kórtünet, a másiknál éghajlat. Ortega azért ír a tömegemberről, hogy figyelmeztessen: így elvész a civilizáció, mert a tömeg nem véd meg semmit – sem a szabadságát, sem az intézményeit, sem végső soron önmagát. Biró ugyanezt a jelenséget úgy szemléli, mint csillagász a sötét anyagot: érdekesnek találja, leírja, méricskéli, de eszébe sem jut, hogy talán baj van vele - sőt, tiszta jó, hogy létezik, mert megtámasztja a Halót és Szervezetet, és érdekes, hogy az évtizedek óta a magyar kisebbségi társadalmat kutató szociológusként a sötét anyagra asszociál, és bevallja, hogy senki sem ismeri, ráadásul ellentmondásosan határolja körül.

VI. A metafora, amely felfalja saját magát

A szöveg nemcsak kívülről támadható – belülről is recseg. A szép sötétanyag-hasonlat, amelyre az egész építmény nyugszik – a látható Szervezet csak a tömeg tíz százaléka, a többi a láthatatlan Haló –, épp az ellenkezőjét bizonyítja annak, amit a szerző sugallni akar vele. A sötét anyag a fizikában stabil, örök, mozdíthatatlan; évmilliárdokig tartja össze a galaxist. Ha a Haló tényleg olyan, mint a sötét anyag, akkor a leépüléséről beszélni fizikai képtelenség. Biró viszont a szöveg végén épp a leépülését állítja. A metafora, amelyet a stabilitás bizonyítására hív segítségül, a szerző háta mögött csöndben átsétál az instabilitás bizonyítékába – anélkül, hogy a váltást akár egy félmondattal jelezné. Ez elegáns bűvészmutatvány, de a logika közben kiesik a kalap alól.

Ugyanez a repedés húzódik a determinizmus és a zárlat között. A szöveg oldalakon át egy szinte megváltoztathatatlan, önfenntartó gépezetet fest, amelyben a változás „gyakorlatilag csak" a szűk elitcsoporton múlhat, az alternatíva „nagy eséllyel megáll" a közvetlen érdekeltek körénél. Ha ez igaz, akkor a szerinte előremutató „Merre tovább?" fejezet, a Salat Levente, Magyari Nándor László és Horváth Réka nevével fémjelzett újrapozicionálási javaslatok nem egyebek naiv sóhajoknál. Vagy vasból van a szerkezet – és akkor a remény hiábavaló, a felsorolt szerzők pedig ábrándozók –, vagy alakítható – és akkor a metafora hazudott. A kettő együtt nem áll meg. A szöveg egyszerre akarja elhitetni, hogy a szerkezet örök, és hogy talán mégis mozdítható; hogy nincs kiút, de azért kár, hogy nincs. Ez nem árnyaltság. Ez határozatlanság, tudományos díszletbe öltöztetve, vagy, ami ennél is ijesztőbb, de pontosabb: az előre eltervezett és pusztán részleges elitváltás koncepciója.

VII. A helikopter, az anekdota, és a rejtélyes szerzői szándékok

És itt van a szöveg vége, az az emlék, amellyel Biró lezárja a gondolatmenetet, és amikor önmaga ellen fordul. A rendszerváltás előtti évekből idézi fel, hogyan hívta be a bukaresti kiadó vezetője, ültette egy fotelbe a szoba közepére, majd körbe-körbe járva magyarázta:

„Maguk ott Csíkszeredában olyanok, mint az amerikai antropológusok, akik helikopterrel leszállnak az őserdőben, és az ott élő törzset vizsgálva leírják, amit látnak. Ez a mi esetünkben nem lehet…"

Biró ezt annak illusztrálására hozza, hogy a Szervezet és a Haló alkotta konstrukció dominanciája miatt ma is minden ilyen kívülálló megnyilatkozás „eseti jellegű vagy magánbeszéd marad". Csakhogy figyeljünk arra, mit is mond ez az anekdota – valójában.

Először is: a kiadóvezető szava volt a cenzor logikája, hiszen a többségi logika szerinti cenzor átengedte, vagyis, meséli Biró, már akkor is a magyar Szervezet és Haló korabeli változata akasztja meg az önvizsgálatot, hogy a közösséget megvédje, és önvizsgálat „a mi esetünkben nem lehet....". És most Biró, több mint három évtizeddel később, ugyanezt a mondatot ismétli el, csak fordított előjellel: azt állítja, hogy a kritikai önvizsgálatnak „nincsen helye, szerepe és mozgástere". A cenzor tiltott; Biró gyászol, de a végeredmény ugyanaz: a közösség önmagára vonatkozó kemény tudásának nincs helye. A szerző, aki egykor a cenzor áldozata volt, most maga mondja ki a cenzor ítéletét – csak épp beletörődő hangnemben.

Ez a performatív ellentmondás teljes: a szöveg azt panaszolja el, hogy az ilyen szöveg hatástalan, sőt, azért jelenhet meg, mert hatástalan. Ha visszhangtalan marad, az a tézisét igazolja; ha vitát kavar, az cáfolja. Bebiztosította magát mindkét irányba – ami intellektuálisan kényelmes, de épp ezért gyáva, és aktívan tesz is azért, hogy saját szövege IS visszhangtalan maradjon, hiszen éppen azért írta, hogy a társadalmi párbeszédet eldugaszolja. Úgy játssza a kritikai értelmiségit, hogy a rendszer keretei közül az orrát sem dugja ki: szerkesztőségünk levélben kereste meg, de nem méltatott válaszra.

Másodszor, és ez a súlyosabb: nézzük meg magát a képet, amelyet Biró jóváhagyólag idéz. Az antropológus, aki helikopterrel száll le, felülről figyeli a törzset, és leírja, amit lát. Ez a kép tökéletesen leleplezi a szöveg egész nézőpontját, mert pontosan ez Biró módszere: a felülnézet, az istenszem, amely kívülről és fentről tekint egy „törzsre" – egy megfigyelt, elemzett, méricskélt objektumra –, ahelyett, hogy beleállna abba az erkölcsi közösségbe, amelyről beszél - és amelynek ő is tagja.

A helikopter a lelkiismeret nélküli tekintet járműve: mindent lát, semmiért nem felel, semmihez nem tartozik. Az antropológus nem tagja a törzsnek, nem osztozik annak sorsában, nincs köze a bűneihez és az erényeihez, csak jegyzetel. És Biró, aki egykor tiltakozott e kép ellen, a szöveg végére maga ül be ebbe a helikopterbe. A saját közösségét törzsként írja le, amelyet érdek és haló tart össze – és közben elfelejti, hogy őt magát is ez a törzs hordozza. Hogy nem antropológus. Hogy benne van. Hogy neki is van lelkiismerete, és annak szava is lehetne ebben a szövegben – ha engedné.

És itt fut össze a szándékos és a szándéktalan, a csapda és a vakfolt. Mert a kézenfekvő védekezés az volna, hogy Biró csupán leíró társadalomtudós, nem prédikátor: nem az ő dolga értékelni. Ez a védekezés azonban egyetlen pillanatig sem áll meg, mert a szöveg köszönő viszonyban sincs az értéksemlegességgel. Tele van rejtett ítéletekkel: „fiktív egyetértés", „statiszta", „manipulatív és demonstratív nyilvánosságtermelés", „hallgatólagos alku", „megrögzött" támogatás. Ezek nem leírások, hanem vádbeszédek. A szerző tehát nagyon is moralizál – csak épp fél kézzel. Van erkölcsi nyelve a "Szervezet" leleplezésére, de nincs a közösség szervezőelvének megnevezésére. Van szava a bűnre, nincs az erényre. Van fogalma a haszonra, nincs a kötelességre. Ez nem értéksemlegesség – ez szelektív moralizálás: az erkölcs leleplező felét használja, az építő felét elhallgatja. Ebben áll a kettősség, amely az egész szöveget belengi, és amelyet érdemes néven nevezni.

A kérdésfeltevés csapdája szándékos:

egy retorikai szerkezet, amely a demokrácia hiányát természetessé keretezi, és amely a lebontás nagy huszadik századi gesztusát ismétli – kimutatni a repedést, hogy ne kelljen falat építeni.

Az erkölcs kihagyása viszont már nem cselvetés, hanem öröklött vakság: egy olyan szellemi klíma terméke, amely megtanult úgy beszélni az emberről, mintha csak érdek volna benne, és közben elfelejtette, hogy az embert épp a lelkiismerete teszi emberré. A kettő együtt egy pontosan megrajzolt, hidegen ragyogó gépezetet ad – amelyből azonban hiányzik minden, amiért érdemes lenne működtetni. Miért fontos ez? Mert nem elvont, egyetemi kérdés. Ha a saját közösségünket kizárólag egy misztikus „társadalmi tömeg" által megtámasztott érdekgépezetként írjuk le, akkor előre feladtuk a legfontosabbat: azt, hogy ez a közösség több egyének sokaságánál. Egy tömeg – Ortega ezt egy egész könyvön át kiabálta – nem véd meg semmit. Sem a demokráciáját, sem az intézményeit, sem az anyanyelvét, sem végső soron önmagát. A tömeg elvár és sodródik; a közösség vállal és kiáll. A kettő között az a bizonyos önmagunkkal szemben támasztott követelés a különbség – az, amiről Biró szövege egy árva szót sem ejt. Mert egy homogénnek hazudott, ellenségén át összetartott, döntésképtelen tömeg fölött mindig lesz, aki hajlandó dönteni helyette – és a történelem arról szól, hogy ezek ritkán a mi barátaink.

Az utolsó bekezdés újólag bemutatja a cselekvés radikális hiányát, és az elhallgatás reflexszerűvé vált működését: 40 évvel ezelőtti a leírt eset, mégis teljesen anonimizált és kilúgozott, már anekdotának sem nevezhető. Az ember csak találgat. Kriterion, vagy Dacia kiadó lenne? Domokos Géza? Miről szóltak a tanulmányok, kicsoda volt pontosan a törzs, és melyek voltak a fő megállapítások, amelyek elhallgatásra kerültek? Vajon mi lehetett az oka? Kinek állt érdekében? Ki volt akkor a Haló, ki volt a Szervezet, hogyan profitált egyik a másikból? Miért beszél rébuszokban? Szeretnénk tisztán látni, de ez egy olyan társadalmi párbeszéd, amelynek a társadalom nem lehet részese. Mondjuk ki: ez nem más, mint periodikusan megrendezett bohóckodás.

Biró A. Zoltán leírásából épp az hiányzik, ami nélkül nem működünk sokáig. Nem a Haló mérete a kérdés, és nem is az, átlépi-e a Szervezet a következő küszöböt. A kérdés az, marad-e bennünk valami az érdeken túl: valami, ami mellett akkor is kiállunk, ha nem éri meg, akkor is, ha nincs belőle hasznunk. Erről a szöveg hallgat. Pedig alighanem ez az egyetlen dolog, amiről érdemes volna beszélni, és eme beszédeken túl is lépni – és az egyetlen, ami miatt egyáltalán érdemes közösségnek nevezni magunkat, nem pedig egyének sokaságának, akiket egy sötét, senki által számba nem vett néma tömeg tart össze, amíg tart. Mert a helikopterből szemlélt törzs haldokló és alvó tagjainak mozdulatlansága ugyanaz.

Ugar