Energiafüggőségből olajválságba: így fizetjük meg a politikai rövidlátást
A világ olajpiaca most egyetlen rossz mozdulatra vár: a Hormuzi-szoros hónapok óta megbénult, a készletek veszélyesen alacsonyak, a bizonytalanság pedig már nem elméleti lehetőség, hanem napi valóság. Ilyenkor az árak nem kicsit emelkednek: elszállnak. És amikor ez megtörténik, annak a számláját mindig ugyanazok fizetik meg, akiknek a legkevesebb beleszólásuk van a döntésekbe.
Több mint három hónap telt el azóta, hogy az Egyesült Államok és Izrael Irán ellen indított háborúja gyakorlatilag elvágta a világ egyik legfontosabb olajszállítási útvonalát. A helyzet azóta sem javult érdemben: a forgalom nem állt helyre, a piac ideges, a szállítmányozás akadozik, a készletek pedig fogynak. A válság már nem a jövő, hanem a jelen. Az iparági szereplők sem kertelnek: az Exxon egyik vezetője szerint a Brent akár 150–160 dollárig is felkúszhat hordónként, ha a készletek a mélypontra érnek. A Nemzetközi Energiaügynökség szerint pedig, ha a stratégiai tartalékok kimerülnek, akkor már nem a politika, hanem maga az ár fogja kikényszeríteni az egyensúlyt. Ez már rég nem stabilitás, ez a rendszer haldoklásának beismerése. És itt kezdődik az igazi baj — de csak kezdődik.
Ugyanis a fogyasztói kényelemhez szokott társadalom gyorsan pánikba esik, amikor megérzi a bizonytalanságot, ilyenkor pedig mindig előjönnek azok a politikai erők, amelyek egyszerű válaszokat, erőt, rendet és „régi nagyságot” ígérnek. A jól ismert recept: vissza a múltba, vissza a mítoszokhoz, vissza ahhoz a korszakhoz, amelyben állítólag még minden működött - így lesz a nosztalgiából stratégia. Az oroszok által ellenünk folytatott kognitív háború ráadásul látványosan rombolja azt a képességünket, hogy józanul, hosszú távon gondolkodjunk — vagy legalábbis nagyon közel jár ahhoz, hogy teljesen lenullázza.
A nyomor és a bizonytalanság közegében mindig nő a szélsőségek vonzereje. A társadalmi feszültség, az elszegényedés és a közbiztonság romlása mind táptalajai a radikalizmusnak. Moszkva ezt pontosan érti, és még pontosabban tudja, hol kell nyomást gyakorolni, hol kell felnagyítani a töréseket, és hogyan lehet a Nyugat belső gyengeségeit fegyverként használni ellene. Nemcsak tudja, csinálja is — miközben mi még ott tartunk, hogy a veszély létét sem akarjuk igazán beismerni. Budapest jó példa erre. A migránspaktum köré épített hisztéria, ahogyan azt a bukott narancsosok tálalják, sokkal inkább nem valós veszély, mégis működik, mert harmincöt év demokrácia után még mindig ott tartunk, hogy a félelem könnyebben eladható, mint a józan mérlegelés.
Ha már a Hormuzi-szoros és az iráni háború: érdemes feltenni a kérdést, ki is indította el ezt az újabb konfliktust. Donald Trump? Az a Trump, aki korábban azt ígérte, hogy 24 óra alatt békét teremt Ukrajnában? Ez az ígéret is jól mutatja, mennyire veszélyes, amikor a politikai vezetők a valóság helyett az önimádat nyelvén beszélnek. Az amerikai elnök eddigi nyilvános megszólalásai alapján legalább 53 alkalommal ígérte meg, hogy békét teremt Ukrajnában. A viktororbáni narratívák már tavaly arról beszéltek, hogy a háború gyakorlatilag véget ért, természetesen Oroszország győzelmével. Ez nem elemzés, hanem politikai propaganda, abból is a legidiótább fajta, az ilyen kijelentések nem a valóságot írják le, hanem megpróbálják átírni azt. És közben pontosan azt a káoszt szolgálják, amelyben az autoriter szereplők a legjobban érzik magukat. Miként tűrhetjük el újra és újra, hogy a hatalom közelébe olyan emberek kerüljenek, akik nem képesek átlátni a nagy összefüggéseket, mégis ők hozzák meg a legfontosabb döntéseket? Ha a nyugati világ vezetése belemerül a gerontokrácia demens idiotizmusába, akkor a döntéshozatal szintjén a rövid távú érdek, az egó és a propagandahaszon válik uralkodóvá - így születnek a válságok.
Európa közben továbbra is Csipkerózsika álomszuszék fejezetét játssza: az energiapolitika terén alig történt valódi fordulat, az atomenergia kérdését sok helyen még mindig ideológiai, nem stratégiai alapon kezelik. A kontinens így saját kezével gyártja újra a függőséget, miközben a „fenntarthatóság” szót mantrázza. Ez a legnagyobb ellentmondás az egész történetben. A tőke eközben másik irányba folyik: az AI-ba ömlik a pénz, mintha az lenne minden problémára a válasz. Lehet, hogy ez a következő nagy technológiai ugrás, de ettől még az energia, az ipar és az ellátásbiztonság kérdése nem tűnik el. A jövőt nem lehet algoritmusokkal fűteni, és a számítógépek sem működnek villamos energia nélkül. Mégis, mintha senki nem akarna szembenézni ezzel a nyilvánvaló ténnyel. Hol vannak azok az erőforrások, amelyekből valódi alternatív energia-infrastruktúra épülhetne? Miért nem ide áramlik a politikai akarat és a pénz egy része? Meddig akarjuk még ugyanazt a hibát elkövetni, csak más szlogenekkel lefedve?
Donald Trump részlegesen feloldotta az orosz olajra vonatkozó szankciókat, hogy enyhítse a piaci nyomást. Ez a lépés rövid távon valóban adhat némi gazdasági mozgásteret, szebben mutat a GDP a hó végi Excel-táblázatban, de a valóság az, hogy az orosz gyilkológépet finanszírozza. És vajon miért lepődünk meg azon, hogy Trump ezt csinálja? Hiszen már régen lepaktált a ruszkikkal, csak épp nyilvánosan nincs kimondva, nem adott ki róla közleményt a Fehér Ház, de attól a tény tény marad: Trump Washingtonja összehangolja politikai kottáit Putyin Moszkvájával, és a kognitív háború egyik alapfegyverét dobják ránk atombomba helyett - az erkölcsi disszonanciát. Jól akarunk élni, ezért kell az olcsó olaj, de ehhez finanszírozni kell az orosz hadigépezetet - ám legyen, és mindezt még leöntik a „békét akarunk” retorikával. Az ilyen disszonanciáknak mindig ára lesz, és mi, egyszerű emberek fogjuk megfizetni. Ez nem egyszerű adásvétel kérdése, ezt hívják úgy, hogy történelem.
A kérdés tehát nem az, hogy jön-e az újabb olajválság.
A válasz pedig csak rajtunk, józanul gondolkodó embereken múlik - amíg még vagyunk.
Karczag Anna