Financial Times: haladunk a világháború felé

Gideon Rachman, a Financial Times vezető külpolitikai kommentátora leírt egy mondatot, amelytől végigfut a hideg az ember hátán: lehet, hogy épp most tettük meg a második lépést a világháború felé. Az első 2024-ben történt, amikor észak-koreai katonák jelentek meg az ukrán fronton – ezt akkor maga Zelenszkij nevezte „az első lépésnek egy világháború felé". A második pedig ezen a hétvégén: amikor ukrán drónok iráni hajókat találtak el a Kaszpi-tengeren. Ukránok harcolnak irániakkal, miközben otthon az oroszokkal – és három kontinens regionális háborúi lassan egyetlen, globális összecsapás körvonalaivá állnak össze.

Július 25-én, szombaton Ukrajna nagy hatótávú drónnal csapást mért a Kaszpi-tengeren. Zelenszkij és a titkosszolgálat (SBU) szerint iráni katonai rakományt – drónokat, rakétákat – szállító, nemzetközi szankciókat kerülő hajókat találtak el, egy orosz hadihajóval együtt. Zelenszkij „nagyon erős eredményekről" számolt be a Kaszpi-tengeri mélységi csapások nyomán.

A ukrán drónok által eltalált hajó – a „Rona" – nyomkövetési adatai magukért beszélnek: a hajó 2024 októbere és 2025 decembere között hússzor járta meg az Amirabad–Anzali–Asztrahán útvonalat. Ez pontosan az a tengeri folyosó, amelyről egy korábbi CNN-vizsgálat és a Wall Street Journal is kimutatta, hogy iráni fegyverszállítás – több százezer tüzérségi lövedék és lőszer – megy rajta Oroszországba. Vagyis a hajó saját mozgástörténete az ukrán verziót támasztja alá: ez nem egy véletlen kereskedelmi hajó volt, hanem egy bevált fegyvercsempész-útvonal szereplője, tehát egy olyan logisztikai láncra csaptak le, amely orosz drón- és lőszerutánpótlást táplálja – azokat a Shahedeket szállítja, amelyek ukrán civilek tömegét ölik meg. Rachman elemzésének egyik legérdekesebb része, hogy megpróbálja megfejteni: miért nyitott Ukrajna egy új, iráni frontot, több ezer kilométerre a saját határától? Bármilyen magyarázat szükségképpen spekulatív, de két logikus indok kínálkozik.

Az első a bosszú és az utánpótlás megszakítása. Irán évek óta látja el Oroszországot Shahed-drónokkal, amelyek ukránok ezreit ölték meg. Az Amirabad–Asztrahán folyosó elvágása közvetlenül gyengíti az orosz hadigépezetet – kevesebb iráni fegyver ér el a frontra. Ez katonai értelemben teljesen racionális.

A második, és ez a rafináltabb: Ukrajna alighanem lehetőséget látott arra, hogy látványosan javítson a viszonyán a Trump-adminisztrációval. Hogyan? Úgy, hogy rámutat: Oroszország segíti Iránt az USA ellen. Zelenszkij ugyanis nem véletlenül hangsúlyozta, hogy Oroszország műholdas hírszerzési adatokat ad át Iránnak, amelyekkel az amerikai csapatokat és bázisokat célozhatják a régióban, ráadásul az amerikai Irán-blokádot épp az orosz–iráni kereskedelem – a Kaszpi-tengeri olaj- és áruforgalom – ássa alá. Vagyis Ukrajna gyakorlatilag azt üzeni Washingtonnak: „mi ugyanazt az ellenséget gyengítjük, mint ti". Ez ügyes húzás – és ha jól sült el, magyarázza, miért adott Trump nemrég zöld utat az ukrán Patriot-gyártásnak.

Rachman viszont felteszi a kérdést: mennyiben hasonlít a mostani helyzet egy világháborúra? És végigveszi a kritériumokat, hidegen, tárgyilagosan.

Egy világháború – ahogy a neve is mutatja – több kontinensen zajlik egyszerre. Pipa: a jelenlegi háborúk Európát (Ukrajna), a Közel-Keletet (Irán, ahol tizenkét ország keveredett közvetlen harcba) és Ázsiát (Észak-Korea felfegyverzése, Kína tajvani manőverei) is átfogják, sőt afrikai konfliktusokat is befolyásolnak.

Egy világháborúhoz azonosítható szövetségi rendszerek kellenek. Félig pipa: az egyik oldal kirajzolódik. Oroszország, Kína, Irán és Észak-Korea egyre szorosabb együttműködését amerikai stratégák már „az ellenfelek tengelyének" (axis of adversaries) nevezik. Ezek az országok tényleg közös célt osztanak: az amerikai hatalom hanyatlásának siettetését és a saját régiójuk uralmát. Kína a háttérben, de – Thomas Wright, Biden egykori stratégiai tervezési igazgatója szerint – döntően segíti Moszkvát: nehézgépeket, mikroelektronikát, dróngyártási együttműködést ad, Iránnak pedig „kettős felhasználású" árukat, rakéta-üzemanyagot, műholdképeket.

Egy világháborúhoz közvetlen konfliktus kell a legnagyobb hatalmak között. Ez az, ami még hiányzik – és Rachman itt óvatos. Az USA és Kína aktívan készül egy egymás elleni háborúra, de közben mindkettő próbálja elkerülni, hogy a rivalizálásuk tényleges összecsapássá fajuljon. Ez a jó hír. De – és ez a figyelmeztetés – a 20. század története megmutatta: a regionális konfliktusok és a nagyhatalmi hibák együtt halálosak tudnak lenni. 1914-ben sem akart senki világháborút. Mégis lett.

A gyenge láncszem: a szétesett Nyugat

Miközben az „ellenfelek tengelye" egyre összehangoltabb, a másik oldal – amely elvileg a demokráciák blokkja lenne – széthullóban van, és ennek egyetlen fő oka van: Donald Trump. Rachman finoman fogalmaz, de a lényeg világos: nehéz azonosítani egy egységes, szolidáris blokkot az Amerika-ellenes csoportosulással szemben, mert Trump rendszeresen ellenségesen viszonyul az USA hagyományos szövetségeseihez. Miközben Putyin, Hszi, Kim és Teherán egyre inkább összezárnak, Trump Amerikája a saját szövetségeseit vámokkal sújtja, az EU-t ellenségként kezeli, a szélsőjobbot dédelgeti Európában, és Ukrajnát is csak addig támogatja, amíg épp hasznot lát benne. Ez a stratégiai öngól történelmi léptékű: pontosan akkor bomlik a nyugati egység, amikor a legnagyobb szükség lenne rá.

Gondoljunk bele a helyzet abszurditásába. Az egyik oldalon négy autoriter rezsim – Oroszország, Kína, Irán, Észak-Korea – félreteszi a nézeteltéréseit, és összehangoltan dolgozik a nyugati hatalmak aláásásán. A másik oldalon a világ vezető demokráciája a saját szövetségeseivel hadakozik, kereskedelmi háborút indít a barátai ellen, és megbízhatatlanabb partnerré vált, mint valaha. Ha valaki forgatókönyvet írna arról, hogyan lehet elveszíteni egy globális hatalmi versenyt, nagyjából ezt írná.

Rachman nem egy pánikkeltő bloggeer, hanem a világ egyik legtekintélyesebb külpolitikai elemzője, és óvatosan, kritériumról kritériumra építi fel az érvét. A helyzet nem az, hogy „holnap kitör a harmadik világháború" – hanem hogy a regionális háborúk lassan összeérnek, a szövetségi rendszerek kikristályosodnak, és egyre kevesebb hiányzik a teljes képhez.

A mi régiónk már a frontvonalon fekszik, és ez nem elvont geopolitikai elmélkedés. Románia fölött orosz drónokat lőnek le, a finn légteret lezárják, a Duna-deltában lőporszag van - ha ezek a szálak tényleg egyetlen globális konfliktussá állnak össze, akkor Kelet-Közép-Európa nem néző lesz, hanem helyszín. Ezért nem engedhetjük meg magunknak a kényelmes távolságtartást, és épp ezért létkérdés a nyugati egység. Az „ellenfelek tengelye" ellen az egyetlen valódi ellensúly a demokráciák összefogása lenne – az EU, a NATO, a transzatlanti szövetség. Az, hogy ezt épp az USA elnöke bontja belülről, a legnagyobb stratégiai kockázat, amellyel szembenézünk. És itt van Európa – és benne a mi régiónk – felelőssége: hogy ne várjunk többé arra, hogy Washington összefogja a szabad világot, hanem magunk építsük fel azt az egységet, amely nélkül ebben a formálódó blokkháborúban nincs esélyünk. Ukrajna, Moldova, a balti államok már tudják ezt. Ideje, hogy mi is megtanuljuk.

Rachman egy 1914-es képpel zárja a gondolatot: akkor sem akart senki világháborút, mégis belesodródtak, a regionális konfliktusok és a nagyhatalmi baklövések halálos kombinációja miatt. A történelem nem ismétli önmagát, de szokott rímekben mesélni. És most épp egy nagyon ismerős rímet hallunk...

Forrás: G4Media