Gaudi-Nagy Tamás továbbra sem érti, avagy utazás a magyar politika legmélyebb bugyraiba

Reggel nyolckor ültem le a gép elé, a harmadik kávém után, amikor megláttam a hírt. Az agyam még nem volt teljesen beindulva, de annyira már ébren voltam, hogy felfogjam: ez nem normális. Ez soha nem volt normális. Ez az ország régen kilépett a normalitás tartományából, valahol 2010 környékén, és azóta szabadesésben vagyunk – csak senki nem meri kimondani hangosan, hogy nincs alattunk háló.

Szóval: Gaudi. Gaudi-Nagy Tamás. A Nemzetvédő. A Hazafi. A pedokegyelmező.

A katalán építészet nagy rajongója begurult – természetesen begurult, mert ezek mindig begurulnak, amikor a fény ráesik arra, amit a sötétben csináltak. Tucatnyi polgárjogi és büntetőjogi eljárást indít Magyar Péter miniszterelnök ellen, és én itt ülök, a negyedik kávémnál, és próbálom megérteni, hogy mi a fenét képzel ez az ember, de az agy visszautasítja a feladatot, mint egy számítógép, amelyet vírussal fertőztek meg, és amely már nem képes felismerni a saját rendeltetését.

És akkor kiderül a másik viktoriánus celeb neve is: Schiffer András látja el a jogi képviseletet.

Le kellett tennem a bögrét. Csak ültem és bámultam a falat, kint esett az eső, valahol egy kutya ugatott, és én éreztem, ahogy valami megmozdul a fejemben – nem gondolat, inkább fizikai érzés, mint amikor az ember túl gyorsan áll fel és elsötétül előtte a világ. A szélsőjobb és a szélsőbal, Gaudi és Schiffer, összekapaszkodva, mint két részeg turista, akik egymást tartják, miközben mindkettő esni készül, és egyikük sem hajlandó belátni, hogy a gravitáció ellen nincs fellebbezés.

A történelem ismétli magát – először tragédiaként, másodszor bohózatként –, de itt, Magyarországon, a kettő egyszerre zajlik, és senki nem nevet, mert mindenki benne van.

Az alapvető probléma ugyanis nem az, hogy Gaudi elvállalta Kónya Endre képviseletét, ezt minden józan ember érti, mert még az anyagyilkosnak is jár ügyvéd, ez a jogállam alapja – ironikus módon pont az az alap, amelyről most Gaudi kiabál, miközben őmaga másfél évtizedet töltött kedvező kormányzati hátszélben azzal, hogy ezt az alapot a pokol mély bugyráig bontsa vissza, a magyar társadalom pedig az utolsó pillanatban húzta be a vészféket. Nem az ügyvédi tevékenységgel van tehát a baj, és ezt mindenki érti, aki képes egynél több gondolatot egyszerre tartani a fejében – tisztában vagyok vele, hogy ez a kitétel startból kizárja a közmédiát, a Mandinert, a Demokratát és az összes oroszpárti viktoriánus propagandasajtót, de akkor is: ekkora pofátlansággal, ilyen hazug módon átírni a valóságot, miközben a legjobb támadás a védekezés ősemberi szabályát alkalmazzák – hát, ebben is unikálisak lettünk, hungarikum az idiotizmusban.

Akkor tisztázzuk egyszer és mindenkorra: Gaudi-Nagy Tamás nem egyszerű ügyvéd, hanem politikus, egykori jobbikos parlamenti képviselő, a Nemzeti Jogvédő Szolgálat vezetője, ahol politikai ügyeket visz, politikai célokat követ, kormányzati pénzből, azaz a mi közös adónkból finanszírozva. Amikor tehát a józan erkölcsű nép – és igen, van ilyen, hiába próbálják elhitetni velünk, hogy nincs – kritizálja a Kónya-ügyben betöltött szerepét, nem Gaudit, az ügyvédet veszi górcső alá, hanem Gaudit, a politikust, azt a Gaudit, aki ott volt a Pride-on, panaszokat nyújtott be annak korlátozása érdekében, szomorúan konstatálta, hogy az ellentüntetők száma nem elég, majd ment tovább, mert a gyűlöletkeltés az ő esetében nem mellékfoglalkozás, hanem maga az életmű, a hivatás, a személyes küldetés.

Most két szálon fut az egész: Gaudi az ügyvédi talár mögül kiabál jogállamért, miközben Bencsik Bubu András és a hozzá hasonló, alacsony hozzáadott értékű propagandisták arról elmélkednek, hogy Kónya Endre bizony ártatlan volt – ártatlan, igen, ezt a szót használják, és én ülök itt, a hatodik kávémnál, mert ez a téma tényleg nem lehet kevesebb hat kávénál, és próbálom feldolgozni ezt a szót, miközben az elnöki kegyelemmel szabaduló Kónya első útja az egykori áldozathoz vezetett, személyesen kereste fel, hogy rávegye: változtassa meg a vallomását, mondja videóra, hogy Endre bá ártatlan. Olyan igazi ártatlan viselkedés, olyan kristálytiszta, olyan megható – a bubumédiában persze ez a jelenet nem létezik, eltűnt, ahogy minden eltűnik, ami nem illik a narratívába, gyorsan, nyomtalanul, mintha sosem lett volna, mintha soha senki nem ment volna el egy gyerekáldozathoz, hogy visszavonatja a vallomását.

Pereljen hát, Gaudi úr, írjon minél több beadványt, és Schiffer védje tovább a pedomosdatót – mert ez pont így van jól, mert a magyar lakosságnak látnia kell ezt az előadást a maga teljes, undorító pompájában: a szélsőjobboldal és a szélsőbaloldal kézen fogva, összeérve, ahogy mindig összeérnek, amikor a hatalom és az érdek úgy kívánja, ahogy mindig összeértek, amióta ez az ország létezik.

Én meg itt ülök továbbra is, a hetedik kávémnál, az esőben, és nézem ezt az országot – ezt a gyönyörű, szerencsétlen, kifosztott, félrevezetett országot –, és azt gondolom, hogy egyszer talán vége lesz ennek, egyszer talán a magyarok is megértik, hogy a hazugságok alapjait kell lebontani, hogy az olyan Gaudi–Schiffer párosokat kell eltávolítani a közéletből örökre és visszavonhatatlanul, mert ha ezt a társadalom nem teszi meg, akkor újra és újra át fogja élni ugyanezt, körbe-körbe, vég nélkül, és nincs annyi kávénk, hogy végigüljünk egy újabb ciklust.

Karczag Anna

Kapcsolódó: