Hogyan aludta át a holland hírszerzés Putyin invázióját? – beszámoló egy megsemmisítő tényfeltárásról

A holland de Volkskrant két újságírója, Ben Meindertsma és Huib Modderkolk (az illusztrációkat Alexandra España készítette) letett az asztalra egy olyan tényfeltáró anyagot, amilyet a magyar olvasó a hazai sajtóból jó eséllyel soha nem fog megismerni – már csak azért sem, mert nálunk a titkosszolgálati kudarcokból nem oknyomozó riport lesz, hanem államtitok, jobb esetben kitüntetés. A szerzők tizenkilenc érintettet szólaltattak meg – hírszerzőket, diplomatákat, tábornokokat, kormányzati tisztviselőket, többségüket névtelenül –, és abból rakták össze, hogyan sikerült a holland titkosszolgálatoknak a 2022-es orosz invázió előestéjéig kitartóan azt mantrázniuk, hogy nem lesz háború. Miközben a kezükben volt egy „egyedülálló forrás" a Kreml közelében. Sőt: pont azért, mert a kezükben volt.

És van ennek a történetnek egy vonulata, amire külön hívnám fel a figyelmet, mert kísértetiesen ismerős lesz: a riportból kiderül, hogy a „bele akarnak minket rángatni egy háborúba" című tétel már az invázió előtt teljes gőzzel ment az európai miniszteri fórumokon – akkor még az amerikai figyelmeztetésekre válaszul, és ezzel a mantrával blokkoltak le minden Ukrajnának szánt támogatási javaslatot. Ugyanaz a szólam, amit a Kreml azóta ipari méretekben termel, és ami mára az európai putyinisták – Orbántól Ficón át az AfD-ig – legfőbb kommunikációs fegyvere lett. A különbség csak annyi, hogy 2021-ben ez még jóhiszemű vakság is lehetett. 2026-ban már nem az. Ami itt következik, az nem fordítás, hanem beszámoló – az Ugar sajátos stílusában, vagyis a tények tiszteletben tartásával, de a köntörfalazás mellőzésével. Aki az eredeti, angol nyelvű anyagra kíváncsi, a cikk végén, a Forrásnál találja a linket. Megéri, mert ez a sztori minden dramaturgiai csavart felvonultat: van benne csodaforrás, ami vakká tesz, iraki trauma, ami fordítva sül el, tábornok, aki nem hisz a saját szolgálatának – és jól teszi –, francia nagykövet, aki lövöldözés közben is a diplomáciában bízik, valamint egy tanulság, amit Európa a mai napig nem tanult meg rendesen.

Amikor a holland hírszerzésnek „egyedülálló forrása" volt – csak épp a valósághoz nem volt hozzáférése

Kezdjük a csattanóval, mert a Volkskrant nagyriportja is ezzel kezdi: 2022. február 22-e van, kedd reggel, két nappal az invázió előtt. Hága, Trêveszaal, a holland kormány legszentebb tárgyalóterme, kilátással a Hofvijver tavacskára – mobiltelefonok leadva az ajtónál, minden szigorúan titkos, csupa komoly ember csillárok alatt. Feláll Erik Akerboom, az AIVD (a holland polgári titkosszolgálat) főigazgatója, mellette Jan Swillens, a katonai hírszerzés (MIVD) főnöke, a hallgatóságban Mark Rutte miniszterelnök és a nemzetbiztonságért felelős miniszterek. És Akerboom elmondja, amit november óta minden áldott kedden elmond ugyanennek a társaságnak: nyugalom, nem lesz háború.

Az amerikaiak persze mást mondanak, de nekik – most figyelj – van valamijük, ami a CIA-nak nincs: egy egyedülálló forrásuk, közel Putyinhoz. A teremben ülő egyik magas rangú tisztviselő ekkor már azon morfondírozik, hogy ezt még egy vak is látja, hogy mindjárt kitör. Negyvennyolc órával később Putyin bejelenti a „különleges katonai műveletet", és a holland szolgálatokon végigsöpör a döbbenet. Az egyik érintett tömör összefoglalója az egészről: a második világháború óta a legnagyobb európai háború, és nem láttuk jönni – „micsoda elbaszás". Nem én mondom, ők mondják. Végre valami, amiben egyetértünk.

A Volkskrant most, négy évvel később tizenkilenc érintettet szólaltatott meg – hírszerzőket, tisztviselőket, döntéshozókat, jórészt névtelenül, mert minősített anyagokról ugye nem cseveghetnek –, és az összkép, finoman szólva, megsemmisítő. A holland szolgálatok vezetése hónapokon át egy „bevált forrásba" kapaszkodott az orosz biztonsági establishment berkeiből, és annyira elhitték saját zsenialitásukat, hogy egy ponton már azt képzelték, az ő hírszerzési infójuk akár megelőzheti a háborút. Ahogy az egyik vezető AIVD-s fogalmazott: élete legnagyobb tétű játszmája volt ez. Hát, a tét tényleg nagy volt. A játszmát meg elvesztették. De tekerjünk vissza három hónapot, mert ott kezdődik az igazi tragikomédia.

2021. november 17., Kijev, az EU-képviselet szürke irodaháza. Az amerikai és a brit nagykövet bejelentkezés nélkül beállít az európai nagykövetek amúgy halálosan unalmas rendszeres találkozójára, telefonokat kérik kifelé, és közlik: a CIA szerint Oroszország meg fogja támadni Ukrajnát. Nem az a kérdés, hogy lesz-e, hanem hogy mikor – mondja az amerikai nagykövetasszony, és felvázolja a csapatösszevonásokat meg a támadási tervet is. Az európai reakció? Hát a klasszikus. A francia nagykövet szerint az amerikaiak túldramatizálnak – a brit kolléga állítólag elég ideges lett ettől, és őszintén, meg tudom érteni. Az észt nagykövet aztán a távozó angolszászok után elmondja a nap legjobb mondatát: észt űrhajós még sosem járt a Holdon, mégis elhisszük, hogy a Hold létezik – ideje lenne bízni a szövetségeseinkben. Az észtek, mint mindig, pontosan tudták, mi a helyzet. Nekik van gyakorlatuk a keleti szomszéd olvasásában, nem is akármilyen tandíjjal megfizetve.

Az európai hitetlenkedésnek persze megvan a maga oka, és itt jön a keserű irónia: Irak. Colin Powell 2003-as ENSZ-műsora a soha meg nem talált tömegpusztító fegyverekkel akkora sebet ütött az amerikai hírszerzés hitelességén, hogy húsz évvel később az európaiak már akkor sem hittek nekik, amikor történetesen igazuk volt. Rob Bauer, a NATO Katonai Bizottságának holland elnöke a szemükbe is mondta: 2003-ban hazudtatok, méghozzá nem kicsit – ha azt akarjátok, hogy higgyenek nektek, bizonyítsatok. Jogos? Jogos. Csak épp az orosz tankokat nem érdekelte a Powell-trauma. És persze ott volt a másik örökzöld: Párizsban és Berlinben Putyint még mindig racionális hatalmi játékosnak, a Nyugat üzleti partnerének látták, aki soha nem kockáztatná Oroszország jövőjét egy darab ukrán területért. Hogy ez a „racionális üzleti partner"  addigra már lelőtt egy utasszállítót, annektált egy félszigetet és nyolc éve háborúzott a Donbaszban, az láthatóan nem zavarta a nagy geopolitikai elemzőket. Sőt, a csavar kedvéért: novemberben még maga Zelenszkij is bosszankodott az amerikai vészmadárkodáson, mondván, elriasztja a befektetőket. Utólag könnyű okosnak lenni, de azért ezt jegyezzük fel.

A holland kijevi nagykövet, Jennes de Mol viszont nem tudta annyiban hagyni a dolgot – és itt végre egy pozitív hős a történetben. De Mol nem a langyos vizes fajta: folyékonyan beszél oroszul, ő vitte az MH17-katasztrófa utáni ügyeket, szentpétervári konzulként pedig testközelből nézte végig, ahogy Oroszország hangulata megsavanyodik – volt olyan holland kollégája Moszkvában, akit orosz ügynökök a saját lakásában vertek meg, és rúzzsal írták a fürdőszobai tükrére, hogy „LGBTQ". Ő tehát tudta, mi lakik a „racionális üzleti partnerben". Plusz ott lüktetett benne a friss kabuli emlék, a pánikszerű evakuáció, az amerikai gépekre csimpaszkodó afgánok képei – azt megígérte magának, hogy még egy Kabult nem enged.

November 29-én aztán csinált egy zseniális kis pszichológiai tesztet: a hétfő reggeli stábértekezleten közölte a munkatársaival, hogy most kapta a hírt, az oroszok megtámadták Mariupolt. Néma csend, falfehér arcok. Egy perc múlva feloldotta: nem igaz, emberek – de látom az arcotokon, hogy mindenki el tudja képzelni. Ez volt számára a végső bizonyíték: a követségen mindenki tudta, hogy jöhet a háború, csak épp senki nem merte kimondani. Hágai utasítás nélkül, saját hatáskörben döntött: válságstáb, evakuációs tervek, családok hazaküldése. „Felkészülünk a háborúra."

Eközben Hágában a hírszerzés pontosan az ellenkező következtetésre jutott.

A „bevált forrás", avagy hogyan lettek a hollandok okosabbak a CIA-nál – legalábbis a saját fejükben

A színhely most a scheveningeni dűnékre néző MIVD-torony a szigorúan őrzött Frederikkazerne területén, ahol a „Ruslandhuis" – magyarul Oroszország-ház – működik: az AIVD és a katonai hírszerzés közös, több száz fős egysége. Ez önmagában unikum, mert rivális titkosszolgálatok normál esetben úgy szeretik egymást, mint macska a fürdetést. A házi bölcsesség szerint az MIVD-s előbb cselekszik, aztán gondolkodik, az AIVD-s pedig végtelenségig gondolkodik, aztán talán csinál valamit. 2018 táján valakinek eszébe jutott, hogy a nyolc (!) különböző, párhuzamosan oroszozó elemzőcsapatot talán egy fedél alá kéne terelni. A kultúrák összecsiszolása annyira ment fényesen, hogy a Ruslandhuis főnöke egy év után házon belüli PowerPointot tartott „Sikeres-e a Ruslandhuis?" címmel, benne azzal a diával, ahol fent a két igazgató pacsizik boldogan, középen ő maga izzad, lent meg a munkatársak épp egymás torkának esnek. Ezt a szervezeti idillt érte utol 2021-ben az első igazi éles teszt: mit akar Putyin?

És itt jön a lényeg: a nyers katonai jelek ott voltak. Az MIVD elemzői műholdképeken látták, hogy a szeptemberi Zapad-hadgyakorlat után valami nagyon nem stimmel. A csapatlétszám még oké, de parancsnoki harcálláspontokat építettek – ideiglenes gyakorlathoz ugye nem szokás –, felvonult a precíziós fegyverzet, az elektronikai hadviselés, a légvédelem, az egyik tiszt szavaival: kész fegyverzeti bemutató. És a hab a tortán: a csapatok a gyakorlat után nem mentek haza, hanem felvonulási körzetekbe települtek a határ mellé. Ezt egyébként minden nyugati szolgálat láthatta, nem kellett hozzá varázsgömb.

Csakhogy a hollandoknak volt valamijük, ami másnak nem: a híres-nevezetes forrás, valahol az orosz biztonsági gépezet csúcsán, a Kreml közelében. „Bevált forrás", évek óta szállítja az értékes anyagot – ennél többet ma sem hajlandó senki mondani. És itt meg kell állni egy pillanatra, mert az önbizalom nem a semmiből jött: az AIVD 2014-ben tényleg letett valamit az asztalra, amikor hackereik bejutottak a Cozy Bear nevű orosz hackercsoport rendszereibe, és leleplezték, hogy Moszkva a Fehér Házat és a Demokrata Pártot támadja – vagyis a kis holland szolgálat egyszer már megcsinálta azt, amit a nagy amerikaiak nem. Innentől pedig már nem tűnt hihetetlennek a gondolat, hogy lám, megint mi tudunk valamit, amit a CIA nem. Az egyszer megélt zsenialitás a legveszélyesebb drog.

A forrás alapján a Ruslandhuis elemzői összerakták a nagy képet: Putyin a határra tolt hadsereggel csak nyomást gyakorol, tárgyalási pozíciót épít – befolyási övezetet akar, vétót Ukrajna NATO-tagsága fölött, a NATO-erők visszaszorítását a keleti szárnyról. Amíg úgy érzi, halad a tárgyalás, nem támad. Ha meg mégis megtámadná Ukrajnát, azzal lenullázná a saját tárgyalási tőkéjét, pont az ellenkezőjét érné el annak, amit akar, és átlépne egy visszafordíthatatlan ponton – ez pedig teljesen irracionális lenne. Konklúzió: képesség van, szándék nincs, háború valószínűtlen. Gyönyörű, logikus, koherens elemzés. Egyetlen apró szépséghibával: azon a feltevésen nyugodott, hogy Putyin fejében ugyanaz a racionalitás lakik, mint egy hágai elemzőében. Spoiler: nem.

Közben az amerikaiak decemberben példátlan lépésre szánták el magukat: elkezdték nyilvánosságra hozni a hírszerzési anyagaikat, hátha a világ szeme láttára leleplezett terv elrettenti Putyint és felrázza Európát. És hogy erre mi volt a reakció Scheveningenben? Fanyalgás. „Hírszerzési trombitálás" – így minősítette az amerikai kampányt a mindkét szolgálat nevében nyilatkozó vezető AIVD-s, és még oda is szúrta, nem kis lenézéssel: mi bezzeg nem mentünk a nyilvánosság elé az anyagainkkal. Hát nem. Az persze fel sem merült igazán, hogy talán azért, mert az amerikai anyag jó volt, a holland meg nem. A Ruslandhuisban inkább azon tanakodtak, hogy vajon a jenkiknek tényleg jobb hozzáférésük van-e, vagy csak blöffölnek és nyilvános nyomással próbálják megelőzni a háborút – ami szerintük veszélyes stratégia, mert Oroszországot nem szabad sarokba szorítani a háborús retorikával, Moszkvának éreznie kell, hogy a diplomácia kifizetődő. Igen, jól olvastad: két és fél hónappal az invázió előtt a holland hírszerzés attól féltette a világbékét, hogy az amerikaiak megsértik Putyint. Mindenesetre egy dolog világossá vált a hollandoknak is: sürgősen le kell ülniük a CIA-val.

„Nem tudom követni a logikát" – avagy amikor a döntéshozók inkább maguknak hittek

Két hónappal az invázió előtt színre lép Geoffrey van Leeuwen, Rutte biztonsági főtanácsadója – VVD-s, meggyőződéses transzatlantista, és Hágában az a mondás járja, hogy ha tudni akarod, mit gondol Rutte, hallgasd Van Leeuwent. Nos, Van Leeuwen egyre idegesebb. Látja a csapatösszevonást, olvassa az angolszász figyelmeztetéseket, beszél az amerikaiakkal – közben pedig Akerboom és Swillens minden kedden elmondja neki és a kormánynak, hogy invázió „valószínűtlen". És főleg egy dolgot nem bír megemészteni: azt a magabiztos állítást, hogy a kis Hollandiának jobb hírszerzési pozíciója van, mint a teljes amerikai gépezetnek. Jogos kérdés, tegyük hozzá – bár a pikantéria az, hogy 2014-ben, a Cozy Bear-akciónál ez egyszer tényleg igaz volt, és pont ez a régi dicsőség vakította most el a szolgálatokat.

A keddi Trêveszaal-üléseken Van Leeuwen újra és újra elmondja: az amerikai üzenetet – Putyin döntött, csak a mikor kérdéses – túl könnyen söprik le az asztalról.

A szolgálatok gyakorlatilag azt sugallják, hogy az amerikaiak hamis ürüggyel akarják Európát háborúba rángatni. „Mi ebben a logika? Nem tudom követni" – ismételgeti. És itt jön a történet egyik legszebb iróniája: mindenkinek Irak jut eszébe, csak épp fordított előjellel. 2003-ban a Davids-bizottság utólag megállapította, hogy a holland kormány az angolszász meséknek hitt a tömegpusztító fegyverekről, a saját szolgálatai szkepszisét meg lesöpörte – és akkor is épp a miniszterelnök biztonsági tanácsadója tolta az amerikai vonalat. Most a szolgálatok eltökélték, hogy őket aztán még egyszer nem verik át a jenkik – és pont ezzel az eltökéltséggel sétáltak bele a fordított csapdába. Az iraki trauma túlkompenzálása mint hírszerzési módszertan. Gratulálunk.

Közben házon belül is repedezik a homlokzat: a Ruslandhuisban a katonai elemzők morognak, hogy az AIVD a csodaforrásával mindent visz, miközben a fenyegetés elsősorban katonai, nem politikai, és az ő megfigyeléseiket alulsúlyozzák. Egy AIVD-s utólag maga mondja ki a lényeget: a saját pozíciódban bízni nem baj, de tudnod kell, hogy a kép korlátozott – olyan, mintha szívószálon át néznéd a valóságot. Csőlátás. Hát igen. Csak ezt nem 2021 novemberében mondta ki hangosan, hanem a Volkskrantnak, évekkel később. Van Leeuwen mindenesetre nem várt a szolgálatokra: december végén összehívta a Nemzetbiztonsági Tanácsot, immár a pénzügyi és gazdasági tárcákkal együtt, és elkezdtek worst-case forgatókönyvekben gondolkodni – szankciók, gáz-vészterv, és karácsony előtt megszületett a döntés az úszó LNG-terminálokról, amelyek később Rotterdamban és Groningenben álltak szolgálatba. Vagyis miközben a hírszerzés a „valószínűtlent" mantrázta, a politika csendben elkezdett a saját feje után menni. Ritka pillanat, amikor ez a mondat dicséret.

És közben a CIA-val is összeültek – itt jön a sztori legkínosabb rétege

Januártól a CIA hágai rezidense egyre sűrűbben járt ki Scheveningenbe. A hollandok célja kettős volt: kideríteni, mit tudnak az amerikaiak, és – most kapaszkodj – megmutatni a Fehér Háznak, milyen kulcsfontosságú forrása van Hollandiának. Ehhez a szokásosnál többet fedtek fel a forrásukról, és lám, működött: az amerikaiak érdeklődése felizzott, kérdezgetni kezdtek, kifejezett „mohóság" mutatkozott náluk. A vezető AIVD-s büszke összegzése: a pozíciónk nem volt jobb az amerikaiakénál, „de volt valamink, ami nekik nem". A végén már Akerboom és Swillens személyesen ült le legalább háromszor a CIA-rezidenssel – ami egy volt AIVD-s szerint hallatlan, ő egész pályáján egyetlen ilyen találkozóra emlékszik. És itt csúszott át a dolog önhittségből világmegváltó fantáziába: mivel Biden februárban óvatosan puhult – fegyverzetkorlátozásról, rakétatelepítésekről, hadgyakorlat-limitekről ajánlott tárgyalást, „adjunk esélyt a diplomáciának" –, a Ruslandhuis a saját, tárgyalásokról szóló anyagait látta visszaköszönni, amelyek a CIA-n át „egészen biztosan eljutottak Bidenig". Innen már csak egy lépés volt a gondolat: a holland hírszerzés akár megelőzheti a háborút. A kis AIVD megint a világszínpadon játszik! Legalábbis ezt hitték.

Közben az amerikaiak a saját forrásukról továbbra sem mutattak semmit – a hollandok pedig, úgy tűnik, nem is nagyon feszegették. Pedig több hírszerzési forrás szerint a CIA Putyin legszűkebb köréig ért el. Egy európai hírszerző már 2021 nyarán megkapta tőlük az orosz terveket:

„Kérdeztem, biztosak vagytok? Azt mondták, biztosak. Ők ilyet soha nem mondanak."

Aztán bepillantást is kapott a függöny mögé:

„Emlékszem, arra gondoltam: what the fuck."

Őt meggyőzték. A hollandokat nem kellett – ők magukat győzték meg, csak épp az ellenkezőjéről. Közben a másik adatfolyam, a katonai, könyörtelenül gyűlt: gépesített dandárok, tüzérség, logisztika, üzemanyag, egészségügyi ellátás – az ukrán külső hírszerzés januári anyaga szerint elegendő erő Ukrajna katonai legyőzéséhez. Aztán jött a részlet, ami mellett már a legelszántabb galamb sem tudott elmenni: az oroszok nagy tételben szállítottak vérplazmát a frontra. Tárgyalási blöffhöz általában nem szokás vérkészletet telepíteni. Így a Ruslandhuis három héttel az invázió előtt hősiesen átminősítette a háborút „valószínűtlenről" „lehetségesre". Bravó. A naptár szerint ekkor február eleje volt.

A tábornok, aki inkább a saját szemének hitt Onno Eichelsheim vezérkari főnök – korábban maga is az MIVD élén – abban a szerencsés helyzetben volt, hogy belülről ismerte a konyhát, és tudta, mit ér a leves. Az ő logikája üdítően egyszerű volt: ha reális esély van a legrosszabbra, arra készülsz. Nehezen emésztette meg a feltevést, hogy az oroszok majd racionálisan, nyugati hadviselési elvek szerint viselkednek – neki a csapatlétszám és a haditechnika többet mondott, mint a szándékelemzés. Február 4-én aztán megkapta a végső lökést: a tizenhárom országot tömörítő vezérkarifőnök-koalíció titkosított videóhívásán az amerikai kolléga lerajzolta a teljes orosz támadási tervet.

Eichelsheim: „Nagy nyilak, kis nyilak. Mit foglalnak el először. Mi a végcél." "ekkor világos volt, hogy ez meg fog történni."

Azonnal felajánlotta a holland F-35-öket a NATO keleti szárnyára – ahhoz még szoftverfrissítés kellett az amerikaiaktól a legújabb orosz radarok azonosításához, amit pár nappal az invázió előtt sikerült is megszerezni. Ahogy ő mondta: ehhez „hívőnek" kell lenni abban, hogy tényleg megtámadnak minket. A NATO politikai szintjén viszont továbbra is a strucctechnika dominált: amikor Bauer decemberben javasolta, hogy a szövetség lépjen az 1-es készültségi fokozatból (hírszerzés) a 2-esbe (a válság elemzése), a harminc tagállamból tizenöt nemet mondott – köztük Hollandia. Bauer máig nem tér magához: „Még abban sem tudtak megegyezni, hogy elemezzék a helyzetet." Szerinte a visszahúzók Putyin provokálásától féltek.

„Mióta eszkaláció az önvédelem? Felelőtlen módon festettük magunkat sarokba."

A végén Bauerék egy eljárási kiskapuval, tagállami jóváhagyás nélkül tornázták fel a készültséget a legmagasabb szintre – így a holland F-35-ök órákon belül Lengyelországban lehettek. És hogy a Putyin-provokálástól rettegő holland kabinet mit adott eközben Ukrajnának, hosszas vita után, arról, hogy defenzív vagy offenzív fegyver mehet-e? Kétezer sisakot, négyezer golyóálló lemezt, száz mesterlövészpuskát és öt öreg amerikai radart, amiből kettő eleve rossz volt. Egy védelmi tisztviselő minősítése: „Szemét. Szégyelltem magam." Nem csodálom. Németország bezzeg ötezer sisakot adott, szóval a hollandok még a sisakligában is csak ezüstérmesek voltak. Közben Jake Sullivan Washingtonból már azt üzente: a háború „bármelyik pillanatban" kitörhet.

„Mégis megtörtént" – avagy a forrás, aki mindent tudott, kivéve a lényeget

Bauer admirális neve egyébként nem ismeretlen az Ugar olvasóinak: nemrég itt számoltunk be arról az interjújáról, amelyben kimondta – Ukrajna megnyerhette volna a háborút, ha a Nyugat egységes és határozott.

Február 23-a délután, nagyjából tizenkét órával a háború kitörése előtt. Az MIVD változást észlel az orosz erők kommunikációjában – ez már összetéveszthetetlen háborús előkészület, az egyik érintettnek azonnal libabőrös lett tőle a karja, Swillens rögtön hívja Ruttét. És mit tesz erre a Ruslandhuis? Kapaszkodj meg: nem hajlandó átminősíteni az értékelést. Az elemzők ragaszkodnak hozzá, hogy amíg nincs közvetlen infó Putyin „szándékáról", addig a módszertan nem engedi a változtatást. A tankok már gyakorlatilag üresbe tették a motort a határon, de a hivatalos holland álláspont még mindig az, hogy a háború csupán „lehetséges". A módszertan szent. A valóság meg majd alkalmazkodik. Ez már nem hírszerzés, ez liturgia.

Ezerhatszáz kilométerrel keletebbre, a lvivi Szputnyik Hotelben (a névválasztás külön költői) közben ott fekszik Hans Hoppenreijs ezredes, hatvanéves védelmi attasé, és a CNN-t nézi, amely szerint az invázió „órák kérdése".  És az ezredes nem hiszi el, hogy egy megtámadás előtt álló országban fekszik. A hidegháború gyermeke, aki annyi kardcsörtetést látott már ellobbanni, hogy szentül hiszi: a diplomácia most is elvégzi a dolgát. Ráadásul katonai érvei is vannak: az oroszoknak nincs elég emberük a megszálláshoz, a tankok meg elakadnak a sárban. (Az érvei mellesleg helyesek voltak – csak épp arra a kérdésre válaszoltak, hogy Putyinnak érdemes-e támadnia, nem arra, hogy fog-e. Ugyanaz a csapda, amibe egész Nyugat-Európa belesétált.) Elalszik, a CNN megy tovább. Aztán hajnali öt után kopog a különleges védelmi egység embere: „Elkezdődött." Az ezredes első gondolata a történelemkönyvbe kívánkozik:

„A francba. Mégis megtörtént."

És itt van a riport egyik legszebb paradoxonja: a diplomata De Mol az, aki a katonai jelzésekből hónapokkal korábban levonta a következtetést, és a katona Hoppenreijs az, aki az összes hadi jel ellenére a diplomáciában hitt – méghozzá részben azért, mert az ágya mellett tartott titkosított laptopon a Ruslandhuis megnyugtató elemzéseit olvasgatta. A csodaforrás mérgezése így ért el egészen a lvivi hotelszobáig. De Molnak hála viszont a holland csapat felkészülten várta a hajnalt: az állampolgárokat már február 11-én kiutazásra szólította, hazaküldte a családokat és a saját feleségét, behozatta a fegyveres védelmi egységet páncélozott járművekkel, az érzékeny iratok pedig merevlemezeken, sima postával mentek haza Hágába. Ez utóbbin lehet mosolyogni, de működött.

A franciáknál viszont a hit a legvégsőkig kitartott. Miközben Kijevben már lövések dörögnek, a francia nagykövet ezt üzeni az európai nagykövetek Signal-csoportjába: szerintük biztonságosabb megvárni az oroszokat, aztán majd „rendezett keretek között" kiutasíttatják magukat. Az olasz és a belga kolléga csatlakozik. Egy másik nagykövet reakciója a csoportban olvasottakra: „micsoda idióta". Nincs hozzáfűznivalóm, a diagnózis szakszerű.

A holland konvoj eközben rendőri kísérettel, zárt ajtókkal száguld a lengyel határ felé, el a végtelen kocsisorok mellett, ahol férfiak viszik biztonságba a családjukat, tudva, hogy nekik vissza kell fordulniuk a frontra. Kétségbeesett ukránok verik a diplomáciai autók ajtaját, fuvarért könyörögve. Hoppenreijs, aki huszonnégy órával korábban még rendíthetetlenül hitt a nemzetközi jogban, most ezt éli meg: „Hollandia menekül egy másik európai országból."

A nagy leleplezés: tíz ember tudta. A csodaforrás nem volt köztük.

Az invázió utáni napokban a Ruslandhuisban összeáll a kép, és az maga a megsemmisülés: azok a magas rangú orosz biztonsági tisztségviselők, akiknek a kommunikációját hónapokon át figyelték, pontosan ugyanúgy le voltak döbbenve a háborútól, mint ők. Putyin terveiről talán tíz ember tudott összesen. Vagyis a híres-nevezetes, évek óta bevált, a CIA-nak büszkén mutogatott forrás technikailag kifogástalanul működött – csak épp egy olyan körből jelentett, amelyet Putyin ugyanúgy sötétben tartott, mint a nyugati szolgálatokat. A hollandok gyakorlatilag prémium hozzáférést vettek egy olyan színház páholyába, ahol a darabot nem is játszották. Az amerikaiaknak viszont láthatóan volt valakijük vagy valamijük abban a legbelső, tízfős körben. Ennyi volt a különbség. Apróság.

Utólag már az a bizarr, élőben közvetített orosz Biztonsági Tanács-ülés is más fényt kap, amit a Ruslandhuis emberei pár nappal az invázió előtt együtt néztek: ahogy Putyin egyenként feleltette a tagokat, ahogy az SVR amúgy magabiztos főnöke dadogva motyogott a Nyugat „utolsó esélyéről", ahogy Putyin rákérdezett, támogatja-e Donyeck és Luhanszk elismerését, ő meg hebegve rábólintott. Akkor nem tudtak mit kezdeni a jelenettel. Most már értik: az orosz Biztonsági Tanács egyes tagjai ott, abban a pillanatban sem tudták, hogy háború jön. Voltak orosz katonák, akik úgy masíroztak be Ukrajnába, hogy azt hitték, belarusz hadgyakorlaton vannak. Ehhez képest a hollandok arra alapoztak, hogy Oroszország egy jól működő állam, ahol a döntések a protokoll szerint születnek. Az egyik MIVD-s tiszt ki is mondja a riport kulcsmondatát:

„Az elemzési elbaszásunk az volt, hogy a saját kormányunkat vetítettük rá az Orosz Föderációra."

Putyin radikalizálódása az államapparátuson kívül zajlott – ott, ahová a szívószál nem ért el.

És a következmények?

Na, azok aztán elmaradtak, stílszerűen. A Frederikkazerne egyik széfjében fekszik egy belső jelentés „Az orosz invázió értékelése" címmel, amelyről az egyik olvasója annyit mond: a konklúzió túl puha, ami tanulság lett volna, az nincs benne. Európa-szerte egyetlen ember, a francia katonai hírszerzés főnöke repült. A német BND vezetője annyira biztos volt a maga igazában, hogy az invázió éjszakáján Kijevben aludt egy hotelben, és pánikszerűen kellett kimenekíteni az országból – nevetség tárgya lett, de az állását megtartotta. Európa, ahol a kudarc legfeljebb kínos, de sosem karrierkérdés. A hágai Blauwe Zaalban aztán hónapokkal később lezajlott a nagy szembenézés is: a szolgálatok elismerték, amit addigra mindenki tudott – tévedtek. Taps, függöny, mindenki marad a helyén.

A riport legkeserűbb tétele viszont a végére marad, és ez már nem vicc: több érintett szerint Hollandia – és vele Európa – ezzel a vaksággal segített eljátszani az egyetlen halvány esélyt a háború megelőzésére. Ha a Nyugat egységesen jelezte volna Putyinnak, hogy katonailag és gazdaságilag a végsőkig elmegy, talán elrettenthető lett volna. Ehelyett minden miniszteri fórumon az ment, hogy „belerángatnak minket egy háborúba", és ezzel a mantrával minden Ukrajnának szánt pluszjavaslatot leblokkoltak. Aztán jött a hajnal, amikor Putyin egyetlen éjszaka alatt elérte azt, amit az amerikaiak hónapokig nem tudtak: egy magas rangú holland tisztviselő felhívta Jake Sullivant, hogy mostantól minden szankció az asztalon van, ne fogják vissza magukat. Sullivan döbbenete mindent elmond: „Biztosak vagytok benne?"

Hát így. Európát nem az érvek győzték meg, nem a hírszerzés, nem a szövetségesi bizalom – hanem a ballisztikus rakéták.

Csak közben Ukrajna fizette és fizeti azóta is a tandíjat a mi felnőttoktatásunkért.

Forrás: Volkskrant