Hunor eleremdészesíti Romániát

Azt mondja ma Kelemen Hunor, az erdélyiek főnöke a saját Facebook-oldalán, hogy ne keressük már a kákán is a csomót, ne turkáljunk a múltbeli sérelmekben, ne számolgassuk, ki mennyit hibázott, hanem keressük a találkozási pontot, a megoldást. Üzente mindezt a PSD-s, PNL-s és USR-s kollégáknak, akikkel – teszem hozzá én – éppen egy szétesőben lévő kormánykoalíció romjain ülnek, és lázasan keresik a módját, hogyan lehetne minél gyorsabban összetákolni egy újabb kabinetet. Mert egyvalamit mindenáron el kell kerülni: az előrehozott választást. Vagyis az egyetlen demokratikus megoldást. Azt a kínos pillanatot, amikor a választó szembesíthetné a nagykoalíció pártjait azzal, mit gondol a teljesítményükről. Értem én, hogy ez a szembesítés senkinek nem hiányzik a mostani kormánypártok közül – de akkor legalább ne öltöztessük államférfiúi bölcsességbe azt, ami sima politikai önmentés. „Tegyük zárójelbe a sértődéseket" – fordítom: tegyük zárójelbe a választókat.

És itt álljunk meg egy szóra a műfajnál is, mert a poszt formája legalább annyira beszédes, mint a tartalma. Az elegáns fotó, a jól megvilágított profil, a betördelt idézetek – ez nem kommunikáció, ez kampányplakát. Kampány viszont nincs, pontosabban éppen az ellen dolgozik a teljes politikai elit, hogy legyen. Vagyis Kelemen Hunor kampányol az ellen, hogy kampányolnia kelljen. Ez már-már zen. Már a címzettlista is ínyenceknek való, mert a PNL-vel még csak-csak, de az USR-rel aztán végképp hűvös volt az RMDSZ viszonya. A Magyarországról importált retorika rendre globalistáknak, ultralibsiknek, neomarxistáknak állította be őket, Hunorék pedig értelmiségileg elegáns mosollyal vették ezt tudomásul, sőt, a gúnyos „rezist" és a neomarxista jelző szépen visszaköszönt a román széljobb hírtévéiben is. Most pedig állítólag azon csodálkozik az erdélyiek főnöke, hogy Simion csak ül, zabálja a popcornt, és nő az ereje.

Hát, igen... Talán pont azok a hibák miatt van ez így, amelyeket most nem kéne számolgatnunk – erre nem tetszett gondolni?

Ne számoljuk ide például azt a szándékos mulasztást, hogy a mai napig nem vizsgálta ki az azóta többször is kormányra került RMDSZ, mit kerestek az akkor még ismeretlen Simionék és a focihuligánok Úzvölgyében. Pedig lett volna rá alkalom, kormányzati pozíció, titkosszolgálati-bizottságban tagsági, minden – csak akarat nem. Aki akkor szőnyeg alá söpörte a magyar sírkert meggyalázását, az most ne lepődjön meg, hogy a söprögető azóta pártelnök lett, és az ő kormányra kerülését kell elkerülni nemzeti minimumként. A magyarverést és a magyar halottak gyalázását elfelejteni tudni kell – az RMDSZ tudta.

Ne számoljuk ide azt a hibát sem, hogy a parajdi sóbányát pontosan annyi ideje ígérték rendbe tenni, amióta tudtak a bajról, azaz legalább egy évtizede. Minden kampányban elhangzott, hogy aztán lássuk, mi lett belőle – láttuk, víz lett belőle. Az meg külön pikáns, hogy a katasztrófa után a felelősségkeresés hirtelen „múltban turkálássá" minősült át. Praktikus kategória: minden hiba múltbeli, hiszen a jövőbeli hibákat még nem követték el. Így aztán a felelősség olyan, mint a horizont – ahogy közeledsz felé, mindig ugyanolyan távol marad. Ne felejtsük el azt sem, hogy a végzetes vízbeömlést egy túlszámlázott RMDSZ-közeli megaépítőcég dilettantizmusa és nemtörődömsége okozta, a másik rendszerszintű oka pedig az volt, hogy a kormányzó pártok, főként az RMDSZ politikája főként azt jelentette az elmúlt évtizedekben, hogy a dilettáns pártkatonáikat pozícióba ültethessék.

Aztán ne számoljuk azt a hibát sem, hogy az RMDSZ az elmúlt évtizedekben gyakorlatilag a mindenkori hatalom hű kis koalíciós partnereként üzemelt, szilárd elvi alapon: az elv az volt, hogy kormányon lenni jó. Ült együtt bal- és jobbkézre, kivárt, hallgatott, szavazott, ahogy a koalíciós béke kívánta – most meg ott ül azok között, akiket a saját holdudvara tegnapelőtt még neomarxistázott, és őszintén csodálkozik, hogy a sértődések zárójelbe tétele nem megy elsőre. Közben a saját választóinak évtizedek óta ugyanazt a dalt fújja: most nem lehet hangoskodni, mert kormányon vagyunk, és kormányon többet érünk el. Hogy mit értünk el, arról nem szól a dal, de a refrén örök: majd. Majd a következő ciklusban. Majd ha jobb lesz a koalíciós matek. Az erdélyi magyar politika a „majd" határozószó vagy inkább határozatlanszó köré épített katedrálist, és Kelemen Hunor ebben a főesperes.

Szóval igaza van Kelemen Hunornak: tényleg nem azt kell most számolgatni, ki mennyit hibázott. Mert ha elkezdenénk, estig se érnénk a végére, és a lista tetemes részénél az ő neve állna a „felelős" rovatban. Ilyenkor tényleg praktikusabb a megbocsátás pedagógiája: zárójelbe a sértődéseket, zárójelbe a felelősséget, zárójelbe a választókat – és ami a zárójelen kívül marad, az a bársonyszék. Mert erről szól ez a poszt, semmi másról. Nem Erdélyről, nem a magyarokról, nem is Romániáról – hanem arról, hogy a zene még szól, a székek fogynak, és Kelemen Hunor nagyon nem szeretne állva maradni, amikor elhallgat. Harminc év alatt az RMDSZ egyetlen dolgot tanult meg tökéletesen: túlélni. Nem képviselni, nem kiharcolni, nem megvédeni – túlélni.

Figyeljük meg, hogy az RMDSZ az elhúzódó koalíciós tárgyalások és a fokozott nemzeti és nemzetküzi közérdeklődés közepette semmilyen politikai követelést, agendát nem tesz le az asztalra, ahogy soha nem is szokott. Elviseljük? Mire kell nekünk az RMDSZ?

~ UGAR