Lagarde lehet az, aki megállítja Le Pen-t?

Christine Lagarde, az Európai Központi Bank elnöke csütörtökön elkötelezte magát amellett, hogy legalább az év végéig a helyén marad, cáfolva a közeli lemondásáról szóló pletykákat. Azt viszont továbbra sem zárta ki, hogy a 2027 októberében lejáró mandátuma vége előtt távozzon. A háttérben ott a kérdés, amelyre fél éve keresi mindenki a választ: beszáll-e a francia elnökválasztásba – vagy legalábbis annak vitájába –, olyan helyzetben, amikor a jelenlegi állás szerint két oroszbarát és Európa-ellenes jelölt, azaz Marine Le Pen és Jean-Luc Mélenchon között dőlhet el a második forduló.

Az EKB kamatdöntése után tartott frankfurti sajtótájékoztatón egy újságíró egyenesen rákérdezett: kitölti-e a mandátumát vagy sem. Lagarde válasza jellemzően kitérő volt, de a mondat, amellyel elintézte, önmagában is főcím lett: 2027 előtt nem szabadulnak tőle. Előtte megjegyezte, nem szereti, ha adott helyzetbe kényszerítik - mármint, hogy fekete-fehér kérdést kapjon, ebben pedig van valami mélyen visszataszító. A jelenetnek volt egy visszatérő szereplője is: a hajóskapitány. Lagarde megismételte azt a hasonlatot, amelyet a hónap elején is használt – ha felhők gyűlnek a láthatáron, a kapitány a fedélzeten marad, és ez a kapitány - mármint ő - a fedélzeten is marad. A jövőjéről szóló találgatásokat pedig nem tartja különösebben fontosnak, habár az általa használt hasonlatban nem igazán lehet megkülönböztetni a felhők földrajzi eloszlását, mert úgy az európai gazdaság, amelyek az EKB vezetőjeként kapitányol, mint a francia elnökválasztások jelentős felhőgyülekezést mutatnak.

Ami a mostani nyilatkozatot igazán érdekessé teszi, az az előzménysor. Februárban a Financial Times azt írta, hogy Lagarde a mandátuma lejárta előtt távozna – méghozzá azzal a céllal, hogy a távozó Emmanuel Macron és a német kancellár, Friedrich Merz még beleszólhasson az utódja kiválasztásába. A logika kimondatlanul is világos volt: ha a jövő tavaszi francia választást a szélsőjobb nyeri, az Európa legfontosabb pénzügyi intézményének élére kerülő ember kiválasztása egészen más erőtérben zajlana. Az EKB akkor közölte, hogy Lagarde a küldetésére összpontosít, és semmilyen döntést nem hozott; ő maga pedig a Wall Street Journalnak azt mondta, arra számít, hogy kitölti a mandátumát. Július 3-án viszont a Les Échos kérdésére már azt válaszolta: lehetséges, hogy korábban távozik – mert szerinte egy európai hangnak hallatszania kell a francia elnökválasztási vitában. Hozzátette, ha a kampányban olyan szemlélet kerül előtérbe, amely csökkenti Franciaország helyét Európában, akkor kötelességének érzi majd megszólalni. Aztán július 9-én, az Euronewsnak adott interjúban leszögezte: ő nem jelölt (azt persze nem mondta, hogy nem is lesz (ugyanakkor azt is elmondta, hogy az európai értékek mellett „bármilyen minőségben" ki fog állni, amelyet a leghatékonyabbnak tart. Aki ért a diplomáciai nyelven, annak ez a mondat nem lezárja, hanem nyitva hagyja az ajtót, és itt jön a valódi tét, amely miatt egy frankfurti kamatdöntés hirtelen francia belpolitikai üggyé válik.Marine Le Pen a párizsi fellebbviteli bíróság döntése után ugyanis kijelentette: 2027-ben indul az elnökségért. Az elemzők pedig egyre reálisabbnak látják azt a második fordulót, amelyben Le Pen és a baloldali Jean-Luc Mélenchon áll egymással szemben – vagyis két olyan politikai erő, amelyek egyaránt oroszpártiak, EU-ellenesek, csak az egyik a szélsőbalról, a másik a szélsőjobbról érkezik Egy ilyen forgatókönyv nemcsak Franciaország, hanem az egész európai gazdasági és politikai stabilitás szempontjából súlyos következményekkel járna. Lagarde – akit a pozíciója politikai semlegességre kötelez – erről óvatosan fogalmazott: reméli, hogy a józan ész győz, és hogy Franciaország, bárki is vezesse, továbbra is Európa kulcsfontosságú tagjának tekinti magát.

De tényleg ő lenne a megmentő?

Itt érdemes fékezni a lelkesedést, mert a „Lagarde megmenti Franciaországot" forgatókönyvnek van néhány kényelmetlen buktatója.

Az első, hogy Lagarde soha életében nem nyert még választást. Miniszter volt Jacques Chirac és Nicolas Sarkozy idején, vezette a Nemzetközi Valutaalapot, most az EKB-t – vagyis pontosan az a pálya, amelyet a francia szélsőjobb évek óta a „technokrata elit" szinonimájaként emleget. Egy olyan kampányban, amely a nép és az elit szembeállítására épül, ez nem előny, hanem lőszer az ellenfélnek.

A második, hogy a Financial Times által megírt forgatókönyv nem is a francia elnökségről szólt, hanem valami sokkal prózaibbról: hogy az EKB élére még a választás előtt kerüljön kiszámítható utód. Ez nem Franciaország megmentése, hanem az európai intézmény bebiztosítása arra az esetre, ha Franciaország nem menekülne meg.

És a harmadik: aki fél éve hol azt mondja, hogy marad, hol azt, hogy talán mégsem, hol azt, hogy nem jelölt, de bármilyen minőségben megszólal – az vagy nagyon jól taktikázik, vagy maga sem tudja még, mit akar. Egy elnökválasztási kampányba viszont nem lehet félig belépni.

Egyelőre tehát annyi biztos, hogy a kapitány a fedélzeten marad. Hogy meddig, és hogy a hajó Frankfurtba vagy Párizsba tart-e, azt alighanem ő maga sem döntötte még el. Franciaországnak addig is marad az, ami a legutóbbi években: öt miniszterelnök Macron 2022-es újraválasztása óta, egy széttöredezett parlament, és egy szélsőjobb, amely türelmesen várja a maga idejét. A megoldás lehetősége pedig egyelőre nem Lagarde-nál van.

Ugar