Lagarde most fedezte fel Kínát – miközben Európa húsz éve nézi, ahogy Peking megeszi a piacát

Christine Lagarde, az Európai Központi Bank elnöke Genfben most végre kimondta, amit Európában körülbelül két évtizede lehet hallani konferenciákon, tanulmányokban, elemzői jelentésekben, újságcikkekben és mindenféle egyéb helyen, ahol az emberiség időnként megpróbál előre gondolkodni: Kína immár nem egyszerűen az a távoli ország, ahonnan olcsó játékokat, pólókat és elektronikai kütyüket rendelünk, hanem közvetlen versenytársa Európának a magasabb hozzáadott értékű iparágakban is.

Lagarde szerint Kína ma már az euróövezet komparatív előnyökkel rendelkező ágazatainak csaknem 40 százalékában közvetlen versenytárs, miközben ez az arány a 2000-es évek elején még nagyjából 25 százalék volt. Az EKB elnöke szerint Európa régi növekedési modellje erodálódik: a világkereskedelem már nem garantálja automatikusan az európai sikert, a közepes technológiájú feldolgozóipar korábbi előnyei csökkennek, az amerikai biztonsági ernyő pedig már nem jelentheti azt, hogy Európa nyugodtan hátradőlhet és kiszervezheti a stratégiai gondolkodást Washingtonnak.

Mindez nagyon fontos felismerés, csak van vele egy apró probléma: körülbelül húsz évvel elkésett!

Ha most találkoznánk először Lagarde asszonnyal, talán meg is kérdezhetnénk tőle, hogy ugyan hol töltötte az elmúlt két évtizedet. Egy barlangban? Egy párizsi pékségben, ahol nem volt internet? Vagy esetleg valamelyik európai bizottsági tárgyalóteremben, ahol a kínai gazdasági terjeszkedést minden alkalommal „kereskedelmi lehetőségnek” nevezték, amíg az a kereskedelmi lehetőség szépen lassan versenytárssá, majd stratégiai függőséggé nem változott? Mert Kína gazdasági felemelkedése nem tegnap kezdődött. Az európai gazdaságpolitika hosszú éveken keresztül abból indult ki, hogy a globalizáció mindenkinek jó lesz, a kínai piac pedig olyan hatalmas, hogy majd mindenki jól jár. Európa közben boldogan exportált technológiát, tőkét és tudást, Kína pedig tanult, beruházott, állami támogatásokkal építette fel saját ipari kapacitásait, feljebb mászott az értékláncban, majd egyszer csak ott állt az európai gyárak ajtajában ugyanazzal a termékkel, csak olcsóbban, gyorsabban és egyre gyakrabban fejlettebb technológiával. Most pedig meglepődünk.

Ez körülbelül olyan, mintha valaki húsz évig nyitva hagyná a lakása ajtaját, majd amikor eltűnik a televízió, a laptop és az ezüstkanál, összehívná a családi tanácsot, hogy „aggasztó fejleményeket észleltünk a vagyonbiztonság területén”. A probléma ráadásul nem pusztán gazdasági, mert Európa miközben azt számolgatja, hány ágazatban lett Kína versenytárs, a biztonsági szolgálatok már évek óta azt vizsgálják, hogy ugyanaz a kínai állam milyen más csatornákon keresztül próbál hozzáférni európai technológiához, infrastruktúrához, kutatáshoz és információhoz.

A norvég hírszerzés például évek óta meglehetősen egyértelműen beszél erről. A 2026-os értékelésük szerint a kínai hírszerzési szolgálatok növelték norvégiai műveleti kapacitásukat, és a kutatási együttműködések önmagukban is biztonsági kockázatot jelenthetnek, különösen olyan területeken, ahol a kutatás eredményei később katonai vagy hírszerzési célokra használhatók. A norvég hatóságok arra is figyelmeztetnek, hogy a kínai jog olyan keretet biztosít, amely alapján kínai vállalatokat és állampolgárokat fel lehet használni állami, hírszerzési vagy befolyásolási célokra. Norvégiában már konkrét eset is volt arra, hogy egy kínai doktorandusz, aki a kínai National University of Defense Technologyhoz kapcsolódott, hozzáférést kapott bizalmas Equinor-adatokhoz az NTNU-nál. A norvég parlamenti anyag ezt kifejezetten súlyos biztonsági problémaként említi. Mindez viszont pontosan elég kéne legyen ahhoz, hogy egy normálisan működő európai biztonságpolitika feltegye a kérdést: mit engedünk be, hová engedjük be, milyen ellenőrzéssel, és milyen információhoz adunk hozzáférést?

És erre válaszul Európában mit csinálunk? Nos, most éppen felfedezzük, hogy Kína versenytárs. A következő felismerés talán az lesz, hogy Oroszország nem különösebben kedveli a demokráciát. Aztán egyszer csak valaki rájön arra is, hogy Peking nem azért vásárol európai infrastruktúrát, fejleszt technológiát, épít ki gazdasági függőségeket és keresi a hozzáférést a kutatási rendszerekhez, mert különösen romantikusnak találja az európai egyetemek folyosóit. Persze mindezt lehet továbbra is pusztán gazdasági kérdésként kezelni. Lehet azt mondani, hogy „kereskedjünk mindenkivel”, „a tudomány határok nélküli”, „az egyetemeknek nyitottnak kell lenniük”, és hogy minden biztonsági ellenőrzés veszélyezteti a tudomány szabadságát, csak közben a világ egy része már régen nem így működik, Európa viszont továbbra is hajlamos arra, hogy előbb megkösse az üzletet, aztán húsz év múlva tartson egy konferenciát arról, hogy vajon nem jelent-e biztonsági kockázatot az üzlet.

Az egész történetben nem az a legkellemetlenebb, hogy Peking gyorsan tanul, hanem az, hogy Európa ennyi idő alatt sem tanult meg tanulni.

Ugar