Lesz-e rendszerváltás a romániai magyar politikában? Ha lesz, milyen lesz?

Kátai István, az erdélyi politikai vadnyugat újdonsült örökmozgója, a Kiss Tamás és ifj. Toró Tibor vezette Bálványos Intézet elmúlt évekbeli NER-es kapcsolatait felhánytorgatván arról ír, hogy ő elvárná, hogy azok, akik a Fidesz és az RMDSZ ellenzékeként hirdetik magukat, számoljanak el azzal, hogy pontosan milyen szerepet töltöttek be ezekben a rendszerekben.

A posztot itt lehet elolvasni:

Amint arról az Ugar beszámolt a minap, bár azt nem lehet mondani, hogy a közérdek szolgálata utáni pihenésképp, de filozófiai magasságokba emelkedett Kelemen Hunor, a politikai osztályból kiábrándult román olvasóközönséget elkápráztatni vágyván, a Veștea-kormány visszautasítása kapcsán megidézte a gonosz banalitását. Azt ajánljuk, az olvasó olvassa inkább Kátai bejegyzését.

Ha már Hunor Kelemen meglehetősen felszínesen nyúlt Hannah Arendthez a gonosz banalitását emlegetve, egészítsük ki az Eichmann Jeruzsálemben néven elhíresült tézist: a gonosz banalitásához mindössze annyi kell, hogy hiányozzon a gondolkodás - és innen jutunk el a „senki konformizmusáig”, nem mellesleg az orosz információs hadviselés alapja is ugyanerre a náci technológiára épül, de maradjunk a gonosz banalitásának kidolgozójánál: ahhoz, hogy valaki elszakadjon a múltjától, és radikálisan újat kezdjen,

olyan nyilvános elköteleződés szükséges, amely kiszámíthatóvá teszi a jövőbeni cselekvést.

És akkor kérdezzük meg közéletünket: vajon egy Ilyés Szabolcs, aki Békemenetet dicsérő cikkeket írt, miközben sem egzisztenciálisan, sem egyéb módon nem kényszerült erre, továbbá minden szálat megmozgatott, hogy felkerülhessen az RMDSZ képviselői listájára, majd miután ez természetesen nem sikerült, RMDSZ-es polgármesteri székért pályázott Székelyudvarhelyen - mennyiben érdemli meg, hogy társaival elfoglalja a helyet a helyzetet őszintén boncolgató szerzők elől egy magát függetlennek nevező hírportálon – már amennyire a Transtelex valóban független az RMDSZ-től. Nem mi válunk bűnössé ilyenkor, hogy teret adunk a meg nem tért báránynak, aki bőrét levedlve bármikor újra farkassá változik, ha a hatalom közelébe kerül, vagy visszakerül? Hogyan számolunk el közösségi lelkiismeretünkkel, ha azoknak adunk hatalmat – legyen az médiabeli, közösségi, bármilyen és bármekkora –, akik pont azok elnyomásából éltek olyan jól, akiknek az érdekében rendszerváltást tervezünk? Nem érzi senki az ebben megbúvó óriási erkölcsi bűnt? Nem másért, csak a magyar történelem bővelkedik az ehhez hasonló jelenségekben, nem menve túl messzire: még ma is úgy éljük erdélyi magyar mindennapjainkat, mintha egypárti rendszer lenne, mert az is van. Mindez elvezet egy mélyebb, társadalmi-etikai kérdéshez is. Itt érdemes megemlítenem a „határhelyzet" (Grenzsituation) fogalmát, amely Karl Jaspers egzisztencialista filozófiájából származik – olyan pillanatokra utal, amikor az ember szembekerül a halállal, a szenvedéssel, a bűnnel vagy a véletlennel, és ezekben a helyzetekben derül ki igazán, milyen erkölcsi szubsztanciája van. Ez pontosan azt a kérdést feszíti fel, hogy mi különbözteti meg az emberi cselekvést a puszta ösztönvezérelt viselkedéstől. A válasz: az, hogy képesek vagyunk elveket, normákat követni akkor is, amikor az ösztöneink, az önérdekünk vagy a puszta túlélési logikánk mást diktálna. Egy állat a veszélyben menekül, harcol, és végül is öl – ösztönösen, reflexszerűen. Az ember viszont, ha valóban ember akar maradni, olyan élet-halál kérdésekben is az erkölcsi normáit követi, amikor az ösztöni logika ennek épp az ellenkezőjét sugallná.

Ez a tesztje annak a közösségnek, amely most rendszerváltásra készül: amikor hatalmat, médiafelületet, közösségi legitimációt adunk valakinek, az nem technikai, hatalmi-politikai döntés csupán, hanem morális állásfoglalás is. Ha azok kapják meg a szót és a hatalmat, akik korábban mások elnyomásából profitáltak, és ezt a döntést a közösség pusztán pragmatikus, „ösztönös" logikával hozza meg – mert ők a hangosabbak, mert ők vannak most pozícióban, mert így egyszerűbb –, akkor a közösség maga mond csődöt az emberi erkölcsi autonómia jaspersi próbáján. És itt nem szabad megengednünk magunknak a könnyű kiutat sem: azt, hogy a megbocsátás nemes gesztusára hivatkozva egyszerűen visszaengedjük hatalomba azokat, akik a diktatúrát kiszolgálták. A megbocsátás nem azonos a felelősség eltörlésével, és semmiképp nem azonos azzal, hogy a kiszolgálót ugyanabba a pozícióba emeljük vissza, amelyből korábban másokat sújtott. Ha ezt tesszük, az nem megbékélés, hanem az elnyomottak második megcsalása: azt üzenjük nekik, hogy az ő szenvedésük végül nem számított semmit, mert az, aki azt okozta, vagy belőle profitált, ugyanolyan könnyedén visszatérhet a döntéshozói székbe, mintha semmi sem történt volna. Az erkölcsi elszámolás nem opcionális lépés a rendszerváltás után, hanem annak előfeltétele – különben az egész folyamat csak névcsere, nem valódi újrakezdés. Az igazi kérdés tehát nem az, hogy kinek van most hangja vagy platformja, hanem hogy a közösség képes-e elveket – igazságosságot, jóvátételt, hitelességet – érvényesíteni akkor is, amikor ez rövid távon kényelmetlen, lassabb, vagy kevésbé hatékony. Ez különböztet meg minket az állatoktól: nem az, hogy racionálisan kalkulálunk, hanem hogy a kalkuláció fölé tudunk emelkedni, és elveink szerint döntünk akkor is, amikor ez a legnehezebb – még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy a kényelmesebb, gyorsabb utat kell elutasítanunk azok javára, akiknek a nevében a változást hirdetjük.

Karczag Anna