Megdöntjük a rendszert, de előbb tíz fekvőtámasz

A fiú lázadni szeretne, és jó volna végre tartozni is valahová. Az olasz neofasisztáknál mindkettőre ígéretet kap, bár hamar kiderül, hogy náluk a lázadás első szabálya az, hogy csak akkor beszélhet, ha kérdezik. Andrea Oriente első regénye azt a tizenöt hónapot követi végig, amíg a fiú rájön, mit is kapott az engedelmességéért cserébe.

A ScontroSistema helyiségébe egy félig leengedett redőny alatt kell bebújni, aztán a telefont kikapcsolva a polcon hagyni. Odabent műanyag székek állnak a katedra előtt, a falról pedig három férfi néz le az új fiúra. Mussolinit arcról is illik felismerni, így csak a másik kettőnek írták oda a nevét. Az egyik Léon Degrelle, a belgák náci kollaboránsa, a másik Corneliu Zelea Codreanu, a későbbi román Vasgárda alapítója. Codreanu halála után bő két évvel, 1941 januárjában a Vasgárda tagjai több mint száz zsidót gyilkoltak meg a bukaresti pogromban.

Ebbe a szobába vezeti be az olvasót Andrea Oriente a szeptemberben megjelent La nostra giovinezza (A mi ifjúságunk) című regényében. A könyvről a La Repubblica nyomán beszámoló G4Media húszévesnek írja a szerzőt, a kiadó szerint Oriente 24 éves. A húszéves fiú a könyv főhőse. A regény önéletrajzi ihletésű, és a fiú szemén keresztül látjuk azt is, mi vonzó egy ilyen társaságban annak, aki addig sehol sem érezte igazán, hogy számítanak rá. Itt mindjárt dolga van, könyveket adnak a kezébe, cikkeket írhat, és keddenként még azt is elmagyarázzák neki, mi történik Szíriában vagy a Donbaszban. A végszó persze mindig a főnöké.

Az ellenséglistán jól megfér egymás mellett a demokrácia, a bürokrácia, a bevándorlók, a kommunisták és, hogy a világ összes bajára jusson egyetlen név is, Soros György. A hétköznapokban viszont a rendszer megdöntésénél sürgősebb feladat, hogy az újonc rendesen feleljen a tananyagból. Ha elakad, jön a fekvőtámasz, méghozzá mindenkinek. Az számol, aki hibázott. Claudio Paglieri az Il Secolo XIX-ban azt emeli ki, hogyan szaporodnak a fekvőtámaszok a regényben, míg végül egészen világossá válik, mire jó ez a közös szenvedés. A fiúk összetartoznak, de az újonc azt is hamar megtanulja, milyen érzés, amikor miatta ég mindenkinek a karja.

A fiú egy ideig még a pofonokat is elviseli, mert odabent legalább várják. Aztán egyre nehezebb megmondania, miért jár vissza ugyanabba a szobába, ahol minden kérdésre kész válasz van, és még a saját fáradtságát is úgy kell kezelnie, mintha jellemhiba volna. Politizálni szeretett volna, végül botot fogott a kezébe, és tizenöt hónap bajtársiasság után magányosabbnak érzi magát, mint mielőtt belépett. A rendszer marad. A fiú fogja magát, és hazamegy.

Ugar