Megszámláltatott. Híjával találtatott. Szaggattatik?

Reggel nyolckor csörren a telefon. Premontrei riadólánc. Szöveges üzenet – a szavak mögött ott a toronyóra kongása, a kő és a mész illata, az évszázadok súlya és az ijedtség: áttörték a falat, betörtek a sekrestyébe, jöjjenek! Öltözöm, fogat mosok, rohanok. Katonaságban sem készültem el ilyen gyorsan.

Hajnali öt órakor kezdődött, amikor a becsületes ember még alszik, vagy ha nem alszik, legalább szégyelli, hogy ébren van – a polgármesteri hivatal emberei nekiálltak a falnak. Nem végrehajtóval, nem dobolással, nem a törvény ünnepélyes arcával – egyszerűen nekiálltak, és áttörték. Mint a tolvajok. Éjjel, mint a tolvajok – csak éppen a város nevében, építési engedéllyel a zsebükben, mert ez a mi korunk szépsége: a tolvajlást is lehet jogszerűen végezni.

Megszámláltatott

Fél kilenc előtt már ott vagyok. Alig lézengünk egy páran.

Belépek a templomba. A bejárattól balra bútorok, ingóságok tornyosulnak – mindaz, ami nem fért el az oldalhajóban, ahova sebtében kellett hordani a hátul maradt ingóságokat, mert a Speedy Gonzalesek már gőzerővel és OSB-lemezekkel falazták be a jövőt – még soha nem láttam ilyen gyors hivatali munkavégzést ebben az országban. Az oltár oldalából nyíló folyosó le van zárva: belülről elreteszelt ajtó, mögötte farostlemez. Az oldalhajó másik oldalán, ahol az apát irodája volt, ahol konyha illatozott egykor, és onnan kanyarodhatott az apát a sekrestyébe – szintén zárva. Szintén lemez.

A Baritiu utca felőli kis udvart is bevették, holott az még a kilakoltatási dokumentumokban sem szerepelt. Az apátnak annyi kegyelmet adtak, hogy gyorsan kivihette az autóit – tiszta szerencse, hogy amúgy a rendtől elbirtokolt telken már évekkel ezelőtt megépült a parkolóház, így nem kellett messzire vinni a járműveket – amilyen benzinárak vannak manapság.

Az apát persze kihívta a rendőröket, mert minden normális államban ezt csinálja a jogos tulajdonos, ha arra ébred, hogy hajnalok hajnalán csákánnyal döngetik a falát. A rendőrök megérkeztek, igen. Csakhogy nem az apátot kérdezték: mi történt, ki tört be, kit zárjunk el? Hanem az apátot vonták kérdőre, miért hívogatja ide folyton a rendőrséget, hiszen Popescu elvtárs jogszerűen van itt, papírjai vannak, minden rendben van, hát mit akar ez az ember. Ilyen volt ez a hajnal, és minden hajnal ilyen – innen is szép álmokat kívánok közösségünk képviselőinek.

Híjával találtatott

Telefonom olvasom, hogy az RMDSZ elnöke is megszólalt – a Facebookon. El is ítélte a hajnali akciót – természetesen, hiszen egy pillanatra felrémlett benne, hogy talán korán kéne kelni a jó munkához, amit hírből sem ismer. Így hát elítélte azt, hogy éjjel történt: a hajnali időpontot, a tolvajok munkaidejét.

Hogy jogszerűségbe csomagolva elraboltak egy épületet – azt nem. Ahhoz már nem fűzött szót. Cserébe hivatkozott a Bihar megyei szervezet múlt havi közleményére, amelyben szépen, gondosan kifejtik: az apátnak tárgyalnia kellene. Különben is – és ez a mondat az, amelyet el fogok tenni, mint a jó pálinkát, elővenni választások idején – őket senki sem kérte fel arra, hogy képviseljék ezt az ügyet.

Senki sem kérte fel. Tessék ezt megjegyezni! Tessék emlékezni rá akkor, amikor legközelebb előjönnek az akciós rímfarhattal: közösségünk, képviseletünk, mi vagyunk az út. Akkor majd előkerül ez a mondat a polcról, ahol tartogatom – hogy egy évszázados magyar rend hajléktalanná tételekor az erdélyi magyarság hivatalos képviselete közölte: őket senki sem kérte fel. Senkit sem kért fel senki soha semmire, ha kényelmetlenné válik az ügy. De szavazatot – azt majd kérik. Az iránt lesz felkérés bőven.

A múlt héten még ott tolongott a magyar szélsőjobb színe-java. Illegették magukat, nyilatkoztak, szónokoltak, fényképezkedtek – a kilakoltatás-ellenes tiltakozás ékes kelléktárával. Ma, a riadólánc üzenetére, jó ha tizenöten összegyűltünk. Tizenöten. Egy évszázados rend hajléktalanná tételéhez tizenöt ember jött el tanúnak.

Szaggattatik?

A templom lépcsőjén állok, igazgatom a kalapom – óvnom kell magam a napszúrástól. Nézem az elhaladó embereket, akik nem néznek vissza. Szemmel láthatóan nem is sejtik, mi történik. Közben töprengek azon, amit nem szívesen gondolok végig, de muszáj lesz: vajon a nagy keménykedés, a győzelmek kikiáltása, a brüsszeli mentőöv legendája, a politikai tőkéért vívott hangos csaták – vajon mindez nem éppen azt az eredményt hozta-e, amelyet el akartunk kerülni? Nem mi altattuk-e el egymást, miközben ők beverték az OSB-lemezeket? Mert Borvendég Zsuzsa és a többi szélsőjobbos még egy hete is arról posztolt: győzelem, a végrehajtó megfutamodott. Sőt, járt a hír, mint vándorlegény a csárdák között, hogy Brüsszelből szóltak le, Bukarestből meg Váradra, és így lett nagy diadal a kis kudarcból. Ilyen az, amikor a politika testén daganatként burjánzik a konfabuláció – szép szóval hazudozásnak hívják, de ma már inkább narratívának mondják, mert az nem fáj annyira, de a politikai tőkét ugyanúgy növeli. Ebből a sztoriból induláskor sem volt semmi igaz. Ma reggel pedig láttuk, hova vezet.

Szóval, szaggattatik, Bánffy uram? - kérdem magamban a nagy elődöt és felnézek.

A templom tornyai még állnak...

Kapitány Árpád premontrei ellenálló