Miért kezdett Lukasenka óvatosabban viselkedni Ukrajnával szemben?

Június közepén Ukrajna azt követelte Belarusztól, hogy kapcsolja ki a határ menti átjátszóállomásokat, amelyek az orosz drónok navigációját segítették. Ha Minszk egy héten belül nem teszi ezt meg,akkor maguk az ukránok semmisítik meg őket - tette hozzá az ukrán elnök. A belarusz hatóságok gyorsan reagáltak – és Volodimir Zelenszkij szerint június 22-én az átjátszóállomások leálltak. Úgy tűnik, a belarusz vezetés már nem támaszkodik Oroszországra úgy, mint korábban, és kész engedményeket tenni Ukrajnának – csak hogy ne váljon a háborús féllé., mármint a jelenleginél is jobban, hiszen Minszk részvétele az ukránok ellen folytatott népirtó hadjáratban nem kétséges, a mértéke viszont nagyon nem mindegy - sem az ukránoknak, sem az oroszoknak.

Arról, hogy mi áll ennek hátterében a berlini Carnegie Kutatóközpontjának orosz és eurázsiai szakértője írt elemzés, mi pedig a Meduza nyomán ismertetjük ennek főbb téziseit.

Miért érzi magát veszélyben Lukasenka?

A belarusz állami propaganda azt állítja, hogy Zelenszkij találta ki mind az átjátszóállomások létezését, mind pedig azok kikapcsolását, ám túl sok jel utal arra, hogy Kijev fenyegetése valóban hatott: már június 21-én este orosz háborúpárti források elkezdtek beszámolni a Belarusz és Ukrajna közötti határvidéken tapasztalható mobilszolgáltatás zavarairól. Június 24-én pedig ukrán megfigyelő csatornák megerősítették, hogy az orosz drónok már három napja nem repülnek e határ mentén, és ugyanezen nap estéjén Zelenszkij kijelentette, hogy a belaruszi átjátszóállomások leálltak. Ráadásul maga Lukasenka sem cáfolta soha az átjátszóállomások létezését, ehelyett egy orosz tisztviselőkkel folytatott találkozón elismerte, hogy az ukrán ultimátum után Minszkben fogadta Zelenszkij képviselőit, és közölte velük, hogy Belarusz nem akar belesodródni a háborúba, és nem szabad ebbe az országot irányba lökdösni.

Az a tény, hogy Lukasenka személyesen vett részt az Ukrajnával folytatott tárgyalásokon – amelyek korábban a titkosszolgálatok szintjén zajlottak –, azt mutatja, hogy valós biztonsági fenyegetésként élte meg az ultimátumot. Hogy további jóindulati gesztust küldjön Kijevnek, Lukasenka hirtelen elrendelte három határátkelő megnyitását a határ menti ukránok számára, akik gombászni vagy bogyókat gyűjteni szeretnének a belarusz erdőkben. Ez a gesztus meglehetősen sok kérdést vet fel, legalább két dolog miatt:

1. nehéz elképzelni, hogy az ukránok tömegesen akarnának aknamezőket megkerülni csak azért, hogy sétáljanak egy gyakorlatilag ellenséges területen.

2. az ukránok belarusz beutazásának megkönnyítése – egy olyan országba, amelynek Oroszországgal nincs teljes körű határellenőrzése – aligha örvendezteti meg az orosz biztonsági szerveket.

Ám mindezek a megfontolások lényegtelennek bizonyultak Lukasenka számára – annyira fontos volt neki, hogy éppen ebben a pillanatban mutassa ki békés szándékát Kijev felé. Az átjátszóállomásokkal kapcsolatos ultimátum nem az első példa arra, hogy Minszk váratlan visszafogottsággal reagál Kijev egyre keményebb retorikájára. Májusban például, amikor az ukrán hatóságok azzal vádolták a Kremlt, hogy új támadást készít elő Belaruszon keresztül, és megígérték, hogy 500 belarusz célpont elleni csapásokkal válaszolnak erre, Lukasenka találkozót kért Zelenszkijtől. Június 17-én pedig, amikor Oroszország azzal vádolta Kijevet, hogy drónnal eltalált egy belarusz gyerekeket szállító buszt a Brjanszki területen, Lukasenka feltűnően elzárkózott attól, hogy megmondja, ki indította útjára a drónt, amíg a vizsgálat le nem zárul. Ehelyett az esetet olyan provokációnak nevezte, amellyel Belaruszt akarták belerántani a háborúba – egy provokációnak, amelyre Minszk nem hajlandó ráharapni. Végül, egy héttel Zelenszkij ultimátuma előtt Lukasenka – rá egyáltalán nem jellemző alázattal – elismerte: ha Ukrajna elkezdene Belarusz ellen is csapásokat mérni úgy, ahogy Oroszország ellen teszi, akkor a belarusz terület és minden ottani létesítmény teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerülne. Éppen ezzel a sebezhetőséggel, valamint a belaruszok háborúzási hajlandóságának hiányával magyarázta Lukasenka, miért nem akar belekeveredni a háborúba, emellett pedig bocsánatot is kért Zelenszkijtől, amiért korábban azzal vádolta, hogy kábítószert fogyaszt.

Meddig terjed Lukasenka rugalmasságának határa?

Egyelőre nem világos, hogyan reagál majd Oroszország Minszk Kijev iránti újkeletű engedékenységére. Lukasenka és Putyin találkozója az átjátszóállomások kikapcsolása után zárt körben, sajtó nélkül zajlott. Ám minden jel szerint Moszkva – ha csikorogva is – de beleegyezik ebbe az engedménybe. Minszk érvelése egyszerű: itt az előnyök és kockázatok aránya számít.

(Az orosz tömeggyilkos elnök Valdajban fogadta Lukansenkát, ami azért is keltett feltűnést, mert itt él Putyin hivatalosan soha fel nem vállalt élettársa, Alina Kabajeva két közös gyerekükkel és az orosz elnök soha nem fogad itt külföldi delegációt. Szintén a sztorihoz tartozik, hogy Lukasenka valdaji látogatása után nem hazafelé vette az irányt, hanem egyenesen Pekingbe repült, ahol Hiszi Csin-ping oldalán nyugtázta, hogy a kínai elnök szerint Belorusszia szuverenitása és területi integritása nem vita tárgya - szerkesztői megjegyzés)

A mérleg egyik serpenyőjében néhány mobiltorony van (Kijev négyet említett), amelyek javították a belarusz határ mentén indított drónok irányításának minőségét. Ez kellemes bónusz, de nem kritikus fontosságú az orosz hadsereg számára. A másik serpenyőben az a kockázat áll, hogy Belarusz Oroszország biztonságos hátországából és erőforrás-bázisából olyan zónává válik, ahol csapások érhetik ugyanezeket az átjátszóállomásokat, más katonai létesítményeket, az orosz hadiipari komplexumot kiszolgáló üzemeket, valamint két nagy belarusz olajfinomítót, amelyek aktívan szállítanak üzemanyagot a hiánnyal küzdő orosz piacra.

Belarusz jelenlegi hadba lépése aligha segítené érdemben Oroszországot. A modern hadviselésre gyengén felkészült belarusz hadsereg gyorsan kimerülő erőforrás, ráadásul Belarusz megvédéséhez Oroszországnak olyan légvédelmi rendszereket kellene odavezényelnie, amelyekre saját magának is egyre nagyobb szüksége van. Egy Belaruszban népszerűtlen háború pedig destabilizálhatná Lukasenka rezsimjét – Oroszország egyik utolsó posztszovjet szövetségesét. Ugyanakkor egyelőre korai lenne túlbecsülni Minszk engedékenységét. Ez sokkal kisebb mértékű lehet, ha a kérdés túlmutat az átjátszóállomásokon, és jelentősebb témákra terelődik. Zelenszkij az ultimátumában azt is megemlítette, hogy szeretné leállíttatni a belarusz hadiüzemek és olajfinomítók Oroszországot kiszolgáló tevékenységét. Minszk számára azonban egyszerre lenne megalázó, veszteséges és veszélyes lemondani azokról a szállításokról, amelyek nemcsak a saját gazdasága, hanem Oroszország számára is fontosak. Mire lenne jó Moszkvának egy olyan szövetséges, amely Kijev fenyegetésére egyszerűen leáll?

Vagyis ha Kijev ilyen jellegű követelésekhez folyamodik, a helyzet veszélyessé is válhat, ekkor ugyanis megszűnnének érvényesülni mindazok az érvek, amelyek jelenleg meggyőzik a Kremlt arról, hogy jobb Belaruszt távol tartani az aktív háborútól. És a dolog nemcsak addig fajulhat, hogy Oroszország újra elkezd Belarusz területéről csapásokat mérni Ukrajnára, hanem akár Oroszország és a NATO közötti eszkalációig is eljuthat. Az orosz szövetséges elleni csapások – amiért az katonai segítséget nyújtott Oroszországnak – kényelmes ürügyet adhatnak a Kremlnek arra, hogy hasonló módon válaszoljon: csapásokat mérve Ukrajna európai szövetségeseire.

Az átjátszóállomások története nemcsak Kijev és Minszk közötti erőviszonyok új arányát mutatta meg, hanem azt is bemutatta, mi történik akkor, amikor a régi biztonsági garantőr – Oroszország – már nem tudja korábbi mértékben betölteni ezt a szerepet. Nemrég Ukrajnának még nem voltak eszközei arra, hogy Lukasenkát bármire is rákényszerítse, éppen ellenkezőleg: az északi front újbóli megnyitásának kockázata rendkívül visszafogott viselkedésre kényszerítette Kijevet. Ez bizalmat adott Minszknek: az orosz katonai fedezet megbízhatóságában hívő Lukasenka büntetlenül nyújtott mindenféle katonai szolgáltatást Oroszországnak, ezen jól is keresett, és orosz atomfegyverrel, valamint az állítólag országába telepített „Oresnyik" rakétákkal ijesztgette a szomszédait. Idővel azonban az orosz garanciák meggyőző ereje elhalványult – mind Kijev, mind Minszk szemében. Ukrajna a drón- és rakétafejlesztésének köszönhetően olyan sebezhető pontra talált rá, amelyre Oroszországnak egyelőre nincs ellenszere sem önmaga, sem szövetségese számára.

Oroszország eszkalációs létrája az Ukrajna elleni csapások terén gyakorlatilag kimerült, ha a Kreml nem talál új válaszformákat Moszkva bombázására és a Krím logisztikai blokádjára, akkor még kevésbé tud majd valami újat tenni abban az esetben, ha az ukrán fegyveres erők a belaruszi infrastruktúrát kezdik támadni. Végeredményben megváltozott a kockázatok aránya Lukasenka számára, és ő a Kijevvel folytatott különtárgyalások és engedmények mellett döntött – egyelőre igaz, hogy csak egy helyi jelentőségű kérdésben. Ez nem jelenti azt, hogy mindig ezt a döntést fogja meghozni. Belarusz Oroszországtól való függése kolosszális, Moszkvának pedig sok eszköze van arra, hogy fegyelmezze Lukasenkát, emellett Moszkva még távol áll attól, hogy olyan mértékben szenvedjen vereséget a háborúban, hogy szövetségesei elkezdjenek oldalt váltani, ahogy azt Németország csatlósai tették 1944-ben. Ugyanakkor az erőforráshiány és az ukrán frontra összpontosuló szűk fókusz miatt Moszkva befolyása már évek óta gyengül Moldovában, a Dél-Kaukázusban, a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában. Oroszország most azt mutatja meg, hogy egyre kevésbé képes megbirkózni az általa kirobbantott háború következményeivel, és ez fontos jelzés mind az ellenfelei, mind a megmaradt szövetségesei számára. Lukasenka reakciója az ukrán ultimátumra kicsiben megmutatta azt az egyre valószínűbb jövőbeli forgatókönyvet, amelyben Minszk egyre aktívabban egyensúlyoz a különböző erőközpontok között, hogy csökkentse a saját kockázatait, mivel Oroszország, mint garantőr megbízhatósága gyengül.

Forrás: Meduza