Negyven ballisztikus egy éjszaka és mégis tüntetnek – az ukrán demokráciát a háború sem tudja megölni

Miközben az elmúlt éjjel mintegy negyven orosz ballisztikus rakéta csapódott Kijevre – a háború kezdete óta a legnagyobb ilyen támadás –, és több tízezren a metróaluljárókban vészelték át a poklot, az ukránok reggel megint kimentek tüntetni. Nem a kormány ellen, nem előrehozott választásokért: egyetlen menesztett miniszterért és a hadsereg főparancsnokának távozásáért. Aki érteni akarja, mi az a demokrácia, most Ukrajnára nézzen. Mert ott épp a szemünk előtt működik – hadiállapotban, rakétatűzben, korlátozott polgári jogokkal.

Kezdjük az éjszakával, mert enélkül nem érthető a nappal. Július 19-én hajnalban Oroszország mintegy negyven ballisztikus rakétát – Iszkander-M, Cirkon és S-400 típusúakat – zúdított Kijevre, a teljes körű invázió kezdete óta a legnagyobb ilyen csapásban. Egy ember meghalt, tizenöt megsebesült, hat kerület égett, a Lukjanyivszka metróállomás megrongálódott. Több tízezren húzódtak le a metróaluljárókba – ezek Kijevben egyben óvóhelyek is –, hogy túléljék az órákig tartó rakétazáport. És reggel, amikor a mentők még a törmeléket takarították, ugyanezek az emberek kimentek az utcára. Tüntetni. Ez az a mondat, amit egy kényelmes, békében élő európainak érdemes kétszer elolvasnia. Mert ami most Ukrajnában zajlik, az bárki számára, akit érdekel, hogyan működik egy demokrácia, egészen lenyűgöző.

Álljon itt a háttér tömören

Zelenszkij elnök kormányváltást kért; Julija Szviridenko miniszterelnök néhány napja lemondott – alig egy év után –, és ezzel az egész kijevi kormány lemondását kiváltotta. A menesztettek között volt Mihajlo Fedorov védelmi miniszter is: az az ember, aki hat hónap alatt felfuttatta az ukrán drónipart, és aki rendkívül népszerű volt nemcsak otthon, hanem az amerikai és európai szövetségesek körében is. Fedorov nyilvánosan azzal vádolta a hadsereg főparancsnokát, Olekszandr Szirszkijt, hogy ő kérte az elnöktől a menesztését – és hogy „megosztotta az országot". Az új kormányt (élén Szerhij Koreckij miniszterelnökkel) két napja szavazta meg a Legfelső Tanács, de védelmi miniszter nélkül, mert a Zelenszkij által jelölt személy visszalépett, tudván, hogy úgysem kapná meg a szükséges szavazatokat. A védelmi tárca vezetését ideiglenesen az SBU főnöke, a harci múlttal rendelkező Jevhen Hmara vette át. És most jön a lényeg, amiért ez az egész több egy belpolitikai válságnál.

Három napja az ukránok egyre nagyobb számban mennek az utcára – ma is ezrek tüntetnek Ukrajna összes nagyvárosában. Háború közben, hangsúlyozom! A tüntetések ráadásul nem szűntek meg attól, hogy Hmara átvette a tárcát, és attól sem, hogy Zelenszkij megpróbálta jelezni: Fedorov marad egy védelmi politikához közel álló fontos poszton. A követelés egyetlen célra élesedett ki: a hadsereg főparancsnokának, Szirszkijnek a menesztésére. Az egyik lvivi tüntető kartontáblája mindent elmond a hangulatról:

„Az audit 300 milliárdnyi lopást tárt fel. Az auditort távolították el, nem a tolvajokat."

Fedorov ugyanis egy nagy túlköltekezési, túlárazási botrányt tárt fel, mielőtt kirúgták – és a nép ezt nem hagyta annyiban. És a tüntetések, úgy tűnik, hatottak: hírek szerint Zelenszkij fontolgatja Szirszkij menesztését, Fedorov pedig ma hosszan tárgyalt az elnökkel, majd az X-en jelezte, van esély rá, hogy megtörténjen, amit az utca kér. Az igazán rendkívüli tény ez: a miniszterszavazás napján az utcán tüntető emberek – nem sokan egy békés országhoz, de nagyon sokan egy háborús országhoz képest – megváltoztatták a parlamenti szavazás kimenetelét.

Párhuzamok, hogy fájjanak

Hadd tegyek néhány fájdalmas összehasonlítást, mert ezek nélkül nem áll össze a kép. Mintha a Victoria téren Bolojan mellett tüntetők megváltoztatták volna a bizalmatlansági indítvány szavazatait. Mintha az igazságszolgáltatás megtisztításáért kiálló ezrek rávették volna az elnököt, hogy végre komolyan cselekedjen. De ne csak a románokra mutogassunk, mert a saját portánk előtt is van mit söpörni. Mikor vonultunk mi, erdélyi magyarok utcára, amikor a saját érdekeinket érte sérelem – vagy épp amikor az „érdekképviseletünk" követett el kínos dolgokat? Amikor Sepsiszentgyörgyön le kellett szedni a kétnyelvű utcanévtáblákat, nem tüntetés lett belőle, hanem – ahogy arról korábban írtunk – „szabadtéri kiállítás". Amikor a nagyváradi apát körüli ügyek borzolták a kedélyeket, a felháborodás kimerült néhány cikkben és kommentben.

A legélesebb tükör Magyarország. Tizenhat éven át Orbán Viktor gyakorlatilag bármit megtehetett – és meg is tett. Lebontotta a fékeket, gleichschaltolta a médiát, közpénzmilliárdokat terelt a holdudvarába, átszabta az alkotmányt a saját képére. A nép pedig – tisztelet a kivételnek, a néhány nagy tüntetésnek – jórészt lusta volt ahhoz, hogy tartósan utcára vonuljon. Nem vérrel, nem is kitartó polgári engedetlenséggel vívta vissza, amit elvettek tőle, hanem megvárta, amíg a rendszer a szavazófülkében omlik össze. Ami, ne legyünk igazságtalanok, végül megtörtént – a Tisza tavaszi győzelme valódi fordulat. De valljuk be: ez kevés. Sőt, még összehasonlításra sem érdemes azzal, ami Kijevben zajlik.

Van egy olyan plusz következménye ennek a passzivitásnak, amiről ritkán beszélünk. Ahol a nép rendszeresen, láthatóan, tömegesen kiáll – mint Szerbiában a hónapok óta tartó tüntetéseken, Szlovákiában a Fico-ellenes megmozdulásokon, vagy épp a háború sújtotta Ukrajnában –, ott azt a veszélyt is el lehet kerülni, hogy a népet egybemossák a kormányával. A szerb nem azonos Vučićtyal, a szlovák nem azonos Ficóval – és ezt épp az utca mutatja meg a világnak. Magyarországon viszont ez sokáig nagyon nehéz volt: tizenhat éven át a világ jó része „Orbán országaként" látta Magyarországot, mert kívülről nézve nem látszott elég erős, tartós ellenállás, amely elhatárolta volna a nemzetet a vezetőjétől. Szerencsére a választás eredménye végül helyre tette ezt a képet – de csak utólag, és csak a szavazófülkében.

És itt a legkínosabb pont, amit ki kell mondani, még ha a saját reményeinket is karcolja. Fülkeforradalom ide vagy oda, az igazi elszámoltatás Magyarországon egyelőre nem történt meg. A „csontvázak" kezdenek ugyan kihullani a szekrényből – a háromszoros áron kötött autópálya-szerződéstől a közel tizenkilencezer titkos megfigyelésig –, de a leleplezés még nem számonkérés, a bejelentés még nem ítélet. Erdélyben pedig még itt sem tartunk - az RMDSZ továbbra is úgy sajátítja ki magának az érdekképviseletet, mint politikai monopóliumot, ahogy azt tette az elmúlt több mint három évtizedben.

Ukrajna hadiállapotban, rakétatűz alatt kényszerít ki felelősséget egyetlen audit ügyében, mert az ukránok tudják, hogy náluk is van korrupció. Csak épp a felszámolásáért két forradalmat is csináltak – 2004-ben a narancsosat, 2013–2014-ben a Majdant. Tüntettek és meghaltak egy tisztább országért, aztán fegyvert fogtak, és megvédték a hazájukat. Ez az igazi lecke: a demokrácia Ukrajnában még hadiállapot alatt, háborúban, korlátozott polgári jogokkal is működik, mert a két nagy politikai szereplő meghallja egymást: a Politika (itt Zelenszkij) és a Nép (itt a tüntetők, a civil társadalom, a veteránok, a független újságírók). Nem tökéletes, nem súrlódásmentes, néha kaotikus - de él. Miközben nálunk a „stabilitás" nevében épp a szavazás lehetőségét szerelik le, ők rakétatűz alatt is kimennek az utcára, és a hangjukkal írják át a parlament döntéseit.

Hát ezért vált ukránpártiságnál is többé az, hogy slava Ukraini!

Felhasznált források: Euromaidan Press, CNBC , Al Jazeera, Kyiv Independent, UNN🔗