„Nem elfoglalni akarjuk a Krímet – lakhatatlanná tesszük az orosz hadsereg számára”

Caolan Robertson neve aligha szorul bemutatásra azok előtt, akik figyelemmel követik az ukrajnai háborút – az Ugar olvasói előtt pedig végképp nem. Az áprilisi magyarországi választások idején Budapestről tudósított, de saját YouTube-csatornáján valójában évek óta egyetlen történetet mesél: Európa legnagyobb háborújáét. És nem kényelmes fotelből. Robertson rendre ott bukkan fel, ahol más újságíró már inkább visszafordulna.

Az Ugaron mi is bemutattuk azt a dokumentumfilmjét, amely a herszoni gazdák ellen elkövetett orosz gyilkosságokat dolgozza fel. Neki köszönhető az is, hogy a világ szélesebb nyilvánossága megismerhette a megszállók cinikus „humán szafariját”: azt a gyakorlatot, amikor drónokkal és más fegyverekkel sportot űztek fegyvertelen ukrán civilek, kerékpárosok vagy éppen földjeiken dolgozó gazdák levadászásából. Olyan történeteket hozott felszínre, amelyeket Moszkva nagyon szeretett volna örökre a megszállt területeken eltemetni.

Ezek után talán nem is meglepő, hogy Robert Brovdi – hívójelén „Magyar” –, aki legendásan válogatós abban, kinek nyilatkozik, végül neki mondott igent. És nem egy ötperces PR-beszélgetést adott, hanem egy közel negyvenperces, kivételesen őszinte interjút, amelyben egyszerre beszél hadászatról, technológiáról, Oroszországról, a Nyugatról és arról, hogyan változtatják meg a drónok a XXI. század hadviselését.

A videóhoz magyar felirat is bekapcsolható. Akik viszont inkább olvasnak, azoknak nincs okuk panaszra: az interjú legfontosabb gondolatait szövegesen is összefoglaltuk, a videó alatt olvasható. És ha már itt tartunk, tegyünk hozzá valamit, amit Magyarországon feltűnően kevesen mernek kimondani. Robert Brovdi nem egyszerűen egy sikeres katonai parancsnok. Jó eséllyel azok közé az emberek közé tartozik, akiknek a neve évtizedek múlva is szerepelni fog a hadtörténeti könyvekben. A drónhadviselés egyik meghatározó alakja, aki ráadásul magyar származású. Ehhez képest a Szijjártó Péter vezette magyar külügyminisztérium kitiltotta Magyarország területéről. Miközben a világ katonai akadémiái valószínűleg még hosszú évekig elemezni fogják azokat a módszereket, amelyeket ő és társai dolgoztak ki, addig a magyar állam hivatalos álláspontja szerint ez az ember nem kívánatos Magyarországon. Ha ez nem politikai abszurditás, akkor az már mindenképp annak számít, hogy három hónappal a rendszerváltásunk után a Magyar-kormány még mindig nem vonta vissza ezt a gyalázatos határozatot - hogy a nyilvános bocsánatkérésről ne is beszéljünk.

Évekig úgy tűnt, a Krím bevehetetlen erőd. A 2014-ben annektált félsziget nemcsak katonai támaszponttá vált, hanem a Kreml egyik legfontosabb politikai szimbólumává is. Innen indultak rakéták Ukrajna ellen, itt állomásozik a Fekete-tengeri Flotta jelentős része, és az orosz vezetés hosszú ideig azt hitte, hogy a félsziget kívül esik a háború valódi következményein. Most azonban minden megváltozott.

Robert Brovdi – ismertebb hívónevén „Magyar” –, az ukrán pilóta nélküli rendszerek egyik legismertebb parancsnoka először beszélt részletesen arról a hadjáratról, amelynek célja nem a Krím közvetlen visszafoglalása, hanem az ott állomásozó orosz haderő működésének ellehetetlenítése. Az interjú szerint Ukrajna egy teljesen új hadviselési modellt alkalmaz: ahelyett, hogy százezres hadsereggel próbálná áttörni a frontot, a logisztikai rendszert támadja addig, amíg az egész katonai infrastruktúra össze nem omlik.

Nem a híd a célpont

Az első meglepetés rögtön az interjú elején érkezik. Sokan azt feltételeznék, hogy Ukrajna elsődleges célja a Kercsi híd megsemmisítése. Brovdi szerint azonban ez jelenleg nem szolgálná az ukrán érdekeket - éppen ellenkezőleg. A parancsnok cinikusan megjegyzi: ha az orosz civilek és a 2014 után betelepített lakosság távozni akar a Krímről, használják nyugodtan a hidat. Az ukrán hadvezetésnek nem az a célja, hogy bent tartsa őket, hanem hogy megszüntesse azokat a feltételeket, amelyek között az orosz hadsereg képes működni. A hangsúly ezért nem a kijáratok lezárásán, hanem az utánpótlási útvonalak elvágásán van.

Brovdi szerint minden modern hadsereg ugyanarra a két erőforrásra épül: villamos energiára; üzemanyagra. Ha ezek eltűnnek, megállnak a radarok, a kommunikációs rendszerek, a légvédelem, a javítóbázisok, a drónirányító központok és végül maguk a harcjárművek is. A Krím önmagában nem képes elegendő energiát és üzemanyagot előállítani, ezért Ukrajna módszeresen ezeket az ellátási vonalakat támadja. Az ukrán stratégia célja nem látványos frontáttörés, hanem az, hogy az orosz katonai jelenlét egyszerűen fenntarthatatlanná váljon.

A féregirtás hasonlata

Brovdi az orosz megszállókat parazitákhoz hasonlítja. Azt mondja: amikor egy házimacska férges lesz, az állatorvos nem műtétet végez rajta. Egyszerűen bead egy tablettát, amely olyan környezetet teremt, hogy a paraziták már nem tudnak életben maradni, és maguktól távoznak. Szerinte pontosan ezt teszi most Ukrajna a Krím esetében is. Nem egyetlen látványos csapással akarja visszafoglalni a félszigetet, hanem olyan körülményeket teremt – áramszünetekkel, üzemanyaghiánnyal és logisztikai támadásokkal –, amelyek között az orosz hadsereg működése fokozatosan lehetetlenné válik. A parancsnok szerint ez a hadművelet történelmi jelentőségű, mert első alkalommal próbálnak meg egy ekkora stratégiai területet úgy kiüríteni, hogy közben nem indítanak klasszikus szárazföldi offenzívát.

Brovdi elismeri, hogy a hadműveletek következményeit a Krímen élő ukrán civilek is érzik: áramszünetek, vízellátási problémák, akadozó kommunikáció és üzemanyaghiány nehezíti a mindennapokat. Ugyanakkor emlékeztet arra, hogy Harkiv, Dnyipro, Szumi, Zaporizzsja, Herszon vagy Nikopol lakói immár évek óta naponta szenvedik el az orosz rakéta- és dróntámadásokat. A Krím jelenlegi nehézségeit ezért átmeneti, katonailag szükséges áldozatnak tekinti, amely – reményei szerint – hosszú távon hozzájárulhat a félsziget felszabadításához.

Az interjú készítője ezután arra emlékeztet, hogy Vlagyimir Putyin eredeti számítása szerint a háború Ukrajna területére korlátozódik majd. Az orosz lakosság dolgozik, nyaral, tankol és repülőre ül, miközben a háború több száz kilométerre zajlik. Ez a feltételezés azonban az elmúlt hónapokban összeomlott. Ma már rendszeresen zárnak be orosz repülőtereket drónveszély miatt, járatok maradnak el, üzemanyaghiány alakul ki egyes régiókban, és egyre több stratégiai létesítmény válik célponttá. Brovdi szerint a cél nem pusztán az anyagi kár okozása, hanem az, hogy az orosz társadalom többé ne tudja figyelmen kívül hagyni a háborút. Az emberek kezdjék feltenni a kérdést: miért égnek az olajraktárak, miért nincs benzin, miért törölnek repülőjáratokat, és miért nem képes az állam garantálni azt a biztonságot, amelyet évtizedeken át ígért nekik? Az interjú egyik legélesebb része akkor következik, amikor a beszélgetés az orosz társadalomra terelődik.

Úgy véli, hogy az ukrán mélységi dróncsapások nem csupán olajraktárakat vagy katonai célpontokat támadnak, hanem egy olyan társadalmat is szembesítenek a háború következményeivel, amely hosszú ideig úgy érezhette, hogy a konfliktus kizárólag a televízió képernyőjén létezik. A parancsnok rendkívül éles szavakkal fogalmaz az oroszokról. A megszállókat és az orosz társadalmat többször is „férgeknek” vagy „parazitáknak” nevezi, és azt állítja, hogy alkalmazkodnak a romló körülményekhez, ahogy egy élősködő próbál új gazdatestet találni. Ennek példájaként említi azokat a híreket, amelyek szerint az üzemanyaghiány miatt sokan már arra keresnek megoldást, miként lehetne házilag üzemanyagot előállítani. Brovdi szerint azonban a cél nem egyszerűen az, hogy kényelmetlenséget okozzanak.

„Ez egy eltorzult, parazita nemzet. El kell szigetelni.”

A parancsnok úgy véli, hogy az orosz társadalomnak ugyanúgy viselnie kell a háború következményeit, mint Ukrajnának. Szerinte az ukrán mélységi csapások legfontosabb eredménye nem is a fizikai pusztítás, hanem az, hogy fokozatosan lerombolják azt a hitet, miszerint Oroszország sérthetetlen, és belső feszültségeket gerjesztenek az országban. Úgy fogalmaz, hogy ugyanúgy, ahogy az olajvezetékek folyamatosan szállítják a kőolajat, úgy kellene a negatív élményeknek is „végigáramlaniuk” az orosz társadalmon, amíg az végül önmagával kerül konfliktusba. Ha ma valaki ránéz az ukrán drónháborúra, könnyen azt hiheti, hogy annak minden eleme évekkel korábban, katonai laboratóriumokban született meg. Mintha létezett volna egy átfogó stratégia, amely előre számolt a pilóta nélküli rendszerek tömeges alkalmazásával. Robert Brovdi története ennek éppen az ellenkezőjét mutatja.

Az ukrán parancsnok nem hivatásos katona volt. A teljes körű orosz invázió előtt üzletemberként dolgozott: gabonakereskedelemmel foglalkozott, sokat utazott külföldre, és rendszeresen vásárolt különféle technikai újdonságokat gyermekeinek. Köztük apró, kereskedelmi forgalomban kapható drónokat is. Amikor azonban 2022 februárjában Oroszország megtámadta Ukrajnát, minden megváltozott. Brovdi önkéntesként került a frontra, ahol hamar ráébredt, hogy a háborút nem mindig a nagyobb tüzérség vagy a több katona dönti el. Néha egy néhány száz dolláros drón többet ér, mint egy milliós fegyverrendszer.

Herszonnál szembesültek a legnagyobb problémával

2022 tavaszán egységét a herszoni frontra vezényelték. Nem elit alakulatként érkeztek: civilekből lett katonák voltak, akiket egy veszélyes frontszakasz betömésére küldtek. Az oroszok naponta lőtték őket aknavetőkkel, harckocsikkal és rakéta-sorozatvetőkkel, a legnagyobb problémát azonban nem maga a tűzerő jelentette, hanem az, hogy senki sem látta, honnan érkeznek a lövések. Az ukrán katonák hallották a robbanásokat, de mire válaszolhattak volna, az orosz tüzérség már eltűnt. Napokon, majd heteken keresztül gyakorlatilag vakon harcoltak. Brovdi később úgy emlékezett vissza erre az időszakra: három hét telt el úgy, hogy egyetlen ellenséges katonát sem sikerült megsemmisíteniük. Nem azért, mert nem akarták volna, hanem mert egyszerűen nem látták őket. Ekkor született meg az ötlet: ha egy ember nem látja az ellenséget, talán egy kamera igen. A kereskedelmi drónok eredetileg fényképezésre készültek, és talán egyik fejlesztőjük sem gondolta volna, hogy egyszer háborúk menetét fogják megváltoztatni. Brovdi emberei azonban felszállították ezeket a kis drónokat a front fölé, és hirtelen minden láthatóvá vált:

• Az orosz állások.

• A lövészárkok.

• A tüzérségi állások.

• Az utánpótlási útvonalak.

A háború addig is létezett, de most először kaptak valós idejű képet arról, mi történik néhány száz méterrel odébb. A felismerés egyszerű volt: ha látják az ellenséget, végre vissza is tudnak lőni. A következő kérdés már logikus volt: ha a drón képes megtalálni az orosz katonákat, miért ne vihetne magával valamilyen robbanószert is? Az első próbálkozások ma már szinte barkácsmegoldásnak tűnnek. Kínai gyártmányú civil drónokra szereltek saját kezűleg átalakított gránátokat. A cél nem a technológiai elegancia volt, hanem az, hogy olcsón, gyorsan és ismételhető módon lehessen csapást mérni. Közben megjelentek az első FPV-drónok is – azok a nagy sebességű eszközök, amelyeket a kezelő a fedélzeti kamera képét nézve irányít, mintha maga is a drónban ülne. A katonák először vízzel töltött óvszereket akasztottak fákra és oszlopokra, majd ezeket próbálták eltalálni gyakorlás közben. Első hallásra komikusnak tűnik, de ebből a kezdetleges módszerből nőtt ki néhány hónap alatt az a fegyvernem, amely ma már naponta több száz orosz járművet semmisít meg a fronton.

A felismerés: nem a lövészárkot kell támadni

A fejlődés következő lépcsője már stratégiai gondolkodást igényelt - Brovdi szerint rájöttek, hogy a frontvonal önmagában nem a legfontosabb célpont, mert hiába semmisítenek meg néhány katonát az első vonalban, ha közben zavartalanul érkezik mögöttük az utánpótlás, ezért elkezdtek mélyebbre tekinteni. Folyamatos megfigyelést biztosítottak ugyanarról a területről, váltásban dolgozva: amikor az egyik visszatért tölteni, már felszállt a következő. Így gyakorlatilag megszakítás nélküli légi felderítést tudtak fenntartani. Ekkor született meg az új doktrína: nem a frontot kell elsősorban támadni, hanem mindazt, ami a frontot életben tartja. Lőni kell a logisztikát, a lőszerszállítmányokat, az üzemanyag-raktárakat, a javítóbázisokat - ha ezek megszűnnek működni, maga a harcoló alakulat is összeomlik.

Brovdi szerint sok nyugati elemző még ma is hajlamos úgy tekinteni a drónokra, mint egy újabb fegyvertípusra. Szerinte ez alapvető tévedés. A drón nem egyszerűen egy repülő robbanószerkezet, hanem érzékelő, kommunikációs platform, felderítő eszköz, tüzérségi megfigyelő, csapásmérő rendszer, és mindenekelőtt adatgyűjtő. A háborúban ugyanis nem feltétlenül az győz, akinek több tankja van, hanem az, aki gyorsabban gyűjti össze és dolgozza fel az információt. A drónok ezt a ciklust rövidítik le percekről másodpercekre.

Az interjú egyik legérdekesebb része, amikor Brovdi arról beszél, hogy számára a hadviselés végső soron matematika. Mennyi drónt kell bevetni egy célpont ellen? Mekkora a siker valószínűsége? Mekkora kockázatot vállalnak a kezelők? Mennyi idő alatt lehet újabb csapást mérni? A parancsnok szerint minden műveletet ezek a számok határoznak meg. Az igazi siker nem az, hogy minél több ellenséget pusztítsanak el, hanem az, hogy közben minél több ukrán katona életét sikerüljön megóvni.

Robert Brovdi nemcsak arról beszélt, hogyan változtatta meg Ukrajna a hadviselést, hanem arról is, hogy szerinte a Nyugat még mindig nem érti, mi következik. Miközben Ukrajnában naponta több ezer drón emelkedik a levegőbe, a legtöbb NATO-tagállam még mindig olyan katonai struktúrákban gondolkodik, amelyek a hidegháború örökségét viselik magukon. Brovdi szerint ez veszélyes önámítás. Ha ma lehetősége lenne az összes NATO-ország katonai vezetői előtt felszólalni, nem hosszú elemzéseket tartana. Egyszerűen öt dolgot kérne tőlük:

1. Hozzanak létre egy drónzónát a teljes határ mentén: szerinte minden NATO-országnak ki kellene alakítania egy 2–5 kilométer széles sávot a teljes államhatára mentén, amelyet kizárólag pilóta nélküli rendszerek felügyelete alatt tartanak. Ő nem „halálzónának" nevezi ezt, inkább drónműveleti övezetnek - ebben a sávban az ellenség gyakorlatilag nem mozoghatna észrevétlenül. Ez természetesen komoly infrastrukturális munkákat igényelne: növényzet ritkítását, tereprendezést és a megfigyelést akadályozó objektumok eltávolítását. Brovdi szerint azonban ez ma már éppolyan alapvető lenne, mint egykor a lövészárkok vagy az aknamezők.

2. Nem utakra, hanem optikai kábelekre lesz szükség: ez talán még meglepőbb. A legtöbben azt gondolnák, hogy a drónháború vezeték nélküli kommunikációról szól, Brovdi szerint azonban a jövő kulcsszava éppen az optikai kábel. Úgy véli, a határ mentén sűrű optikai hálózatot kell kiépíteni, amelyhez százával csatlakozhatnak a drónindító állások, mert így a pilótáknak nem kellene a front közelében tartózkodniuk. A kezelők biztonságos, hátországi irányítóközpontokból vezethetnének egyszerre akár öt-tíz vagy még több drónt is. A cél az, hogy ne egy pilóta – egy drón modell működjön, hanem egy operátor egy egész rajt irányítson. Ez a szemlélet már inkább hasonlít egy légiforgalmi irányító központ működésére, mint a hagyományos katonai egységekhez.

3. El kell felejteni, hogy a Patriot mindenre megoldás - Brovdi talán legélesebb kritikája a légvédelemre vonatkozott. Szerinte a legtöbb ország ma is úgy gondolkodik, hogy ha elegendő Patriot vagy más nagy hatótávolságú légvédelmi rendszer áll rendelkezésre, akkor megoldották a problémát. Ez szerinte téves megközelítés. Az iráni eredetű Sahíd drónok – és az azokból kifejlesztett orosz változatok – viszonylag olcsók, ugyanakkor komoly pusztítást képesek okozni. Ráadásul folyamatosan fejlődnek: gyorsabbak, intelligensebbek és egyre nehezebben elfoghatók. Brovdi szerint Oroszország nem fogja csökkenteni a gyártást - éppen ellenkezőleg: ha ma háromszáz drónt indít egyetlen éjszaka alatt, néhány éven belül ez akár napi ezerre is nőhet. És itt teszi fel a kérdést: melyik ország képes három egymást követő napon ezer-ezer támadó drónt kivédeni? Szerinte ilyen állam jelenleg nem létezik. A Patriot-rakéták ára nagyságrendekkel magasabb, mint a támadó drónoké. Ha minden egyes olcsó drón ellen több millió dolláros elfogórakétát használnak, akkor a védekező fél gazdaságilag veszít, még akkor is, ha katonailag sikeres. Ezért új, olcsóbb és tömegesen alkalmazható drónelhárító rendszerekre van szükség.

4. Minden országnak saját drónhadseregre lesz szüksége - a negyedik javaslat már nem technológiai, hanem szervezeti kérdés. Brovdi szerint minden NATO-tagállamnak önálló drónegységeket kell létrehoznia, teljes értékű dandárokat. Ezeknek legalább háromszáz kezelőszemélyzettel kellene rendelkezniük, akik különböző feladatokra specializálódnak: felderítés; járőrözés; FPV-csapásmérés; mélységi felderítés; éjszakai műveletek; aknatelepítés; logisztikai szállítás. Brovdi számításai szerint egyetlen ilyen dandár körülbelül száz kilométeres frontszakaszt képes teljes értékűen lefedni.

5. A háború nem a frontvonalon kezdődik - az utolsó pont már a mélységi csapásmérésekről szól. Azokról a támadásokról, amelyek ma már rendszeresen több száz, sőt több ezer kilométerre lévő orosz célpontokat érnek. Brovdi szerint minden NATO-országnak mielőbb létre kellene hoznia 30–50 olyan, speciálisan kiképzett személyzetet, amely kizárólag nagy hatótávolságú drónműveletekre szakosodik. Szerinte ez még az év végéig megvalósítható lenne. Nem azért, mert háborút akarnak, hanem azért, mert a jövő háborúját már nem lehet a régi módszerekkel megvívni.

„A legjobb életemet már leéltem” Robert Brovdi vallomása a háborúról, a matematikáról és arról, mi vár Ukrajnára a fegyverek elhallgatása után

A háromórányi hadműveleti elemzés, dróntechnológia és stratégiai gondolkodás után az interjú végén először nem a háborúról, hanem az emberről kezdünk képet kapni. Robert Brovdi – akit ma már Oroszország egyik legfontosabb katonai célpontjaként tartanak számon – meglepően nyugodtan beszél saját életéről. Nem hősként mutatja be magát, és nem is próbál mítoszt építeni maga köré, sokkal inkább olyan ember benyomását kelti, aki tisztában van vele, hogy korábbi életét már nem kapja vissza. Amikor a riporter megkérdezi, mit érez egy-egy sikeres mélységi csapás után, a válasz meglepően tárgyilagos: sem eufóriáról, sem bosszúról nem beszél, azt mondja, számára minden hadművelet egyszerű matematika.

Az elmúlt időszakban az általa vezetett drónerők több mint 400 ezer igazolt ellenséges célpontot azonosítottak, amelyek közül mintegy 110 ezret meg is semmisítettek. Ezek között katonák, járművek és különböző katonai objektumok egyaránt szerepelnek. Egy parancsnok számára azonban – mondja – nem az számít, hogy egy célpont mekkora vagy mennyire látványos. A kérdés mindig ugyanaz: hány drón szükséges?, mekkora a siker esélye?, hogyan lehet a kezelőket a legkisebb kockázatnak kitenni?, hogyan lehet ugyanazt az eredményt kevesebb emberi veszteséggel elérni? „A matematika a legfontosabb fegyverünk” – foglalja össze gondolatát. Arra a kérdésre, honnan ered ez a gondolkodásmód, Brovdi meglepően személyes történetet mesél. Gyerekkorában első matektanára folyamatos versenyhelyzetet teremtett közte és egy másik fiú között. Mindig azt figyelték, ki oldja meg gyorsabban a matematikafeladatokat. Nevetve idézi fel, hogy még ma is hálás ezért, mert így megtanulta, hogy minden problémának létezik logikus megoldása. Szerinte később a hadviselésben is ugyanennek vette hasznát: a számok, az adatok és a valószínűségek világának. A másik meghatározó élmény már kevésbé volt kellemes számára: szülei zeneiskolába íratták, pedig gyerekként legszívesebben mással foglalkozott volna, de engedelmes fiúként végigcsinálta a képzést, később egy népi zenekar vezető szólamát kapta meg. Itt tanulta meg azt, amit ma is az egyik legfontosabb vezetői leckének tart:

• Ha ő hibázott, az egész zenekar hibázott.

• Ha ő nem jelent meg a próbán, a próbát sem lehetett megtartani.

Azt mondja, ekkor értette meg először, hogy a vezető felelőssége nem saját teljesítményéről szól, hanem arról, hogy a többiek képesek legyenek együtt dolgozni. Ez a szemlélet később a hadseregben is végigkísérte.

Az interjú egyik legérdekesebb gondolata talán az, hogy Brovdi szerint a civilek néha jobbak voltak, mint a hivatásos katonák. Nem becsüli le a hivatásos katonákat, ugyanakkor úgy véli, hogy 2022-ben Ukrajna egyik legnagyobb előnye éppen abból fakadt, hogy a frontra teljesen különböző szakmákból érkeztek emberek: mérnökök, programozók, üzletemberek, művészek, pilóták - mindannyian másként közelítettek ugyanahhoz a problémához. Szerinte ez a „kollektív intelligencia" sok esetben gyorsabban talált megoldást, mint a hagyományos katonai gondolkodás, a drónháború is ebből a közös kísérletezésből született meg.

„A legjobb életemet már leéltem”

Ezután az interjú hirtelen egészen személyes hangvételűvé válik: Brovdi tudja, hogy ma az orosz titkosszolgálatok kiemelt célpontja, a régi életéhez valószínűleg már soha nem térhet vissza, mégsem beszél keserűen. „A legjobb életemet már leéltem.” - a mondat elsőre lemondónak hangzik, valójában azonban inkább elfogadás. Elmeséli, hogy a háború alatt sem állt le egy régi álma: évek óta épül valahol Ukrajnában egy kortárs ukrán szoborpark, amelynek létrehozásában ő is részt vesz. A helyszínt biztonsági okokból nem árulja el, attól tartanak, hogy ha Oroszország tudomást szerezne róla, rakétacsapásokkal próbálná megsemmisíteni. A park építése azonban a háború alatt sem állt le, de ő maga mindössze egyszer tudott ellátogatni oda az elmúlt évek során.

A háború egyszer megállhat, de nem ér véget

A riporter végül arról kérdezi, mit vár a jövőtől. Brovdi válasza kijózanító: szerinte elképzelhető, hogy egyszer fegyverszünet lesz, lehetnek politikai megállapodások, nemzetközi kompromisszumok, geopolitikai alkuk, de ez szerinte nem jelenti majd a konfliktus végét - csak azt, hogy a lövések egy időre elhallgatnak. Úgy véli, Oroszország vezetése – akár Putyin, akár egy későbbi utódja – továbbra is revansra fog törekedni, mert az ukrán ellenállás szerinte súlyos presztízsveszteséget okozott az orosz államnak, ezért Ukrajnának hosszú távon is magas készültségi szinten kell maradnia, katonailag és pszichológiailag egyaránt. Brovdi arról is beszél, hogy a háború egész nemzedékeket változtatott meg. Azok az emberek, akik évek óta kizárólag az ellenség megállításán dolgoznak, nem fognak egyik napról a másikra visszatérni a korábbi életükhöz. Sokan továbbra is drónfejlesztéssel, katonai technológiákkal vagy a veteránok támogatásával fognak foglalkozni. Mások elesett bajtársaik családjairól gondoskodnak majd. Ez szerinte Ukrajna következő történelmi feladata lesz. Az interjú legvégén Brovdi ismét Oroszország lakóihoz fordul.

Azt mondja, emberei addig folytatják a mélységi dróncsapásokat, amíg a háború tart. Nemcsak katonai célokat akarnak támadni, hanem azt is el akarják érni, hogy az orosz társadalom nap mint nap szembesüljön a háború következményeivel, és mindenki saját maga tegye fel a kérdést: érdemes-e szerződést kötni a hadsereggel néhány millió rubelért, ha ezért cserébe jó eséllyel a fronton veszíti életét.

A beszélgetést készítő újságíró végül egy szélesebb összefüggésbe helyezi Brovdi történetét: emlékeztet arra, hogy a teljes körű invázió kezdetén sok nyugati elemző Ukrajna gyors összeomlását jósolta, ehhez képest az ország nemcsak megállította az orosz hadsereget, hanem néhány év alatt a pilóta nélküli hadviselés egyik vezető innovátorává vált. A riporter szerint ennek szimbóluma maga Brovdi is: egy gabonakereskedő, aki gyermekeinek vásárolt játéknak szánt drónokat, majd ugyanebből a technológiából olyan katonai rendszert épített, amely alapjaiban formálta át a modern hadviselést. A zárógondolat szerint Oroszország továbbra is próbálhatja balesetnek nevezni a kigyulladt olajfinomítókat, karbantartásnak az áramszüneteket vagy átmeneti zavarnak az üres benzinkutakat. A propaganda azonban nem tud üzemanyagot varázsolni a kutakba, és nem képes visszaadni azt az érzést sem, hogy Oroszország sérthetetlen. Brovdi szerint éppen ez az ukrán stratégia lényege: nem feltétlenül minden célpont megsemmisítése, hanem annak bizonyítása, hogy a háború következményei immár az agresszor hátországát is elérik.