Porig alázva: 100 nap Tisza Erdélyben

Túl vagyunk a kormányon töltött első 100 napon, és ahogy Magyarországon ilyenkor elemzések futnak végig a médián arról, hogy mit csinált és mit nem csinált az új kormány, mi helyes és mi nem a cselekedetei közül, úgy ideje most megnéznünk azt is, hogy mire jutott Magyar Péter kormánya Erdélyben. Erre van is egy rövid, de velős válasz: semmire, a kicsit bővebben pedig alább következik – Karczag Anna véleménycikke.

A helyzet az, hogy a Tisza első 100 napja nem maradt visszhangtalanul Erdélyben, de messze nem hozta el azokat a változásokat, sőt a változások előszelét sem, amelyeket a magyarországi rendszerváltás indokolttá tett volna – gyakorlatilag minden ugyanúgy van, ahogy még Viktor Orbán hagyta, de szomorú tényként rögzíthetjük, hogy a Tisza politikusainak sikerült önmaguk és kormánypártjuk megalázásáig letornászni politikai agendájukat.

Kezdjük az elején – megválasztása után nem sokkal Magyar Péter személyesen találkozott Kelemen Hunorral. Az akkori közlemények közös vonása, hogy három fontos dolog rajzolódik ki belőlük: Magyar Péter megkérte Hunort, hogy az ne avatkozzon be többet a magyar belpolitikába, amit Hunor készségesen meg is ígért. A második, hogy Magyar Péter bejelentette: tíz évre visszamenőleg átvilágítják a határon túlra irányított magyar állami pénzeket, támogatásokat. A harmadik pedig Magyar Péter Kelemen Hunor felé megfogalmazott leginkább kézzelfogható és legkönnyebben nyomon követhető kérése volt: az RMDSZ legyen már olyan kedves, és hasson oda a nagyváradi önkormányzatra és a különböző illetékesekre, hogy a premontrei rendet ne lakoltassák ki templomából, vegye védelmébe Fejes Rudolf Anzelm apátot.

Ez utóbbi esemény nyomon követéséből már világosan látszott, mennyire taksálja Magyar Pétert az erdélyiek főnöke – a válasz egyszerű: nullára. A magyar kormányfő kérését követően ugyanis az apátot kilakoltatták, a rend épületének falát éjjel törték át, az ügy azóta jottányit sem mozdult jobb irányba, de cserébe tovább romlott. Az RMDSZ? Egy sivár és áldozathibáztató közleményen túl a kisujját sem mozdította. Sem akkor, sem azelőtt, sem azután, sem most, sem semmikor – ennyit ért Magyar Péter nyilvánosság előtt tett kérése.

Kelemen Hunor számára ez duplán hasznos: megmutatta a magyar kormányfőnek, hogy igenis ő az erdélyiek főnöke, és megmutatta a román félnek, hogy hiába kér a románok számára kényelmetlen, a magyarok számára evidens jogkövetést tőle Magyar, ő akkor is ellen tud állni és ellen is fog állni. Bravo, băiete, gondolták a SRI-nél és az összes hárombetűs hivatalnál, meg úgy általában a román politikai osztály köreiben.

Magyar Péter számára ez egy súlyos vereség, ráadásul az apát-ügyre rárepült a magyarországi szélsőjobboldal – az RMDSZ passzívitása nélkül ez aligha történhetett volna meg –, és a Dmitrij Medvegyevvel parolázó Toroczkai László, valamint a bicskei pedosegítő ügyvédje, Gaudi-Nagy Tamás ott szónokoltak és lázítottak a premontrei rend templomának lépcsőjén, folyton számonkérve a Tiszát és Magyar Pétert, hogy miért nem cselekszik. Akkor ez jócskán hisztérikusnak tűnt, lévén még a kormány sem állt fel abban az időpontban, de azóta egyre nyilvánvalóbb: a magyar kormány füle botját sem mozgatja az üggyel kapcsolatban, Orbán Anita külügyminiszter egy parlamenti felszólalásában egyenesen román belügyként írta le a helyzetet. Ha Orbán Anitának igaza van – márpedig nincs, de most tételezzük fel, hogy igen –, akkor Magyar Péter korábban beleszólt a román belügyekbe, ugye? Ha pedig Magyar Péter joggal tette szóvá az apát ügyét, akkor Orbán Anitának nincs igaza, és ez nem pusztán román belügy.

Akárhogy is, az első erdélyi ügy az apát ügye volt, amit Magyar Péter megörökölt, mert a Fidesz-kormányok is sorban szartak a nagyváradi premontrei egyház problémáira, ezzel együtt a vereség totális: gyakorlatban is, mert a helyzet azóta csak súlyosbodott, és a szimbolikus térben is – egy magyar kormányfő által magyar belpolitikai üggyé tett kérdésben a szélsőjobboldal vitte el a prímet. Akkor még azt hittük, hogy az új kormány csetlő-botló kezdeti szakaszának hibái ezek, de az erdélyi politikai osztály nem adta olyan könnyen magát

– nincs még lejjebb? Fogd csak meg a söröm!

Tusványos kommunikációja már igencsak siralmasra sikeredett: Németh Zsolt főszervező és orbánviktorista hazaáruló nyíltan kimondta, hogy Magyar Pétert, azaz Magyarország megválasztott kormányfőjét nem látják szívesen Tusványoson. Persze Tarr Zoltánt vagy esetleg más tiszás politikusokat igen. Költői kérdés: ha valaki azt mondta volna korábban, hogy egy rendezvényen szívesen látják Németh Zsoltot, de barátját, a miniszterelnök Viktor Orbánt hagyja otthon, vagy küldje el Moszkvába, akkor Németh nemzetpolitikus Zsolt mit szólt volna ehhez? Na, ugye?

Aztán sem Magyar Péter, sem más tiszás politikus nem jelent meg azon a Tusványoson, amelynek létezése a totálisan érdemtelen mellett idén már totálisan érdektelenné is vált, de azért utoljára még jól megalázták a tiszásokat azzal, hogy körbeszidták őket minden panelbeszélgetésen, miközben ők maguk nem lehettek jelen. A júliusi időszak mélypontja azonban csak ezután következett: a tábor és szabadegyetem vége felé derült ki, hogy Turos Lóránd RMDSZ-es szenátor egyszerűen zsebre vágja azt a céget, amelyik az erdélyi magyar média jelentős részét birtokolja – azaz a tulipán totális sajtóbirodalmat kap a segge alá, független portál szinte nem is marad. Az ügy azért is kínos Magyar Péter és kormánya számára, mert azt az erdélyi magyar médiát lopják el az orruk elől, amelybe a magyar adófizetők több milliárd forintot fektettek bele az elmúlt években. A Magyar Hang úgy fogalmazott a botrány kitörése idején, hogy Budapesten ezt „barátságtalan lépésként” értékelik.

Hogy miként kéne reagálnia egy kormánynak a barátságtalan lépésre, azt nem tudom, abban viszont biztos vagyok, hogy nem úgy, ahogy Budapest tette. Tarr Zoltán ugyanis Fehéregyházára látogatott a Petőfi-múzeum avatására, és az ott tartott beszédében bocsánatot kért az erdélyi magyaroktól, amiért az Orbán-kormány eszközként használta őket – és egy szót sem ejtett a nyilvánvaló nemzetközi lopásról, ami alig 24 órával azelőtt derült ki.

Tarr Zoltán tulajdonképpen saját kormányát – és saját magát – alázta porig, amikor nemcsak leejtette a szappant az erdélyiek főnöke előtt, hanem le is hajolt érte. Mert igaz ugyan, hogy eszközként IS használt minket Viktor Orbán, de ne tegyünk úgy, mintha ez az erdélyi magyarok többségének akaratával szemben történt volna – nem, az erdélyi magyarok többsége akkor is, ma is Viktor Orbán rajongója, és hosszú története van annak, hogy ez miért alakult így, de ennek a történetnek nem az fog véget vetni, hogy Tarr Zoltán bocsánatért esedezik. Az már csak külön fűszer ebben a zagyva csemegeboltban, hogy Tarr Zoltánon kívül csakis RMDSZ-es vezetők voltak jelen az eseményen. Így esett meg az, hogy Tarr Zoltán bocsánatot kért Kelemen Hunortól, vagy épp Péter Ferenctől, Maros megye tanácselnökétől, aminél lejjebb aligha lehet süllyedni, de meggyőződésem, hogy az említett tulipános korifeusok is csak néztek, mint a moziban, mert ekkora önmegalázásra ők sem számítottak, cserébe viszont gondolták, hogy lesz valamiféle üzenet, hogy többet ne lopjanak a magyar adófizetők pénzén megvásárolt médiaintézményeket vagy egyebeket, úgy mint szálloda, repülőtér, sörgyár, de Tarr Zoltán jött, látta őket, és bocsánatot kért.

És amikor azt hittük, hogy ennél nincs alább, akkor megint csak megfogtuk valakinek a sörét...

Kátai István bejelentette, hogy nem folytatja. Igen, Kátai István néha megmosolyogtatóan naiv volt, néha túlontúl nekilendült, hogy aztán visszapattanjon, de az, hogy rossz embereket gyűjtött maga köré őt magát nem teszik sem rossz, sem hiteltelen emberré. Csak magára hagyottá – a Tisza úgy hagyta őt az árokban, hogy még csak egy marék földet sem dobott rá, miközben Kátai bejelentését, miszerint abbahagyja a pártpolitizálást, olyan káröröm kísérte az RMDSZ-es médiában, ami gyakorlatilag a teljes erdélyi magyar sajtót jelenti, mintha legalábbis Putyint mondatta volna le Csoma Botond egy esős délelőttön. Kátairól lehet mondani rosszat, lehet mondani jót, de azon túl, hogy szerethető figurája volt Erdélynek – Istenem, de rég volt ilyenünk –, mégiscsak ő az elsők között volt, aki nyíltan beállt a Tisza mellé Erdélyben, aki keblére ölelte Magyar Pétert, amikor még nem miniszterelnökként úgy lépte át a határt, hogy az innenső felén tekenyőt ígértek neki. Az a néma csend, ami Kátai bejelentését kísérte a Tisza részéről, több volt mint üzenet az RMDSZ-nek, több volt, mintha nyíltan kimondták volna: Hunor, csinálj, amit akarsz, lopj el mindent, amit a magyar adófizetők küldtek. Ez politikailag és erkölcsileg is a minősített cserbenhagyás esete, de még innen is sikerült lejjebb küzdenie magát a Tisza-kormány határon túli magyarokkal foglalkozó ágának, ugyanis jöttek a Kolozsvári Magyar Napok, és ezzel együtt jött Kállai István, aki az értünk felelős helyettes államtitkári minőségében szólalt fel a KMN megnyitóján, felolvasta Tarr Zoltán levelét, amiben – minő meglepetés – a nevezett ismét bocsánatot kért a határon túli magyaroktól. Anyám borogass!

Kollai végigrodeózta nemcsak a kolozsvári napokat, hanem elugrott Gyergyóba is, ahol egy lovasfesztiválon ismételte meg, hogy lesz pénz lóvéra, Erdély. Mert bocsánatkérésnél több alkalommal csak ez az, ami felmerült: akármerre járt Kollai és Heidl államtitkár, akárkinek is adtak interjút, a visszatérő kérdés mindig az volt:

de lesz pénz lóvéra, főnök?

A fentiek után akár azt is kérdezhették volna, lophatunk-e tovább itt, a végeken, de hát ez azért mégiscsak szemet szúrt volna sokaknak, így hát beburkolták a szándékot a materialista kérdésbe: lesz pénz lóvéra? És mind Tarr, mind Kállai, mind Heidl sietett leszögezni, hogy lesz, lesz, lesz, csak azért is lesz, persze előbb kicsit átvilágítanak, racionalizálnak, de lesz pénz lóvéra, nyugi, keep calm.

Ami a pénzosztás jövendőbeli körülményeit illeti, Kollai csak azt mondta, amit a budapesti narratíva is igyekszik tolni: nemcsak a politikai szereplőkkel, hanem civilekkel és független értelmiségiekkel is szóba állnak, kérdezgetnek, kutakodnak stb. A transzparencia jegyében nyilván nem tették közzé, hogy kikkel beszélt Erdélyben Kállai, miről és mikor, mert annyira azért nem fontos Budapestnek sem, hogy az erdélyiek tudjanak egy dolgot, vagy legalább kettőt, ha az egy is túl sok lenne nekik. Minek? Azonban kizárásos alapon tudjuk, hogy sem független értelmiségivel, sem valódi civil szervezettel nem beszéltek, mert ilyenekből Erdélyben nincs, ez ismeretlen fogalom, és ebben most nyilván van egy enyhe túlzás, de az tényleg nagyon enyhe. Amit Budapestről Kállaiék függetlennek látnak, az a Fidesszel szemben álló, csontbalos, sok esetben nemzetietlen, Markó Béla idején főszereplőként, aztán mesterséges ellenzékiként felturbózott urbánus hadosztály, ráadásul ennek nagy része alig nem sokkal ezelőtt még vígan és jól élt az Orbán-kormányok átláthatatlan támogatásaiból, mint például az a Bálványos Intézet, amely most egyenlőbb akar lenni minden erdélyinél, hogy a jövő lóvé-esőjében ismét ernyő nélkül, tűsarkúban és miniben álljon ki a közpénzsztrádára. Tanult mintázat és örökölt politikai prostitúció, így járnak kéz a kézben, szirénhangokat hallatva Budapest felé ahol, a jelek szerint van erre értő fül.

Így állunk hát száz nap Tisza után Erdélyben: jól nem, cserébe rosszabbul egy kicsit, mert az biztos, hogy nem ez az, amit vártunk - mármint mi, egyszerű erdélyi demokraták, kisemberek és a magyar támogatásokat csak messziről néző egyszerűek. Azonban jó, ha tudják Pesten és Kolozsváron - mi vagyunk a többség!

Karczag Anna