„Szemet szemért" – szélesedik a közel-keleti háború

A Közel-Keleten zajló csapássorozat egyelőre még az elrettentés logikáján belül marad — de a kör egyre tágul. Irán amerikai célpontokat lőtt Jordániában, az USA válaszolt, majd Szaúd-Arábiával közösen mért csapást Irán-barát milíciákra Irakban, miután azok drónjai szaúdi olajlétesítményeket támadtak. A globális olajár előbb kilőtt, majd a kör lecsengésével visszaesett. És a háttérben ott dereng a legnagyobb tét: az iráni nukleáris program, a „Csákány-hegy" mélyén rejtőző dúsítóüzemek. Teherán pedig, miden jel szerint, tudatosan húzza az időt...

A mostani kör nagyjából így nézett ki: Irán ballisztikus rakétákat és drónokat lőtt ki amerikai katonai célpontok felé, amelyek egy része Jordánia légterébe került — a jordániai és amerikai légvédelem öt iráni rakétát semmisített meg. Nem sokkal korábban az amerikai hadsereg egy másik iráni rakétasorozatot hárított el a régióban állomásozó amerikai erők ellen. Válaszul az USA és Szaúd-Arábia közös légicsapást mért Irán-barát milíciákra Kelet-Irakban — az iraki Népi Mozgósítási Erők (PMF) szerint legalább húsz harcosuk meghalt, harminckettő megsebesült, hét tartományban. Az indok: e milíciák drónjai az elmúlt napokban szaúdi olajlétesítményeket támadtak, köztük a hírhedt abqaiqi Aramco-üzemet.

Ez a klasszikus „szemet szemért" logika. Minden csapás célja, hogy jelezze a másik félnek: egyetlen támadás sem marad válasz nélkül. Az elrettentés nyelvén beszélnek, de épp ez a nyelv az, amely önmagát gerjeszti, mert ha minden csapásra jön egy ellencsapás, és arra megint egy, akkor a kör nem lezárul, hanem tágul.

A fent taglalt helyzetben felelősség is ködös, és ez jól mutatja mennyire fragmentált politikai és katonai környezettel nézünk szembe. Az iraki milíciák tagadták, hogy közük lenne a szaúdi olajlétesítmények elleni dróntámadásokhoz — az Iszlám Ellenállás Irakban „koholmánynak" nevezte a szaúdi vádakat, és a jemeni húszikra mutogatott, akik viszont maguk is magukénak vallották a szaúdi olaj elleni csapásokat. Vagyis a régió annyira összefonódott, hogy néha maguk a szereplők sem — vagy épp nagyon is tudatosan nem — jelölik meg pontosan, ki lőtt. Ez a homály maga is a hadviselés része.

A globális olajárak pedig minden ilyen kör során előbb meredeken emelkednek, majd a kör lecsengésével visszaesnek, ez történt most is.

De kinek áll érdekében, hogy ne legyen nyugalom?

A novemberi amerikai időközi választás közeledtével Teheránnak látható érdeke, hogy az olajpiac ne nyugodjon meg — mert a magas energiaárak, a háborús feszültség, a bizonytalanság mind a jelenlegi, háborút vívó amerikai adminisztráció ellen dolgozik a választóknál. A stratégiai cél akár a demokraták előretörésének elősegítése is lehet, ami megnehezítené — vagy akár ellehetetlenítené — a háború folytatását. Vagyis Irán számára a nyugtalanság fenntartása nem öncél, hanem egy politikai naptárhoz igazított fegyver. A képlet másik fele Izrael. Izrael önállóan nem tudná fenntartani ezt a szintű katonai nyomást Iránon — ehhez kell az amerikai erő. Ráadásul október végén Izraelben is választás lesz, ami tovább bonyolítja a helyzetet, és ott van még a tengeri tét: a Hormuzi-szoros, amelyen a globális energiaszállítás egy jelentős része áthalad, és amelyet az iráni támadások időről időre gyakorlatilag lezárnak. Aki a szoros feletti kontrollt megszerzi, az a világ energiaellátásának egyik csapját tartja a kezében.

A török Akşam publicistája, Yusuf Alabarda szerint Teherán valójában időt próbál nyerni — és ezt, a fentieken túl és mellett, a saját atombomba kifejlesztéséhez is teszi.

A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IAEA) becslése szerint Irán a mostani háború kitörése előtt mintegy 440,9 kilogramm, akár 60 százalékig dúsított uránt halmozott fel. Ez veszedelmesen közel van a bombához szükséges 90 százalékos szinthez — az IAEA mércéje szerint elég lenne akár tíz-tizenegy nukleáris fegyverhez. Az Akşam érvelése épp erre épül: ha Iránnak sikerülne ezt a 60 százalékos készletet 90 százalékra dúsítania — amihez a becslések szerint néhány száz centrifugát kellene pár hétig működésben tartania —, akkor gyakorlatilag nukleáris hatalommá válna. Ezt az érvet egyébként, ahogy Alabarda írja, az izraeli tisztviselők is hangoztatják.

És itt jön a képbe a „Csákány-hegy" (angolul Pickaxe Mountain, irániul Kolang Gaz La) — az a mélyen a Zagrosz-hegység gránitjába vájt létesítmény, amelyet a 2020-as natanzi szabotázs után kezdtek építeni, és amelyet sem a 2025-ös, sem a mostani csapások nem értek el. A nyugati hírszerzés szerint Irán ide, a bombabiztos mélységbe menekíthetett centrifugákat, sőt a CNN egy izraeli forrás nyomán azt is jelezte, hogy a 60 százalékos urán egy része is ide kerülhetett. Az IAEA soha nem vizsgálhatta meg. Épp ezért követeli Izrael Trumptól, hogy vegye célba — és Trump nyíltan be is jelentette: „a listán van", és „hamarosan lecsapunk arra a területre". Alabarda „egy lépést előre, két lépést hátra" politikának nevezi Teherán taktikáját: a folyamatos időhúzást, amellyel Irán a nemzetközi nyomás és a saját nukleáris ambíciói között lavírozik.

Egyelőre tehát az adok-kapok mostani köre lecsengett, az olajár visszaesett, holnap megint felmegy, de a mélyben valahol egy fndamentlaista, teokratikus állam arra készül, hogy megalkotja első nukleáris bombáját.

Ugar